A csillagokra gondolok
És Annára, ki elszállt búcsú nélkül,
A boldog, néma csillagokra,
Melyek lenéznek mosolyogva
Reám a babonás, bús téli égrül.

A csillagokra gondolok,
Melyeknek lángja régesrég kiégett,
Csupán fényük ragyog
S Annára gondolok,
Ki rám ujjongva nézett
S egy csillagos ?sz éjén elhagyott.

A csillagokra gondolok,
Kiégett, elsuhant, tört csillagokra,
Annára gondolok
S a könnyem úgy ragyog,
Mint elhunyt csillagok, ha ég az éji pompa!

...

Anna, te vagy utam
És életem és sorsom.
Anna, örökre te vagy,
Akibe botlom!

Fehér volt még a lelkem
S nyári éjek ha jöttek,
Álmodtam túl könyveken
Anna, fel?led!

Valakir?l, örömr?l,
Bánatról: szerelemr?l,
Álmodtam túl könnyeken
Anna, szemedr?l!

Anna, te gonosz voltál,
Anna, te megaláztál.
Anna, te voltál minden,
Reám te vártál!

Jöhetnek már sereggel
Szerelmek, sz?zek, szépek,
Anna, én rád gondolok
És t?led félek!

Te vagy nekem a sorsom,
Te vagy nekem a minden,
Te ragyogsz, túl sírokon
A b?neimben!

...

A terek és id?k mély fátyolán át
A régi Anna úgy t?nik nekem,
Mint gyermekségem aranyos és ámbrás
Mennyországa, a bús és idegen.
Úgy gondolok rá, mint a régi álmok
Szövetére, mely fényl? volt s remek.
S azóta jött az ébredés, az álnok
És jöttek szürke órák és terek.

Ó régi Anna, emléked malasztja,
Neved harangja zeng mély éjeken
S e lankadó szív elfogyó patakja
Beléd omol, szelíden révbehalva,
Ó szerelem, halál, ó végtelen!

...

Mikor fölkél a nap,
a sosem haragvók hajától eltérit?dik a harmat,
ne bántson téged az én haragom soha, kedves.

Sokszor gondolok nagy futós terekre, ahol lehet el kell majd esnem,
az árbocfaragók árbocokkal jönnek oda tömött sorokban,
és gy?zvén ott, égnek hajitja hatmillió vasas az ? cseng? szív? kalapácsát.
Szerszámok égi viharába
csókjaidat hadd viszem én is el oda kedves.

Észre sem veszed hogy kihúzom magam, mikor a jöv?r?l szólok,
ha akarod, hát csak ama városdaloló gy?zelem után térek meg hozzád,
vagy majd a pékek összekötik kenyérvet?, jó lapátjaikat,
végigfektetnek rajta engem és lehajtott lisztes f?vel
elhoznak lassan az ágyadig.

Érted haragszom én, nem ellened,
nosza szoritsd meg a kezem, mellyel magosra tartalak álmaimban,
er?sitsen az én haragom, dehogy is bántson, kedves.

...

Csókolj, csókolj utóljára,
Fehér karoddal ölelj át,
'sz elmegyek már nemsokára
S szerelmed életem ára,
Csókolj, csókolj és ölelj hát.

Már nem csókol! Nincs, nincs sehol
Én eljöttem, - ? - maradott.
H?tlen-e már? Jaj! mást csókol!
Érzem, más ki néki bókol,
Más visz néki szép virágot.

Úgy kinlódom! Nappal, éjjel
Csak mindig reá gondolok:
Vaj' kit csókol most ? kéjjel,
Szembe szállva reményemmel,
Hisz t?le oly távol vagyok!

Itt van a boldog pillanat:
Hozzá, haza repülhetek!
Oly lassan halad a vonat,
Oly gyorsan t?nik le a nap!
Viszontlátom-e ?t? Egek?!

Hála Isten! Honn vagyok már!
Szívem pattanásig feszül
S azt dobogja: Tán nem is vár!
Csönd fogad, az óra is áll
S szemembe egy porszem repül.

Csókolok egy hideg kezet,
Zokogástól reszket vállam:
Azt hittem: h?tlen, rászedett,
Pedig csak engem szeretett
S szive repedt meg utánam.

...

Egyedül maradtam a földön.
Házak, sürgönyoszlopok,
toronycsúcsok merednek ki
a magányosság homoktengeréb?l.

Az ember hangos beszédét,
dalolását, kétségbeejt? titkait
beitták a kövek,
hogy soha tovább ne adják.

Ha jól számítok, kalendárium szerint
most vasárnap délután van.
Fölmegyek egy síricsend? ház
márványlépcs?zetén.

Az élet fölfedezett titkára gondolok,
szeretném elmondani valakinek, -
de ásítnak a szobros folyosók
és tompán konganak.

Nincs többé ember.
Jéghideg ablaküvegre szorítom
homlokomat. Kibámulok.
Ha kiáltanék, se hallaná senki.

...