I

Én gyötrelmem, szép leányom!
Hogy te, mint a nap, olyan vagy,
Oh, az való! - de nem csupán
Mivelhogy szépséged oly nagy.

A te pályafutásod is
Ahhoz olyan hasonlatos:
Szeszélyesen der?s-borús,
Egynek ég?, másnak fagyos.

És mint a nap, mid?n fölkél,
Lenyugszik egy más világnak:
Mikor nekem föltámadtál,
Lenyugodtál - h?tlen! - másnak!

(1855)

II

Szeretlek én téged nézni,
Mikor észre nem veszed;
Ha máson merengve, rajtam
Feledkezik el szemed,

S benne egy édes titokra
Megvillámlik az öröm...
Egy-egy t?r minden sugára,
S én azt szivembe töröm.

Szeretlek én téged nézni,
Mikor észre nem veszed:
Hogy szivem mélyére látva
Meg ne tudd, mit érezek.

Ne tudd, hogy szerelmem olyan,
Mire nem vagy érdemes;
Ha magam ki kell nevetnem,
Legalább te ne nevess.

Szeretlek én téged nézni.
Oly szép lánggal ég szemed;
Eloszlatja búmat, mint a
Nap a sötét felleget...

- S e szép szemek napvilága
És ez izzót?z-ajak,
Mindezek a bitorolt kéj
Oltárán lobogtanak?!...

Hazudság, kaján hazudság!
Hol venné e fényt szemed?
A teremt? nem hazudhat,
Hazudnak az emberek!...

Én hiszek szemed tüzének,
Mely hajnalfényben ragyog.
Vagy van ember, aki most is
Megrabolja a napot?...

És ha mégis, és ha mégis! -
Oh, ez átkos gondolat,
Mint a villámlás az éjben
Fölriasztja a vadat,

Mid?n az kétségbeesve
Szöki át a völgyeket,
De mi haszna, bárhová fut,
Ég, lobog a rengeteg:

Úgy e gondolat szüntelen
Űzi, hajtja szívemet -
Oh, hogy még enyim se voltál,
S mégis kés?n féltelek!...

Nem voltál - és nem lehetsz már
Soha enyim, jól tudom;
Oh, tudás, megátkozott fa!
Elveszett paradicsom!...

(1855)

III

Van-e még egy oltár, van-e még egy bálvány,
Hová térdepelvén, buzgón imádkozván,
Kétségbeesésem enyhülését várnám?

Mit én épitettem, ékes templomodat,
Ahol szinr?l szinre imádtam arcodat,
Haragod üszkével magad fölgyujtottad.

Ég az isten háza magasan lobogva,
Hitszeg? bélpoklos hiveid csoportja
Kárörvendve nézi és egyik sem oltja.

Oh, hogy az embernek, gyarló halandónak
Sarától magok az istenek sem óvnak!
Oh, hogy az égiek magok is csalódnak!

Kihozom, megmentem képed a lángokbul,
Elhajtom a füstöt fényes homlokodrul -
Oh, hogy rajt a szégyen ujra lángba borul!

Hallod-e, hallod-e kacaját azoknak,
Kik téged megcsaltak, engem megraboltak? -
Ők most téged szánnak, engemet gúnyolnak!...

(1856)

IV

Ujra látlak szinr?l szinre,
Halovány vagy, nagyon halvány;
Oh, ez alak - (szive ugy sincs)
Halhatlan szobor, ha - márvány!

Templomot emelnének rá,
Benne örökké imádván
Hideg tökéletességét...
Halovány vagy, nagyon halvány...

Szemed fénye beborulva...
És alatta a szivárvány.
Szép egéb?l könnyzápor hullt?...
Be halvány vagy, oh be halvány!

Megigértem, de nem hitted,
Szerelmetlen, hitetlen lány -
Hogy szárnyam van, mennybe viszlek.
Hol vagy most? - oh, hogy nézhetsz rám?!

El e képt?l - el e helyr?l,
Hisz ez halva van - bitófán...
Átkozott legyen hóhérod -
Elitélt - elkárhozott lány!

(1856)

V

Látlak én még s látni foglak,
És szünetlen gondolok rád,
El nem válok soha t?led;
Mégis, mégis... isten hozzád!

Oh nem a könyörtelen sors,
Nem a beérhetlen távol,
Nem az élet, nem a halál,
Nem az választ el egymástól...

Van reménye a távolnak,
A halálnak van emléke:
Hit vigasztal a balsorsban...
- Ennek is mind vége, vége.

Mondd nekem majd, hogy enyim vagy,
Hogy szeretsz: leborulok rád
Véghetetlen fájdalommal...
S azt felelem: isten hozzád!

Feltámadás van a sírban,
Újulás a természetben;
Csak az halt meg mindörökre,
Amit benned én vesztettem.

S én elhagyni mégse tudlak!
Hozzád járok és rád nézek
Szótalan és iszonyún, mint
Gyilkosára a kisértet...

S valami fáj mindkett?nknek,
Neked a b?n, nekem a vád.
Pásztoróra kéje helyett
Szellemóra!... isten hozzád!

(1856)

VI

Szeretlek, szeretlek régen,
Meg kell végre vallanom;
Szeretlek, bár téged-e, vagy
Érted a kínt? nem tudom.

Bár a hideg ész pirongat,
És kigúnyol, kinevet,
S annál hangosabban, mennél
Szentebb az, mit érezek:

Nincs ok a teremt? észben,
Égen, földön hatalom,
Oly er?s, mint amit érzek
Miattad, a fájdalom.

Szerettem éretted a kínt,
S viselem a gúnykacajt,
Mint a harcos a rongyot, mit
A csatagolyó szakajt.

És hiába félek t?led,
Hiába kerültelek;
Bármit tettem, végre megvan,
Mir?l már nem tehetek.

Mért kerülném még tovább is
Mindenhatóságodat?
Egyszer látni nem elég-e,
Hogy örökké lássalak?

Szeretlek - bár t?lem e szót
Nem fogod te hallani;
Hogy te ezt nem értenéd meg,
Súgja nekem valami.

Amit a te szíved óhajt;
A diadal, gy?zelem,
Arra elég hideg szó is -
Mit neked az érzelem!

Minek mondjam, hogy szeretlek?
Ha szived örülni tud
Hizelg?n cseng?bb szavakra,
Tudva jól, hogy mind hazug?...

Minek mondjam, hogy szeretlek?
Jobban szánlak, érezem.
Örömiden szánakozom
Jobban, mint gyötrelmiden.

Nézz tükörbe mosolyogva,
Tekints végig magadon -
Gyönyör? vagy... az vagy, az vagy...
Oh hisz én jobban tudom.

"Szebb vagy a csillagos égnél,
Szemed oly szépen ragyog,
Tán az égb?l is miattad
Hullanak a csillagok...

Szép ajakad ingerébe
Belehal a gondolat.
Legszebb vagy a teremtésben,
Azért nincs rád hasonlat."

Tetszenek a cifra bókok?
Ládd, mi könnyük e szavak:
Mi sokat akarnak, mégis
Mi keveset mondanak.

Tán magam is tudnám ezt, mint
Holmi udvaronc legyek.
De nem fáj, vagy nem tudod tán,
Hogy mindez nem a tied?

Nem kérded-e meg szivedt?l,
Van-e benne érzelem?
Boldog vagy boldogtalan bár,
De - egy, örök szerelem?

Halaványul majd a szép arc,
Elvirágzik a tavasz;
Érzed majd, hogy amit érzünk,
Az mienk, csupán csak az...

De kés? lesz minden immár.
Mit majd akkor érezesz,
Az a kés? megbánásnak
Keserü fájdalma lesz.

S én nyugodt leszek már, mint a
T?zhegy, mely maga mögött
Üszkeivel betemette
Mindörökre a mez?t...

Te el?tted pedig a mult,
Mint hazajáró halott
Emelkedik rémes váddal -
Keser? lesz hallanod...

S egyedül lész, elhagyatva;
Csak e vád ül le veled
Szembe... szörny? számvetésre
Az elmult id?k felett.

Mondja majd: a tavasz elmult,
Hol bel?le a virág?
És a meleg nyár gyümölcse -
Tolvajok megrabolák?

Szeretlek... de van er?m rá,
Hogy ne valljam meg neked.
Ápolod te hiuságod,
Én meg - büszkeségemet.

Szép ajkad egy mosolyával
Őrültté tehetd fejem;
De azért nevetni nem fogsz
Oktalan érzelmimen.

Az én átkom, hogy szeretlek,
Mégsem olyan mostoha,
Mint e szót igaz kebelb?l
Meg nem hallanod - soha!

Szeretlek, mint egy szép szobrot,
Mit a lázas szenvedély
Átölel, de szerelmér?l
Vele sohasem beszél...

(1855)

VII

Mint egy szép halott élsz
Emlékezetemben,
Kit sohasem bírtam,
Mégis elvesztettem.
Éjjel fönn virrasztlak,
Nappal megsiratlak!

(1855)

VIII

Ne huzzátok, ne huzzátok!
Nekem minden hangja átok.
Átok nekem az is, ami másnak áldás -
Legyen áldott a kéz, amely nekem sírt ás!

Virrasztok az éjszakában,
Sötétségben, némaságban.
Sötétség, némaság... menyországa soknak;
Szívemben lobogó lángja a pokolnak!

Mi történhetett a nappal?
Talán sohasem lesz hajnal!
Oh ha vele volnék, talán imádkoznám,
Hogy akár a hajnal soh'se virradjon rám!

Hajnali szép édes álom -
Ideje már - légy halálom.
Ne ébredjek én föl, róla álmodozva,
Hadd vigyem el képét magammal síromba!

(1855)

IX

Jár utánad, jár a képzelet,
Mint szivárvány után a gyerek.
Ölel? karoddal
Oly közelre látszol:
Mért vagy nekem mégis
Elérhetlen távol?

Úgy tetszel valóban énnekem,
Mint egy szép szivárvány keleten,
Mely vidám der?t fest
Sötétült vidéken,
Jobb reményt elbúsult
Emberek szivében.

Jár utánad hegyen-völgyeken
Fölhevült lázongó képzetem,
S majd ha mély örvénybe
Hull alá imádód,
Tova t?nsz, s hogy érted
Halt el - azt se látod!

(1854)

X

Nem szeretlek... mért hazudnám
Hitegetném magamat?
Ohajtlak, de nem szeretlek;
És szívem majd megszakad.

Elhamvaszt miattad a vágy,
Megtébolyít a titok,
Mit nem bírok már viselni,
És ki mégsem mondhatok.

Úgy szeretnélek szeretni!
De nem szabad, nem lehet:
Te nem érted, mit jelent ez:
Te e kínt nem ismered.

S ha ismérnéd, kinevetnéd;
És mint ég? napsugár
Fáj, ha a még nyitva álló
Be nem forradt sebre száll:

Mosolyod úgy fájna nékem,
S volna gúnyod mosolya
Keserü, de gyógyitó ír:
Ne gyógyuljak én soha!

Oh hogy a láz, a halálos,
Mid?n végkép elgyötör
- Mert utolsó, amit érzünk -
Már utóbb az is gyönyör.

És van elme, amit mégis
Józan, épnek mondanak,
Rajongóbb a lázasénál,
Őrültnél oktalanabb!...

Jól tudom, hogy nincs a földön
Hatalom, mely betemet
Multakat és nem történtté
Teszi a történteket;

S érezem, hogy vágyaimnak
Nincsenek reményei;
Jöv?m üres végtelenség -
S nem tudlak felejteni!

Nem szeretlek... édes volna
Ezt el?tted mondanom;
De mit érne? lekacagná
Szavamat a fájdalom.

És te mégse hinnéd el, hogy
Büszke lelkem e szava
Több, mint minden "szeretlek", mit
Hallani fogsz valaha.

Nem szeretlek! de ne tudd, hogy
Drága ez a diadal,
És rövid - hogy ebbe lelkem
El?bb-utóbb belehal...

(1855)

XI

Nem tudok én semmit rólad,
Csakhogy szép vagy, szép nagyon.
Szépségedet látom én csak,
Szívedet nem kutatom.

Feledem vagy nem is hallom
Mit beszél a sokaság;
Szép vagy, arra gondolok csak,
S a szépség tündérvilág.

Nézd az égen a borúból
Kimosolygó csillagot:
Még el?bb felh? takarta,
S mégis oly szépen ragyog!

Láthatom-e ott a multat,
Hol vakító a jelen?
Gondolhatok-e jöv?re,
Ha lázban szédelg fejem?

Szép vagy, azt beszéli rólad
És imád mind, aki lát;
De hogy milyen szép vagy - oh, azt
Mégsem tudja a világ!

Hogy mi szép vagy, azt hiszem, hogy
Én - csupán én tudhatom;
És oly édes - bár egyetlen -
Szívemnek e jutalom?...

Oh, e kétszin? világ, mely
Még b?nöket emleget,
Szépséged napfénye mellett -
Mi hideg, vásott lehet!...

Szegény volt örömben és tán
Az is marad életem;
De ez alakos csoportot
Szánom én és megvetem!...

Marcangolja széjjel a vágy,
Feszítse meg szívemet -
Odaadom... de bel?le
Ki nem tépi képedet...

Ne tudjak én semmit rólad,
Csak hogy szép vagy, szép nagyon;
Szépségedet lássam én csak,
Én szived nem kutatom.

És szeretlek ismeretlen
Tégedet és a napot;
Egyitekben sem kutatva:
Mi lakik benn, mi ragyog?

(1855)

...

Töredék

Bár rózsa volnék, szép leány,
Hogy elvirítva kebleden
Lelnék magamnak büszke sírt!
S o, bár lehetnék esti szell?,
Hogy édes ajkad bíborán
Szedhetnék balzsamcsókokat!

Itt állok félénk messzeségben;
S mint bércein Endymion
Sohajt a csillagokra fel,
Hová röp?lni szárnya nincs:
Némán sohajtozom feléd.

Ölelni vágy e kar, de fél,
Vágy ajkam ajkadon remegni,
De tilt komoly pillantatod.

Menj lángtekintet, ah röp?lj,
Röp?lj felé hév gondolat,
Tinéktek útat semmi nem zár.

...

Szeretni vágyok, gyötrelemben égve
egy másik ajkra rátapasztani
lávát sugárzó ajkam, vágyok egy n?re,
melynek magasztosak fájdalmai!

Tusázni vágyok hosszú kínos éjjel
az éjszakáknak kóbor rémivel,
hogy rám tekintsen egy lány t?zszemével,
oszlassa búmat, mint a semmit el!

Sorvadni vágyok, folyjon el a lángár
addig, amíg viasszá nem aszom,
de törjön a láng akkor lelkemen ki!

Boldog múlás, örvényes gondolat,
a szenvedély sápadt gyertyája lenni,
amelynek egy ég? t?z lángot ad.

...

Nem kamasz-szerelem kis hevületében
beszélek.
Az élet közepén, megkoszorúzva n?i karoktól
vallok,
n?k, rokonaim.
Most már elmondhatom, hogy oly közel voltatok hozzám,
mint senki más,
s szeretlek is benneteket.

Zavarosak, mint én,
termékenyek, mint én,
zavaros források, melyekb?l aranyat mostam,
igazi aranyat.

Természet tündérei, szeszélyesek és kiszámíthatatlanok,
de igazabbak
a medd? gondolatnál,
a büszke hazugnál,
a csontos, ijeszt?, gyilkos férfinál.
Hová is futhatnék én,
kócos fejemmel,
költészetemmel,
rettenetesen cikázó tétovaságommal,
ha nem volnátok ti,
megért?k, megbocsátók,
elvtelen szentek,
jámbor pogányok,
bizonytalan jók,
valóság h? sáfárjai.

Ha varrtok, vagy vajat mértek,
kirakatot szemléltek komolykodó szakértelemmel,
s hócip?ben topogtok, kecsesen, de balogul is, mint az albatroszok,
fölkacagok az örömt?l, hogy vagytok,
és én is vagyok mellettetek.

Hozzátok kötözött engem a végzet,
örökkévalóan,
köldökzsinórral, azután a vágyak
eleven kötelével,
hogy mélyetekben keressem az utat az élet felé,
s öletekbe ejtsem le terhes koponyámat.

Nem egy, hanem mindegyik.
Mindegyik leányom, mindegyik feleségem,
mindegyik barátn?m, rejtélyes kedvesem.
Mindegyik anyám.

...

Valami szent, nagy éjszakán
Vad nászban megfogant az élet
S azóta tart a nász örökké,
Minden kis mozgás csókba téved.
Csókok világa a világunk,
Csókban fogan a gondolat,
Kicsi kis agyvel?-csomócskák
Cserélnek tüzes csókokat
S a legforróbb csókból szület meg
A legszebb, legnagyobb ige,
Mely hódítóan csap belé
A végtelenbe, semmibe.
S a leglanyhább csókból fakadt ki
A szürkeség, a régi mása:
Nincs vad párzás, nincs tüzes csók ma
S nincs a világnak messiása.
Úgy van talán: szép a világ s jó,
Mi vagyunk satnyák, betegek,
Jégfagyos csókokban fogantunk
S a fagy a lelkünk vette meg.
Szent kéj a csók és szent az élet,
A párzás végtelen sora
S átok a csók, átok az élet,
Ha nincs a csóknak mámora.
Az elt?rt csókok tunya nászán,
A langyos csókok éjjelén
Az átok egyre n? fölöttünk
S így lesz az élet lomha, vén
S így leszünk mi, párzó királyok,
Kopottak, búsak, betegek,
Kiknek csókolni szomjas t?zzel
Már nem szabad és nem lehet.
Ha szomjas ajkak szomjas csókot
Csak szomjas ajkra hintenek,
Ma ez a föld üdvök Olimpja
S nem laknak itt: csak istenek.

...

I
Szép lányok sorában voltál a legisszebb,
Nem volt arc mosolygóbb, nem volt szem szerényebb,
És mid?n mélyében arcom festve láttam,
Hittem, ott vagyok már mennyek országában,
Kebled érzeményi mostan fejledeznek,
Védük ifjúságod, s a világ szelének
Még nem érezhették fagylaló hatását.
Tisztán látom benned Isten gondolatját,
Nem kell, csak kezedbe a liljomnak szála
És szentnek állítlak a szentelt oltárra.
Hát még amint lelked versenyezve szálla
Vélem túl a földön a tündérvilágba,
Hittem, most lelék már lelkemnek párjára,
Hittem, nem leszek már a világ árvája,
S mint Isten házában, lelkem úgy reszketett,
Amint lábaidhoz tettem szerelmemet,
Hogy nem lészen-é az megbántó ajándék
Kebled oltárán, hol olyan tiszta láng ég.
Balga szív! ki hitte, óh, ki hitte volna,
Hogy tükör el?tt volt minden bétanulva
És kit úgy imádtam, sz?m ez ideálja
Nem más, mint egy csínos eladó leányka.
Mások hozzá feltett kalapokkal lépnek,
Ami nékem szentség, tárgya élceiknek.
És te vélek együtt mosolyogsz és múlatsz,
Rólam is, ha úgy j?, élceket szikráztatsz.
Hej, hiába, a jó kalmár kedvére tesz
Mindennek, ki tudja, komolyan melyik vesz.

II
Óh, mivel vagy jobb, mondd, mondd, a kéjleánynál?
Csábít, mint te, ? is, s mint te, jó vev?t vár -
Egyitek sem adhat mennyet, csak selyemb?l,
Rózsátok csinált, nem n? fel szívetekb?l.
Hogyha mosolyogtok, nézitek, jól áll-e,
Hogyha sírtok, a könny megszámolva foly le,
S hogyha egykoron majd halni hív a végzet,
Akkor is csábító alakot, helyt néztek.
Óh, nem féltek-é, hogy a nagy Isten megver,
Ilyen vásárt ütni legszentebb tüzével.
Rongy csecsebecsékért, egynehány forintért
Vagy f?köt?t várva, mint legisnagyobb bért. --
Így lesüllyedt hát az éneklett n?szellem,
Hogy nemesb életcél már el?tte nincsen?
Úgy a férfi mégis, mégis jobb a n?nél
Mert ha már hazud, hát büszkébb díjat is kér.
Ah, de mit beszélek? - adhatsz még te üdvet,
Oly természetes vagy, csak jól zárd be sz?det!
Mit tesz az, nejévé hogy azért levél csak,
Mert esetleg éppen nem jövének jobbak? -
Küzd? szenvedélyek és lélekrokonság
Mind elcsépelt szalma, d?re fecsegés csak.
Őrült vagy költ?, ki azzal tépel?dik,
Szíve megszakad - és mosolygva nézik.
Boldog férjed egykor hóhalmára d?lve
Szívveréseidnek kéjében mer?lve
Távolról sem sejti: amik benne vannak,
Kényelem, szabadság - s arca hiányzik csak.

...