Kedves valál, hogy láttalak el?ször,
Hideg szemekkel büszkén nézve rám.
Ez a ridegség a valódi széphez
Legjobban illik tán, úgy gondolám.

Látálak újra, hódításra mentél.
Ragyogni hagytad itt-ott bájaid,
Mint rózsabimbó félig eltakarva
A sejtelemnek is tért hogyha nyit.

S h?tlen levék els? rideg magadhoz,
Újabb magad tett h?tlenné legott,
Hivém, hogy ez összhangzatos egésznél
Dics?bbet Isten még nem alkotott.

És meglehet, - de alkotott szerelmed,
Szeretni kezdél, s új báj önte el,
Most érte már el, óh látom, tökélyét
A báj, melyet lehelhet n?kebel.

Leraktad ékességeid magadról,
S bámulva látom n?ni bájidat,
Letörp?l a mesterség cifrasága
Melletted, óh - legszebb te vagy magad.

S ha bírlak is, leányka, mindenest?l,
Minden kecsed még mindíg új nekem,
Egyenkint kell mindannyiszor kivívnom
És minden engedmény új kegyelem.

Minden mosolyban, szóban, pillanatban
Kegyed egész világa benne van,
S mégis, ha csókolsz, átkarolsz ezerszer,
Ezerszer gy?ztesnek hiszem magam.

...

Mondod, lány, hogy ablakodra
Kis galambok szállva szállnak,
S míg magadhoz bébocsájtod,
Turbékolva ott kopognak,

Gyöngéd játszi csipkedéssel
Símulnak fehér kebledre,
Míg ismét tova repülnek,
S nem tudod, hogy honnan, merre.

Óh ne is tudd, óh ne is tudd!
Mindenik egy-egy ?rült vágy,
Vérz? szívben kelt ki titkon
S fészkét törve messze elszállt.

Szállt boldogságot keresni,
Megnyugodott ablakodban,
Hagyd csak, hagyd tovább repülni
S ne is tudd, hogy merre, honnan!

...

Bucsúzni jöttem, lányka, hozzád.
Kérlek, kérlek, ne félj, ijedj!
Nem könnyeket jövék sajtolni,
Nem érzést, sorsot káromolni;
Csak egy csókért, - s Isten veled!

Hisz nem sohajtni, sápadozni
Köt?k mi frígyünket, leány!
Minden percünk egy tölt pohár volt,
S hogy elköszönt?k a nemes bort,
Hogy elfogyott, sírjunk talán?

Nem, nem, hisz a n?nek szívét?l
Nem vártam többet, mint ami;
S te is tudád, hogy az örömnek,
A szenvedélynek, a költ?nek,
Hogy éljen, kell csapongani.

Kit a forrás üdíte egykor,
Mid?n led?lt, eltikkadott,
Nem lenne-é ?rült örökre
Az egy pohár vízért cserébe
Leláncoltan maradni ott?

Ily forrás voltál, lány, szivemnek,
Ily forrás voltam, lány, neked,
Már vége a szomj- s tikkadásnak,
Tovább int a lét vándorának;
Kedves leány, Isten veled!

Ha rád der?lend új örömnap,
Tán a mult is eszedbe j?;
De ha boldogságod oly nagy lesz,
Hogy benne engem is felejtesz,
Elnézem azt is, drága n?. -

És most ölelj meg! Óh ne félj csak,
Hogy elgy?röm csipkéidet.
Mi sok id?t reám pazartál,
Egy táncot is már elmulasztál!
Siess hölgy! - S most Isten veled!

...

Visszaveszem, leányka,
H?ségi eskümet,
Visszaadom, leányka,
E néma búcsúcsókba,
Ímé, szerelmedet.

Engem vándormadárként
Sejtésem visz tova,
Lelkemnek kell csapongni,
Számomra megnyugodni
Nincsen rév, nincs haza.

Mért álljon esküvésünk
Halvány rémképe még,
Int? bú- s gy?löletre,
Míg így majdan helyébe
Békélt emléke lép. -

Úgy-é, sz?d, mely enyém volt,
Azért nem gy?lölend,
Hogy a vándor megállott
Csodálni a virágot
S útját folytatni ment?

Úgy-é kebled, leányka,
Mely engem kedvele,
Nem fog átkozni most sem,
Tovább maradni hogy nem
Engedte végzete?

Úgy-é bár, nem hiszed, ha
Más majd hívebb leszen,
Hogy az tán többet érez,
Mint én, s mit keblem érzett,
Nem is volt szerelem?

Hol van dal, mely megígéz
S aztán nem hangzik el?
Hol végtelen szép álom,
Örök szín a virágon,
Siratnunk mit nem kell?

Arcád a hulló csillag
Volt éltem éjjelén,
Mely tiszta ragyogással
Egy percig ég s alászáll,
Mint játszi tünemény.

És én, ki láttam útját,
Könnyezve követem,
S emléke mindörökké,
Mint égi jelenésé,
Oly szent marad nekem.

...

Mondod, lány, hogy bizony már
Sokszor valék szerelmes,
S h?ségi esküvésem -
Hogy is mondjam ki? - kétes.
De nézd, mi sok csillag hull
Le, és egy sem hibázik;
Szívemben is az érzés
Egész teljben virágzik. -
Ami lehullt, leányka,
Nem volt valódi csillag,
S engem sajnálj meg inkább,
Hogy hittem egykor annak. -
Ha érzed, hogy valódi
Csillag vagy, drága lélek,
Nem hullsz le sz?m egér?l -
S én mégis féltve féltlek.

...

Büszke gonddal ápolt kert virágait ha
Dallal árjadó sz?m bokrétába fonta,
Szende vadvirágát a szabad mez?nek,
Pásztorlányka, mért ne t?znélek közéjek?
Néked a természet volt kertész helyében,
Kebeledbe érzést önte a nagy Isten
S bár rövidke perc volt, amíg boldogítál
Nem tudom, másoknál hátrább hogy mit állnál.
Óh, hisz a boldogság mindenkor rövid csak,
Legszebb perceink, mik legjobban rohannak.
Hervad a tavasz is, ám méltó, ha dalt vár
S ?t megénekelni a pacsirta eljár.
Szép tavasznapom volt kebled, drága lányka,
Bájihoz e kis dal légyen a madárka.

...