Ha megtehetném...
fák évgy?r?it húznám minden ujjadra,
koronájukba pólyáltan ?rizném álmod;
ágak közé rejtve szerelmünk fészkét.
Levélzöldb?l préselnék gyógyító er?t,
hogy föltámasszam a majdnem halott jöv?d,
és beültethessem életfacsemetékkel
lélektemet?d.

...

Mélyen a szívemben
örzök édes emlékeket rólad kedvesem.
Te vagy az ki életem betöltöd,
kutatod vágyaim,csókjaiddal halmozol édesen.
Ezer gyönyörü szó sem ér annyit,mint
amikor két szemedbe mélyen belenézek.
Akkor veszem tudomásul,hogy
nélküled semmit sem ér ez az élet.
Bocsáss meg ha bármikor is megbántottalak,
nem volt szándékos
csak indulatból kitörö harag.
De tudnod kell!
Tisztellek és megértö vagyok,
köszönöm a törödést a szerelmed és mindent
amit töled kapohatok.
Ne engedj el soha kérlek!
Nélükeld én halott vagyok.

...

..talán nem, ezt te többé
Nem tudod meg soha.
Hullik a lombok aranya,
Várunk valamit és hálás
Minden porcikánk egy
Kevés melegért még...

Nos - ennyire hálás lettem
Volna, ha melegedbe kicsit
Beengedsz ? azokban az ?si
Id?kben, mikor még reménnyel
Kelt fel minden napom, hogy
Melegedet végre megkapom.

Már nem kérem és tudom, nem
Én vagyok a nagyobb vesztes - bár
Méricskélni oly szegényes lenne?
Az ember önnön melegét a másiktól
Megtagadni - nagyon balga, igen
Értelmetlen lenne - mégis de sokan
Megteszik, így tetted te is, aztán
Veszteséged - gondoltad te - az én
Fejemre hullt vissza...

Volt a fejemen dicsfény, szeretet és
Volt kemény töviskoszorú, meg bánat.
Volt minden, kerek életet éltem, egy
Nem volt - utánad soha nem hajtott
A bánat, elmúltál, jobban, mint kedves
Halottak, kikre oly szeretettel emlékezünk.
A semmi iszonyú - és ennél többet t?lem,
Esküszöm, nem lehet kicsikarni, de az évek
Tisztelete érintetlen bennem, mint egy
Virágokkal megrakott koporsó, légy új
Életedben elégedettebb- és most már
Ne feledd - tudod - a meleget...

...

játsszunk szerelmet és ne kérj, ne adj kegyelmet,
legyen igazgyöngy a könny ha beléd mar a múlt
és felszakadnak a behegedt sebek, a halott szerelmek
néznek rád mosolyogva és újra nyújtják kezük,
hogy megkapaszkodj, s beléd-kapaszkodjanak,
hát ne lökd el karjukat, kulcsold ujjaid ujjukra,
vagy kulcsold kezed imára és írd újra hited,
jöjj hát, mosollyal arcodon, játsszunk szerelmet,
játsszunk lebben? szell?t nyári h?ségben,
csillagfényt a titkokról hallgató sötétl? éjben,
simogató szép muzsikát a monoton csöndben,
egy érintést a b?rön az érinthetetlenségben,
játsszunk ölelkez? párt, izzadt testünket fedje
jótékony homály, hálás mosolyod én lássam és
én köszönjem meg kitárulkozásod, hogy
magadba fogadtál, játsszunk hát, játsszunk
boldog embert, kiknek az ég egymást adta ajándékba,
játsszunk hát szerelmet

...

Neked
Valamit mondanom kellene,
hogy pajzsom bús éneke
szemeid végtelen tengere
hallja
mit éjszaka álmodom

nem kell
hát nem mondom
mit éjszaka magányban álmodom
magányos szívemnek szelleme
szólít
míg holdudvarban táncot jár

ki végtelennek végére jár

éjére vár...

A lélek, ki rabod a gyönyörben
téved
mert hisz még az örömben
reménynek koronás koldusa
tartom kezem
és dacos büszke fejem

Csókodért, melyért lándzsát törnék
életedért életemmel vívnék
babérlevél, s mulandó glória
kincseim
mik nem voltak, s nem lesznek

temetetlen holtak tán szeretnek

és nem felednek...

Hallgasd e könnyt?l bús dallamot
máglyák tüzére írt szólamot
pattog a láng és égnek küldi
angyal
pogánytól szült énekem

Nem kíván senki örömöt énnekem
mert nincs ma, nincs tegnap
halott a jöv?
álmaim méhében ring a bölcs?
melyb?l
rám mosolyogsz, te születend?
gyermek
kinek nem lesz anyja

szerelmem hagyd vérbe fagyva...

Mert így lesz jó, írták a jósok
nem futnak egybe szomorú sorsok
de hunyd be szemeid és érezd
hogyan
verg?dik valahol egy szomorú szív
és hallgasd
a hold dala merre hív

kövesd

s ha találsz majd egy sírt
hol ember sem lélek nem jár
érted
érted halt meg, kis madár

Ne sirasd, mert mosolygott
szenvedett... szeretett... alkotott...

?rizd...

...

Egy világtalan sétál a téli világban,
s nézi, mit nem láthat,
mert még hisz a csodákban.

De már lehullt az utolsó levél a fáról,
s ? már nem repes a kimondatlan szótól.
Már nem ordít némán dadogva,
már nem fordul a sötét sarokba.

Ö már nem hisz a szerelem tüzében,
mi sebet nem hagy, csak mélyen a lelkében.
Már nem fél a megkínzott halott,
de megbánta mégis, hogy t?zben, jeget vallott.

Egy világtalan sétál csak a halott világban,
s Látja, mit nem láthat,
mégsem hisz a csodákban.

...