Te és én
a folyó két partja,
életünk - ég :
vízen tündökl?,
izzó napfény.

Szerelmünk
duzzadó...
medréb?l kilép,
de fegyelmezett,
visszatér útjára még.

Szélt?l
hullámzó habja
érzéseink
visszhangja,
egy-egy kavargó örvény
karja feldobja.

Átível? hídján
szurkolók és
ellendrukkerek...

Ne számold meg...
Édesem!
Messze az ár,
vész nem fenyeget...

...

Egy jó szóval érints meg naponta,
csupán csak eggyel...
Szerény bókkal itass,
szomjoltó kedvvel...

Érints meg mozdulattal, megbánó
b?ntudattal, könnyet is
felszárító meleg
mosolyokkal!

Érints meg a rózsák türelmével,
naiv gyermekséggel,
vigaszt mer?
mákszemnyi hittel...

Ki-kijózanító kedvességgel,
a csak marasztaló két
kezeddel, küzd?
szeretetharccal!

Érints a hangoddal, simogass meg
ártatlan daccal,
csak Értemig harccal!
Nem hatalommal!

...

Megpihen a szív,
ha az est betér.
Hozzád simul lelkem,
hogy békém te légy.

Megpihen az agy.
Még a nap végén,
érezd jól magad,
amint hozzám érsz.

Így jut el a minden
hozzánk. Eljut vajon
Isten, eljutunk -e
mi is ?hozzá?

Megpihen a dal,
lágy esti benned
egy szó, egy hang.
Halld, hogy "belehalj!"

...

Mikor úgy érzed, hogy a csend átöleli a tested,
zajos világ oly távol jár t?led, a gondolatok
szikrái elöntik a lelked.

Bens? hangok hadra kélnek, csatát vívnak,
nyomasztanak téged, próbálsz küzdeni,
gondolatokat oltani.

Végül úgy érzed, jobb menekülni, a zajos világba visszafutni,
nem hallani a bens? hangot, mert úgy gondolod,
neked jobb ott.

...

Arcomra barázdát szánt a kín,
A kötél a húsomba vág,
Nyugodt a tenger. Odakinn
Elcsendesült a világ.

Matrózaim ? tudatlan-boldogok -
Bekötött füllel járnak.
Nem hallják ?rjít? dallamod,
Csodáját e tájnak.

Tán sejtik, mi ez a rémület,
Melybe létem belereszket;
H?sök, kik hallották éneked,
Egyt?l-egyig odavesztek.

Jómagam még élek.
Vitorlásom messze jár,
Ám bennem a megperzselt lélek
Sosem lesz a régi már.

Néhány áldott pillanat
Új létezést teremt,
Hallottam szirén-hangodat,
S most meg?rjít a csend.

?Forduljunk vissza gaz ebek!? ?
Üvöltöm eszem vesztve ?
?Hallanom kell az éneket,
Vagy feszítsetek keresztre!

Mert kidöntöm a f?árbocot,
Ha kötelem nem oldjátok,
Fordítsátok vissza a hajót,
Vagy szálljon átok rátok!?

De hiába küzdök. A kötél er?sebb,
Az árboc is kemény,
Hiába minden ég? seb,
Elfogy a vak remény.

Elfelejtesz. Új hajók jönnek,
Te énekelsz tovább,
S én nem hallom többé életem legszebb
Szirén-dallamát.

...

Mónika, a gondolat, hogy egyszer megtörhet a jég, vággyal tölt el teljesen. E vágy, mit remélem, Te is érzel már testeden, nem más, mint, hogy Kívánlak esztelen.

E vágy az, mit, ha egyszerre érzünk mindketten, beteljesít álmot s reményt teljesen. Az, hogy ?rülten kívánlak, nem lehet véletlen, mert tested, szinte csalogatva hódított meg engem.

Rózsaszirmok közt fürdetem tested, majd édes tejjel kenem be, lassan, masszírozva be érzékeny lelked. Nyakad érzékeny pontjait csókolva hozom izgalomba tested, mit?l végleg elveszíted az eszed.

Végigcsókolom hátad s puha gyönyör? feneked, majd feszesre izgatom a rózsától illatos gömböly? melled. Ajkad, mi szemérem, nedvesre izgul, ekkor remélem, s vágy tölti be tested, s lelked egészen.

Felizgult testünk átjárja a kéjes izgalom, mit érezni, mindkett?nknek régen volt már alkalom. Lábad ujjait finoman megrágom, majd végigcsókolva azt, combjaid lassan, simítva feltárom.

Feltárom a gyönyör kapuját, s remeg? testednek fokozom legszebb mámorát. A Gyönyört, mi addig tarthat, míg tested vágyik reá, adom majd Néked minden nap s éjszakán.

Lábaid hátamba fúródva ekkor arra kérnek, testem testeddel olvadjon össze végleg. Az érzés mit ekkor a mámorban érzel, az, mit akarsz majd T?lem minden éjjel.

Összeforrt testünk, sóhajtól hangos Szexünk, mit érezni akarsz minden nap, ha T?lem azt egyszer megkapod, mert mámoros kielégülésed lassan ér majd véget, mit azonnal a következ? fokoz majd csodássá Néked.

Kívánlak, s vágyom testedre, míg élek, kérlek, ne kínozz többé, engedjen fel szíved végleg.

...