Sohase mond, nagyon régen
Nem volt senkid az alvégen…
Sohase mond el kétszer,
De ismételd elégszer…

Voltak rég' neked is őseid,
És talán szerető szüleid,
Voltak neked többen, szerető rokonaid,
Ismételd, ne feledd… összetartozásaid.

Sohase mond, hogy neked nincsen semmi múltad,
És bár voltak rokonaid, de őket untad.
Sohase mond, nincs velük semmi emléked,
Mond, ha igen, akkor Te a múltad féled.

Múltadba visszamenni, a saját létedbe kutatás,
Lelked, így a raktáradba mélyen, kereső-kutat ás.
Ha már közeledő este éjre hangol,
Akkor már szív is elindult, elbarangol.
Az est vajon tudja-e még a régmúltat,
Vagy ő sem? Csak régvoltban... jó helyen kutat?
*
(bokorrímes)
Találkozol Te, az utca emberével,
Lehet, hogy sokkal, talán akár ezrével,
Mit akarsz az ő -sokak- segedelmével?
*
(3 soros-zárttükrös)
Hited koordinátája a lelkedbe be van írva,
Ezen az úton jutsz békéhez, ha lelked terhet bírja…
Hited koordinátája a lelkedbe be van írva.

*
(tanka duó)
Ébred a reggel,
Fény meg erre kialszik…
Fájdalmas kelés…
Érzékelés… mi való!
Békélés, holnap való?

Múltad fájdalom?
Jelennel nem dicsekszel?
Jövőt ki tudja?
Szunnyadó láng csak égjen,
Képzelet láng hevében…

Vecsés, 2015. december 1. - Kustra Ferenc József – íródott; a múlt meditációs földolgozásáról, alloiostrofikus versformában.

...

Gyere várlak, ó, Henrietta,
Te vagy szívem megszállottsága.
Tudd, hogy testemé is,
Megőrülök… csakis.
Légy közelembe Henrietta.

Vágyamnak csúcsa vagy,
Lélekharang kondul… gyere.
Kar közelben legyél.
*

Imádnám már cickód a számba,
Nyelved nyalogatnám a szádba.
Simítanám hátad,
Csókolgatnám nyakad.
Öledbe nyelvem behatolna.

Istenem, ha én már
Játszhatnék izgi testeden…
Nyalogatnám hátad.
*

Élvezném a sóhajtásodat,
Várnám következő hangodat.
Ordíts, mint egy sakál,
Tudd, hogy nekem ez jár!
Élvezném testi mivoltodat.

Élvezném sikolyod,
Azok szerint izgatnálak!
Figyelném hangjaid…

Vecsés, 2018. december 21. – Kustra Ferenc József - LIMERIK és HIAQ csokorban

...

(anaforás, 3 soros-zárttükrös, belső rímes)
Úgy látom, már vége lett a nyári viharoknak,
Úgy látom, hogy lesznek ősziek, majd szemet szúrnak…
Úgy látom, már vége lett a nyári viharoknak.
*
(3 soros-zárttükrös)
Az általam nem szeretett villámok is elmentek a téliszállásra,
És hogy miért, a téliszálláson várnak nagyon, tavaszig... jó válaszra…
Az általam nem szeretett villámok is elmentek a téliszállásra.
*

(Senrjú csokor félhaiku-láncban)
Földben szunnyad már
Őszi mélyszántás… vetés.
Remény tavaszban.
*
Erdőnek fái
Már nem félnek villámtól.
Remény tavaszban.
*
Erdő reménye
Megtöretten faágon.
Remény tavaszban.
*
Nap sugárzása
Már egy fénnyé szelídül.
Remény tavaszban.
*
Átderengő köd
Másvilág-tájat mutat.
Remény tavaszban.
*
Tájon, már a köd
Cirkál, mint hadihajó.
Remény tavaszban.
*

(anaforás, 10 szavasok - trió)
Hmm… a természet is próbál békében élni.
Nem tud télről?
*
Hmm… a természetnek is kellene nagyobb megnyugvás.
Nem tud télről?
*
Hmm… a természetnek is elege van már?
Nem tud télről?
*
(15 szavas-6 sorban)
Késő ősszel
áthat
Lélek megbocsátás?
Késő ősszel készülünk
A téli álomra, de
Állítólag… nem jár.
*

(Eredeti stílusú haiku csokor)
Tó vízén csillan
Napsugár, de már hűvös.
Hullám borzolás.
*
Gyepen levelek,
Szél meg csak játszik velük.
Ég, vakító kék!
*
Csendesen oson
Hűvös, hideg hozó szél.
Rossz idők járnak.
*
Mormogó széllel
Veszekszenek kabátok.
Kutyaszőr borzolt.
*
Sátáni kacaj
A viharos szél hangja.
Magába dühöng.
*
Tántorgó vihar,
Tán’ nem tudja, mit akar.
Átcsap, szélcsendbe…
*

(Senrjon csokor, fél haiku-láncos versformában)
Úgy van, ellenségeink
Lélek-téliszállásra mennek.
Én ezt nem hiszem…
*
Tán’ tavaszra felednek,
És együtt várjuk majd pirkadást.
Én ezt nem hiszem…
*
Közben tél mindenkinek
Meleg, oly' szép jégvirágokkal.
Én ezt nem hiszem…

(anaforás, 3 soros-zárttükrös, dupla belsőrímes, önrímes)
Sok öreg menekül el a tél elől ezekben az időben,
Sok öreg menekül el az élettől... neki lejárt időben…
Sok öreg menekül el a tél elől ezekben az időben.

Vecsés, 2021. október 23. – október 26. - Kustra Ferenc József – íródott: alloiostrofikus versformában az őszvégről és az életvégről…

...

Képzeletem….

Nézem, rám tört éjszaka megtöri a képzeletem alkonyát
Sötétben, most mi sem oldja fel... sötétben a végtelen határt.
Éjszaka is mindenki tovább vívja –állandón- saját harcát,
Az élet, mint sors alakítja a felettünk lévő hatalmát.

Csak ücsörgők a kertem padján, bámulok bármerre,
De nem látok semmit ebben a sötétben, semerre…
Vaksötét, mint óriáskígyó, ölel tekeregve.

Még kora délután itten torz lelkű, nagy és veszélyes vihar volt,
Mit lehetett vad, elszabadult dühéből eszetlenül kisrófolt.
A holnapra várt hangulatok, még távoliak emberi létben,
Holnap majd csak emlékszünk, visszagondolunk, mi volt itten ma délben.

A pad, amin ülök, már megszáradt, a levegő meg olyan frisses,
Így csak ücsörgők egyedül, meditálok, közben éj, oly’ légies.
Gondolataim kavarognak, tolongnak, végül mind csillagdíszes.

Felhőket nem látok, sok-sok csillag villódzik, meg úgy hunyorog rám,
Szólnék közben, mostan bárkihez, de nincs itt senki, sem az én babám.
Stráfkocsi megy az úton, megzavarja csendem, zörög a makadám.

A sötét-zörgésben, bennem -lassacskán- minden feledésbe merül,
Fáradok, a lecsukódó tekintetem az ég felé szenderül.
Csillag csapat, feketésbe borul, tudatom semmibe penderül…

Elgondolkozok, hogy melyik csillagban melyik ősöm lakhat…
Sötétben ő sem lát, ha néz, engem sötétben nem pillanthat…
Szívesen beszélnék egy jót velük, mert bennük van a múlt és jövő,
És a nagy tudásuk elvesztésével, mi itt mitől leszünk dicső?
Nekem nem tetszik, hogy a sok bunkók mindent modernizálnak, mert ilyen nincs,
A régit primitívek átalakítják, mi marhaság, hogy ez lesz a kincs…

Halványan rám pislognak a csillagok,
Felhők már elmentek, a nagy vándorok…
Vihar zaja is elült már a távolban is,
Így már éledezik a még álmos remény is.

Most kellene egy jó kis vitapartner, kivel a témát jól kivesézhetnénk,
És talán együtt és egyetértve, a biztos eredőre pontot tehetnénk…
A világ ennek persze nem-igen kedvez, most is csak sötétségbe mehetnénk…

Nem kell azért tán’ feladni, legalább mi ne tegyük!
Volt délután is vihar és nagyon ki is tolt velünk,
De lesz holnap újra reggel
És majd ébredünk reménnyel.

Vecsés, 2015. június 30. – Kustra Ferenc József

...

Képzeletem…

Csak egyedül voltam, jól elvoltam a kertben,
Az éjszaka körül ölelt a sötétségben…
A fénytelensége, benne volt a lelkemben.

Most, este lefeküdtem fűágyamban, a csillagos eget bámultam,
És eszembe ötlött egy gondolat: ez a plafon? Csak néztem, ámultam!
Ahogy besötétedik, a csönd is elhallgat… miért? Erre gondoltam…

Az ég, kékjében tükörként keresem a saját arcom,
És keresem légben... kergetőző kusza gondolatom…
A csendes estét, üde sötétség hasítja szét… hallom.

Éreztem én, hogy ezen estét a kertben kint kell töltenem,
Láttam, a csillagfény-koszorúnak is kell a jelenlétem.
A lelki mindenható rám borult… rendben a lelkiségem.

A fűcsomók között, már nem csíptek, nem voltak vörös hangyák sem,
Sötétségben, elveszetten álmodoztam… világ, én, semmi sem…
Beleolvadtam az éjbe… én voltam a lehetetlenségem…

Éltem egyes, de átélt részletei… olyan régen volt…
Ebben a vaksötét nyári éjben emlékezni? Fényfolt…
Egy halknyi, pici fényt nekem, csillagok kórusa dalolt.

Eszembe jutott, sok minden, de a sötétségbe burkolózott…
Egy hullócsillag, meg a nagy kanyarban utolsót rugdalózott…
Az agyam meg változatosan, felületesen vagdalkozott…

Oly’ szép volt a kertem mennyezete, tágra nyílt szemmel bámultam…
Bármerre néztem, mindenfelé oly' sok csillag volt… csak ámultam.
Közben agyam rájött, hogy a sötétben vagyok… összerándultam.

Néztem a sokmilliónyi fényes pontot, egy-egy csillagot,
Azt véltem, hogy eleink, a sok igaz magyar ott vágtatott
És némely csillag mostan azért porzik, mert épp’ ott vágtatott…

Csendes, derűs alkonyra ereszkedett le az este,
Szél a fák között… messziről hallik a patak nesze…
Hangosan kongó tehénkolomp, állat nyakát verte.

Az esti hőségben, mereven, mozdulatlanul lógtak a levelek,
Csak néztem, ahogy rám sötétedik, már nem láttam, milyenek az erek.
Azt sem tudtam kivenni, ami a kisebb levél az náluk a gyerek?

Szél nem fújt, nem törte meg a nyáladzó, vibráló fényeket,
Olyan volt, mintha mennyezetbe szúrnánk csillagfény kévéket.
A hajlongó fűben, csillagok borzolják a kedélyeket.

Szívem csak lassan andalog a sötét éjben,
És beleütközik a sok-sok emlékképbe,
Amik ott vannak a távoli homály-fénybe.

A sötét égbolton, csak nekem ragyognak a csillagok,
És úgy tűnnek, mint a végeláthatatlan lámpasorok.
Beborítanak, úgy érzem, rám ragyogó pillantások…

Az éjszaka lampionjai, örökön villódzó csillagok képében,
Szórják rám a vaksötétség szűrt fényét, mindenhonnan, és összességében.
Így a láthatatlanul vaksötét éjszakát jól látom, terjedelmében.

Láttam egy nagyon, kirívóan fényes csillagot… a sarkcsillag lehetett.
Lehet, Petőfiék amikor választottak, kocsijuk erre mehetett?
Itt fönt az égben, olyan sok csillag van… választani eleget, nem lehet.

A természet lágy ölén, harmóniában csillagfényes éggel, világgal,
A diszharmóniától eltávolodunk, begyűjtött égi sugárzással,
És az élet megy tovább szépen, idő is megy időleges megnyugvással.

Idővonaton érkezett a vaksötét este
Bebocsáttatása, természet örök törvénye.
Majd a reggeli pirkadat, az élet reménye…

Talán, jó egy órát relaxáltam, gyönyörködtem, pihengettem,
Ettől a mély-levegőt, kapkodva szaporáztam… piheggettem,
Majd a füvet markolászva felkeltem, lakásba belibegtem.

Vecsés, 2015. június 27. – Kustra Ferenc József

...

1942 –ben a japánok által uralt Csendes-óceáni vizeken…

***
A periszkóp szálkeresztje mozdulatlanul ült a célon,
Von Topp kapitány kígyós szeme rajta volt a préda hajón.

Az acélcápa irányító termében teljes csend honolt,
Parancsnok hangja is csak néha-néha muszájból hallatszott,
Mikor lőelemeket még helyesbített, még pontosított!

Az elektromos hajtóművek csak zümmögtek békés, csendes egyhangúsággal,
Kapitány parancsa: - Támadáshoz felkészülni! Ő, kezet fogott halállal!
Az U-boot már sokszorosan terhes a torpedós halállal,
Az alattomos tengeri rém-farkas, beállt… egyhangúsággal…
***

A gőzös utasai között zűrzavar volt, és ez vad pánikba csapott át!
Mindenki megrohanta a mentőcsónakokat, már semmi nem tartott kordát!

Látták, hogy a periszkóp kicsit megmozdult! Kapitány így szólt: - A támadás megkezdődik!
A hajógépek fékeveszetten dübörögtek, remélték torpedókat elkerülik…
A kazán-feszmérők mutatói minden gépegységnél pirosban álltak, bajt kettőzik...

A fűtök, izzadva, halálra váltan, sápadtan etették a kazánokat,
A lomha teherhajó csak lassan túrta maga előtt a nagy hullámokat…

***
Von Topp kapitány, várt még néhány, kis, békés pillanatot,
Majd kiáltott! – Egyes, kettes cső tűz! Kézzel nyomatékolt!
A vetőcsöveket elhagyó torpedók megrázták a hajótestet,
Legénység előre szaladt, helyrehozni, megdőlt egyensúlyhelyzetet.

A víz felszínén, két buboréksor száguldott a gőzös felé…
Szemét a gumipárnára szorítva az eredményt figyelé…
Remélte a torpedók betalálnak, nem mennek gőzös mellé…
***

- Odanézzenek! – üvöltött föl az amerikai hajó mérnök, sápadtan,
- Ott jönnek a torpedók, ezek a halál lovai! És lett ő bátortalan…
A gőzös, majdnem fölborult, ahogy gyorsan elfordulni akart,
De a sors úgy intézte, a két torpedó csak telibe akart!

A két torpedórobbanás hangjai nem korrodáltak,
A hajó mélyéből, súlyos dörrenések hallatszottak…
Széthasadó oldallemezek, fülsértőn csikorogtak.

Jobb oldalon a víz szökőkútként fölvágódott a magasba
És ott embereket sodort magával, vitte őket halálba.

A gépek elnémultak, a gépház-élet véget ért...
A Yucatan futása megtorpant, tovább már nem ért…
A gőzös igen gyorsan, szinte jobb oldalára dőlt,
Belsejéből előhömpölygő gőzzel telítődött.

Mindenki össze-vissza, ordítozott, félelmében remegett,
A hangzavarba asszony sikoly és gyereksírás keveredett.
Tömeggel a tisztek nem bírtak, fejetlenség, megveszekedett...

A főgépész Castaneda jelentette: - két találat érte a hajót,
Egy kazánházat robbantott, másikat is elmondom, azt, hogy volt, de nem jót!
Másik torpedó eltörte a hajógerincet, így az már nem bírja,
Bármelyik pillanatban összecsukódhat, hajónkból lesz két darabka…

A kapitány rendelkezett: - mindenki a fedélzetre és elhagyni a hajót,
A mentőcsónakoknál nőtt a zűrzavar, mindenki tudta… várták már a bakót.

A kártyacsapat megkapta a kapitánytól a parancsnoki motorost
És vízre szálltak! – Én emberekkel maradok, segítem a sok utazót…
A hajó rakterében fékezhetetlenül tombolt a tűz,
Látták, hogy ez, az első mentőcsónakot jó messzire űz…

Alig voltak ötven méterre a nagyon dőlt a hajótesttől,
Mikor hatalmas robbanás rázta meg a roncsot mindenestől…
A Yucatan-roncs mélyéből iszonyú tűzoszlop tört a magasba,
A lángok majd’ fölértek az égig, és majd beszakadt a dobhártya…

Koromfekete füstgomolyag mindent beborított,
Közben félelmetesen hangos morajlás hallatszott.
A hajó, ettől kettőbe, teljesen kettétört,
A robbanás mindenkit -élőt- halálba lökött.

A távolodó parancsnoki motorost hatalmas ütés érte,
Egy nagy, fém roncsdarab repült, utolérte, így elérte a vége…

A becsapódás ereje olyan erős volt, hogy az utasok
Magatehetetlenül, kábán estek deszkára... elalélók.
A kis, sérült jármű, lassan megtelt vízzel... halálba suhanók.

***
A kapitány a periszkópban látta, hogy Yucatan fölrobbant,
Majd kettészakadva, azonnal elsüllyedt. De, mi volt mi robbant?
Utasítást adott: - Föl emelkedni a felszínre!
Periszkópmélységből, rögtön fönt is voltak… ízibe.

A sűrített levegő sziszegve áramlott -víz meg ki- a tartályokba,
A hajótest, nekifeszülve a víztömegnek, emelkedett hullámra…
Sivítva futott körbe a toronytető ajtót záró kerék,
A súlyos acéllap fölcsapódott, kinyílt, működik... oly’ derék.

Von topp körülnézett, mindenhol holttestek voltak,
De, látszott, hogy ezek nem csak úgy a vízbe fúltak.
Most látta csak, hogy a hajón, utasok is voltak…

Utolsónak von Topp is leereszkedett az irányítótérbe,
A tenger beömlött a tartályokba, ez már hajó merülése…
A tatfedélzetre már futottak föl az első hullámok,
Majd az első részt nyalták -mint vulkán- a második hullámok.
Fokozatosan víz alá kerültek az antennát tartó bakok,
A fedélzeti ágyú, géppuskák, majd a középső lépcsősorok.
Végül toronytető vizesedett két periszkópjával
És végül a még kitolt rádiós rúdantennájával.

A támadó víz, még rövid ideig örvénylett,
Aztán a végtelen óceán, elcsöndesedett…

Heinrich von Topp kapitány, porosz katonatiszti családból származott,
Emberemlékezet óta, felmenői, mind ilyen hivatást választott.
Hallgatag, sőt csendes és fölöttébb zárkózott ember volt,
Még a zárt tengeralattjáróban is ily’ volt, kimódolt.
Számára minden parancs maga a törvény volt… úgy kell megcsinálni,
Mindet fenntartás nélkül, maradéktalanul kell végrehajtani…

Gondolatvilágát behatárolta szolgálati szabályzata,
Az otthon maradt családja feltétlen anyagi biztonsága,
Nem utolsó sorban a siker, elismerés utáni hajsza…
***

Ahol a veszély rémisztett,
Ottan halál leselkedett…
Ahol a veszély rémisztett.

Vecsés, 2017. október 8. – Kustra Ferenc József– Készült-John O’Kelly: „Farkasles az óceánon” c. háborús regénye ihletésével.

...