A mesélő csönd,
Kifinomul, hallgatag.
Minden nesztelen

(OXIMORON)
A csönd maga lehet a nagy-hangtalan semmi,
Hogy nem legyen unalmas, zajt kell beszerezni...

(10 szavas)
Az igazi csönd hagyja, nap-sugarát,
Megvilágítani a szoba, lebegő porát!
*

A csönd lehet a békesség fő tényezője,
A csönd lehet a béke, kinevezett őre.
A csönd lehet eszköz a neszek figyeléséhez,
A csönd lehet eszköz a neszek leküzdéséhez.

(OXIMORON – 3 soros-zárttükrös –ben)
A teremtő csönd nem tűri a ló pata kopogását a homokban,
Lovat gyorsan elküldi, így ló pata zaja sem marad a nyomokban…
A teremtő csönd nem tűri a ló pata kopogását a homokban.

(OXIMORON bokorrímben)
Az óvó csönd harcba száll egy pici nyekkenéssel is,
Süvöltő sziréna inzultusát viseli mégis…
Bombázók jönnek, életmentés a legelső… csakis
*

A szeretetteljes csönd, nem rendelkezik jéghideg formalitással,
A szeretetteljes csönd, nincs töltve utálattal, csak odaadással...
A szeretetteljes csönd, olyan, mint egy jó-barát, nem tévelyeg mással.

Az erdei csönd a napsütötte gyönyörűség,
Ha a bagoly alszik, és nem huhog, az már elég…
Az őz is csak áll, néz, a csönd neki is tán' szépség.

A tóparton a horgász és a gém is, halkan-csöndben ücsörög,
Mindketten halra vadásznak, a vágyuk majd' hangosan dübörög,
A gém a fűzfa ágán, horgász alatta, alva elücsörög.

A csönd maga a nyugalom, ha erdei padon ülve mélán hallgatjuk,
A közbeszóló madárrikoltás meg segít is, így talán megfoghatjuk…

(OXIMORON)
A csönd jó halk, mint egy néma kacsa és várja égi jutalmát,
A készülő felhőzet közt villám lángol, küldi csattanását!
A csönd elázva csak néz, nem érti, miért érdemli a sorsát!
*

A csönd, fekete estén fölül a lovára és körbejárja az időtlen birtokát...
Nagyon fölmérgeli a vonító kutya, pedig csak fontoskodva őrzi a háztáját…

A jó-érzésű csönd sajnálkozva, néma-halkan zokog a temetésen,
És bánatát csak fokozza a koporsóra zuhanó röggel az élen,
Rézfúvósok rikoltó zenéje, nem egy finom altatódal… mi vétlen.

A front csöndje a közeledő halál harmonikus zenéje,
Ha lecsap az akna, már költözik is messze, ez nem kenyérje…

A baj, akkor inzultál váratlanul, ha a csönd eluralja az agyat,
Fel is lép, ha hazafelé a kirakatban nem ismered meg magadat.

Hidegét hozza a tél fagyos-havas csöndje,
Mi hangosan hógolyózhatunk ökörködve.

A csönd és én, gondolhatjuk, hogy a monoton, hallható zaj véletlen?
Vonatozva… sínvég kattogva eléri nálam, hogy a csend kéretlen?
*

A szerető csönd
Gyengéd-halkan beborít.
Hallgatag magány?

Vecsés, 2018. október 19. – Kustra Ferenc József

...

Meditált a szerzőpáros… Haikuban és 10 szavasokban.

A csend borzongó!
A villám, nagyot csattan.
Vad időjárás.

Villám szárnyak földre csapnak,
Vihar tombol robajjal, betörik néhány ablak.
*
A csendem zajong.
Dió koppan fejemen.
Diós a bejgli.

Dió könnyűvérű leütést alkalmazott,
Nem fájt, mit természet, régen szabadalmazott.
*
A csend felfigyel
Ég-zajok hangjaira.
Vadludak jönnek.

Ismerős hangok, szárnysuhogás,
Vadlibák V-ben repülnek! Tavaszt hirdet lágy szélsuhogás.
*
A csendem nyűgős.
Távolban patazajok.
Lófogat motor.

Távolodó lovasfogat zaja, hallik
Felkavaró emlék (távozol…) ébred elmémben, zajlik...
*
A csend szépséges
És nagy nyugalmat áraszt.
Nézek sehová.

Behunyt szemmel, semmibe bámulok, kergetek ábrándot.
Csend ölel, meghitt lelkiállapot.
*
A csendem, vidám.
Temetésről kacajok…
Halál, lehet víg?

A halál nem válogat,
Sírunk vagy nevetünk...? Nem teljesít kívánságokat...
*
A csend fájdalmas
Síremléknél… ott ülve.
Süket csend-magány.

Szeretteid elvesztése fáj,
A temető csendje, magány... szívedbe, gyilkos-sebet váj.
*
Csendem, szerelem.
Kezét fogva szeretni…
Csend, már vakító!

Szerelemben kikapcsol a józanész,
Mámor fénye vakító, szíved után mész.
*
A csend fülsértő
Egy cella magányában.
Bűnözés… oka.

Cella csendje elviselhetetlen,
Miért tetted...? Füledbe a kérdés zeng szüntelen.

Vecsés, 2017. október 9. – Szabadka, 2018. január 20. - Kustra Ferenc József – a haikukat én írtam, a 10 szavasokat, szerző-, és poétatársam: Jurisin Szőke Margit. A 10 szavasok címe:” A csend sokoldalúsága.”

...

Hétköznapi pszichológia
Ember életét „tanácsadók” végig kísérik.
S akarja vagy sem a tanácsok is elkísérik.
Vannak okos tanácsadók, kik jókat mondanak
S vannak kéretlen prókátorok, kik csak dumálnak.
Tanácsadó végül is mind, ki véleményt kimondja,
Mert ember agya információkat raktározza.
Eszünk, lelkünk, folyamatosan alakul, változik.
Sőt velünk sokszor nagyon gúnyos játékot… eljátszik.
Vannak jó érzésű tanácsadók, kik szívből mondanak.
Vannak kéretlen tanácsadók, kik csak úgy beleszólnak.
Beleszólnak a dolgainkba rokonok és barátok,
Véleménnyel szülők, ismerősök, szomszédok, tanárok.
Nagyon kikerülni a sok véleményt, tanácsot
Nem lehet, ez nem olyan, hogy leoltjuk pilácsot.
A kommunikáció, kérdés, válasz, vélemény…
A tárgyban kinyílik a sok-sok tele ész szekrény…
Van objektív jó tanács, elutasítani dőreség!
És van a szubjektív tanács… mit megfogadni hülyeség?
Ki tudja, hogy előre, hogy alakul az élet,
Utólag derül ki, hogy a tanácstól mivé lett.

Sokszor a reggel bölcsebb az esténél,
Van dolog, mit nem értünk villanyfénynél
Van az ital, ami rossz tanácsadó
És következménye… lélekromboló.

Van úgy, hogy nem fogadjuk meg a jó tanácsot,
Önzésből, önérzetből építünk gátrácsot.
Meg, van még az önfejű, ki mindent jobban tud
Neki aztán tanácsot adni senki sem tud.

Végül is, ki nem akar „kéretlen tanácsot”
Ne beszéljen, hallgasson, fogja be a lepcsót.
Van, kinek tanácsát legalább meg kell hallgatni,
Sőt létezik, hogy van, amit biz’ meg kell fogadni.
Ki jó tanácsot nem fogadja, maga látja kárát.
Ha megfogadja, akkor jó lesz, maga szedi hasznát.
Ki rossz tanácsot nem fogadja, maga szedi hasznát,
Ha botorul megfogadja, bíz’ maga látja kárát.
Feleim az Úrban, okos szó, tanács itt nem lehet,
Én ilyet nem adok, lelkem erre nem vetemedhet.
Tán’ mindenki a saját sorsa kovácsa
És intézze sorsát, de kárát ne lássa.
Ki tudatosan rossz tanácsot ad, lehet, éltedet elcseszi,
Tiszta szűzies vágyadat, hetéra fizetségnek elviszi.
Kinek nincs pártolója, lehet, csak rossz tanácsot kap,
Aztán mikor kezével markolna, üres semmit kap.
Vérfagyasztó a kín, mikor kiderül, rossz volt a tanács,
Akkor hiába fohászkodsz, ha megvalósult a tanács
És hidd el, itt az áhítat nem segít,
Csak valós, építő tanács üdvözít.
Lángnyelvű piros pipacsok, az ámító szép szavak,
Közben meg csak üres toklászok, amik elhangzanak!
Rossz tanács meg maga a gaz, a jó feketeföldbe,
Csak beleragad a lábunk, cselszövés lesz belőle.
Volt nekem vagy nyolc-tíz élethatározó döntésem
De ma már tudom, minden esetben rosszul döntöttem.
Majdnem mindben, mások adtak fölöttébb rossz tanácsot,
Genyó sors meg behajtotta rajtam eztán... harácsot.

Talán ne mindig higgy a tanácsnak… pernye lesz az álmod.
A történelmed, nem biztos, hogy engedi… korrigálnod.
Ilyen rossz esetben a létmágia nem segít.
Rád borult fekete-lepel álarc sem ékesít.

Tudjátok! Bármely tanács, csak információ.
Viszont másképpen, mint zászlórúdon a zászló!
Óh, jó tanácsot stencilezni nem lehet,
De ember rossz tanácstól tévútra mehet…

Vecsés, 2013. július 3. - Kustra Ferenc József

...

Néztem ki az ablakon…

(Senrjon)
Tudhatnám van-e neki
Komoly ok, nyájasságban ríni?
Könnyei hulltak.
*

(Senrjú duó)
Láttam, változott
A nyájassága gyorsan.
Könnyek kopogtak.

Jaj! Felfigyeltem,
Szuszogás érdes hang lett!
Csak nézek! Hörög…
*

(Apeva)
A
Vihar
Mutatta
Már vicsorát.
Neki állt följebb.

Vecsés, 2021. június 12. – Kustra Ferenc József – íródott: Alloiostrofikus versformában.

...

Halk patak partján,
Nincs rohanás. Nyugalom…
De víz, rohangász…
*
A nyár, még maradt
Volna, de idő, véges!
Csókoknak vége!
*
Már esteledik,
Alkony is leszáll lassan.
Hőség, már múlik.
*
Hold-kifli nézte,
Még meddig melegedhet…
Ruhatár csere.
*
Már sok esőcsepp
Kopog, kint a teraszon.
Felhőkből, sapka!
*
Szép zuhatagként
Omlik ide lágy szellő.
Falevél zizeg.

Vecsés, 2014. május 1. – Kustra Ferenc József – íródott: Eredeti Baso féle haikuban.

...

Milyen élet ez?

Én, még csak huszonkét éves vagyok,
De már apát és társat gyászolok.
Rövid életemben a torz mosoly özvegye lettem,
Gyötrő, lélekölő emlékeket, nem feledhetem…

Eddigi életem, nem egy jó leányregény téma,
Megyek a szakadék széléig… úgy tűnik, ez séma.
Ezt elviselni! Kérem, ehhez kell az erős véna.

Életemben még, a jónak nyoma sincs,
Pedig volt, vigyáztam rá, ez volt a kincs!
Eltűnt mindenestől, mint egy nevesincs…

E mocskos élet többször is eltört minden álmot,
De ez nem volt elég, még pluszban kérte a vámot…
Életemben a rossz idő, nem precedens,
Sőt, folyton csak támad… nagyon is vehemens.

Ha hordhatnék magammal egy trójai falovat,
Beküldhetném oda, hol látok nagyobb falakat…
De tán’ jobb lenne, ha vele bevinném magamat…

Olyan vagyok én, mint egy kivénhedt kódfejtő,
Ki várja, hogy a lehetőség, rögvest eljő…
Lehet, hogy volt is már, de takarta egy felhő?

Jobb, ha többet én… nem is gondolva a halálra,
Fütyülök rá, és inkább nem adok a szavára…
Nem vagyok hülye és nem dönthetek a javára!

Több év is egy esztendőnként, leszaladt.
Vártam én, de tiszta verseny elmaradt…
Helyette ördögi-versengés előszaladt,
Mely, minden rendet felborítva mindent kavart…

Azt állítják, hogy romlott a lélek, romlott testben...
Ám, én magamról, nem a komor, bús jövőt festem.

Életem már elég régen, a kínok kínjának lázában ég.
Születésem sebezte meg a létem, bizony… olyan nagyon rég.
Születésemtől, végig azt hittem, hogy álmom a valóság,
Pedig, sokan figyelmeztettek, magadnak se higgy… badarság.
Így öregen már tudom, hogy a lét, az emberiség összeférhetetlen csordája,
És, hogy valahogy mégis csak működik, emberiség megválaszolatlan csodája.

Mondták nekem, a léted lesz, édes kacajod zamatos talaja!
Te magad leszel boldogság, belőled tör föl dübörgő moraja.
Az életmámor ellen nincsen, sosem volt érvem, így érzem...
Erem falának céltalanul nekicsapódik a vérem…
„Élj a mában“ tanács, búskomorságban tett rám hatást,
Az új élményekhez létem, csak kiássa biztatást?

Nap sugarai sodródnak a folyóvíz habos útjával,
Közben nem törődik az talán semmivel, sem a múltjával.
Faragta, rövidítette sugarainak hosszát,
De közben, tévedett... lehántotta róla a rozsdát.

Júdás az élet, Apu nekem megmondta réges-rég.
Megváltóvá teszem, én azért sem, nem adom fel még!
Mondta: a Miri-lendületen nem fog semmilyen fék!

Mondták, ordítsam torok repedésig, miben hiszek!
Közben meg csak úgy záporoztak rám a csendesen: „pissz"-k!
Aztán rosszul gondoltam, azt hittem, hogy ezek viccek…

A válladon búként üzen egy kiégett vándor?
Nem hat rád ige, mit ájtatosan oszt a kántor?
A hangodban némaság ringását látom... bátor...

Szorgoskodik, begyűjti a parányi csendet,
Így teremt magának, rossz időben is rendet.
Lét-harmónia gitárján, életet penget.

Sokszor végigvágott a hátadon az ustor,
Az élet, lét-csontot törni akart oly’ sokszor…
A primitívség legyőzni nem tudott... sokszor.

A bosszúság néma hangja hahotázik,
A kegyetlenség, a jó kedvből vacsorázik.
Térkép jele sem jó, úgy tűnik... hadonászik.

Meddővé válhatna... nagyot rikoltó gyűlölet…
Megingat a rohanó világban a bűvölet.
Lakja egy boszorkány, kinek bár, palotája cifra,
Ő maga förtelem, kegyetlen, vasorrú bestia.
Mögöttem démonok követnek, menetelnek.
Ők azért jöttek, hogy mint élőt elvigyenek?

Homályos a világom, ami körülvesz itt engem,
Minden szilánkos. Egyedül élek az őrületben.
Álmok nélküli világban éppen, hogy élek,
Minden a színtelen árnyalata… úgy félek.

Egész életemben bennem örvénylik a hiány,
Nem látszik rajtam, vívódásom, majdnem csak kihány…
Nekem, rideg áradat az egész élet, fekete-fehér,
Mi körülvesz, mint sakktábla… mattot kell adni vagy vesztettél.

Nem lelem, egyedül az életben az utat,
Pedig teszek én, a lelkem folyton csak kutat…
Oltár előtt is folyton fejtem kánonokat.

A szereteteddel -ez mese-, nem bonthatod le a falakat,
Így bizony nem lehet legyőzni a gyűlölködően hadakat.
Tóból sem lehet kifogni, halkan mormolt imával, halakat.

Emberi létet, keserűség és társai folyvást mérgeznek.
Mindig csak vártam én, de bizony angyalok nekem nem léteznek.
Boldogságban jól rám zúdított mennyei szólamok… mérgeztek.

Emberek, hitték, hogy okosak... kinevettek, ostobán kacagtak!
Gyengének hittek, csak kezeltek kidobni való, ócska kacatnak…
Keserű könnyek gyűlnek a szememben, mind, csak kifelé haladnak…

Letapasztanám a sebeket lelkemben, de ezzel is becsapnám magam,
Lefedném, ott sem lenne… Ettől még a többsége marad, ez az én saram!
Gyógyulni már nem fogok, megmarad a látszat, ami meg vagyok, én magam!

Sercegnek az asztalomon a gyertyák, zokogva folyik a viasz,
Kinevet a valóságban mocskos létem, mert sorsom, ilyen pimasz!
Áttapasztanám a kínomat az árnyat rajzoló, pislogó fényre,
De kérdezi a fény, miért pont őrá, és egyébként, miért, mi végre?

Az életben, ha sok a rossz, akkor nem épít, de elvakít,
Ha az életben sok a szeretetlenség, szív… lassan taszít…

Aggódásomban, előfordult már, hogy Istent szólítottam én,
De közben a patással együtt éltem, vele, az ő kenyerén.
Ő főzte a Nescafét, cukor nélkül… sírva kevergetem én.

Mi az, mi elvezet a boldogság kocka-köves útjára?
Meglásd, önfeledtséggel találsz rá az életed kútjára…
Bízzál, hogy megleled a harmónia, az idilliség érzését,
És már nem is kell ellátnod múlt zubogó-artériás vérzését.

Én magam csak egy nagy, imbolygó lépés voltam,
Lásd be, hogy eddig erről… az elején szóltam…
Talán érzed is már, hogy mára már biztos a lépés,
Mert előjött belőled a hosszú életet féltés!

Ahogy a kávém, úgy a lelked is kihűlt,
Gyógyíthatatlan kórság? Vastagon idült.
Magasztosan oly' barbár ez az érzés!
Ehhez hozzáfűzhető… semmi kérdés.

Megmentettél, mikor éreztem, mindenki elhagyott,
Mikor már az önkívület sodrása is elkapott.

Gyötrődők én, vívódok, hogy miért kell folyvást csak küzdenem,
Ha az élet azt produkálja, hogy én veszítsek szüntelen?
Lám, még mindig bízok én, hogy a jót egyszer majd megnyerem…
Vagy a bánatfelhőm alatt álmomban, csupán képzelem?

Lehetne, félelem nélküli életem, úgy szeretném...
Karjaidban, boldogan, ez minden, kicsit, ha kérhetném…
Rám vetődő mosolyod fényét igen-nagyon élvezném…

Büszke lehetsz rám... drága Apu!
Nyitva előttem minden kapu!
Nincs számomra olyan, hogy Tabu!

Vecsés, 2016. július 28. – Kustra Ferenc- írtam: Miri poétatársam életéről

...