Szép volt, ha szépnek mondható
az Éj, a mély álomba bágyadt,
akinek Michelangelo
vetett komor kriptában ágyat.

Jó volt, ha jó a durva kéz,
amely futtában dobja vissza
mit ád, míg isten félrenéz, -
s ha lelketlen pénz alamizsna.

Gondolkozott, ha gondolat
pengése dallamos szavaknak,
melyek mint surranó patak
üres csobogással szaladnak.

Imádkozott, ha szép szemek,
melyek hol rút férgek kísérnek,
hol ég felé tekintenek,
neve ima, istendícséret.

Mosolygott volna, hogyha zárt
kelyh? virág tárulni tudna
a szélnek, mely borzongva száll
fölébe és otthagyja futva.

Sírt volna, ha szívére tett
h?vös keze izzóra váltan
érezte volna, mint remeg
az égi könny a földi sárban.

Szeretett volna, ha a g?g,
hiába gyújtott gyertyaképpen
fekete koporsó el?tt
nem virraszt magtalan szívében.

Meghalt, - s nem élt ostoba.
Csak úgy tett, mintha élne. Gyönge
kezéb?l most kihullt a könyve,
amit nem olvasott soha.

...

Mert minden földi lélek
valakibe
átszáll, mint illat, ének,
láng vagy zene;

mert minden élet annak,
amit szeret,
rózsákat mindig ad vagy
töviseket;

mert április a lombnak
víg zajokat
s az alvó éj a gondnak
nyugalmat ad;

mert vizet a virágnak
az ébred?
hajnal, cinkét a fáknak
a leveg?,

s mert a keser? hullám,
ha partra hág,
a földnek, rásimulván,
csókokat ád;

én, csüggve karjaidban,
az ajkadon,
a legjobbat, amim van,
neked adom!

Gondolatom fogadd hát, -
csak sírni tud,
ha nincs veled a tehozzád
zokogva fut!

Vágyaim vándorolnak
mindig feléd!
Fogadd minden napomnak
árnyát, tüzét!

Üdvözlöm gyanútlanul és
mámorosan
hízelg? dalra gyúl és
hozzád suhan!

Lelkem vitorla nélkül
száll tétova
s csak te vagy íme végül
a csillaga!

Vedd múzsámat, kit álma
házadba visz
s ki sírni kezd, ha látja,
hogy sírsz te is!

S vedd - égi szent varázskincs!
vedd szívem,
amelyben semmi más nincs,
csak szerelem!

...

E magányos és árnyas völgyben
a hímszarvas a zuhatag
szavára b?g és a patak
tükrét nézi mind tetszelg?bben.

S e forrás felett minden este
kristálylakának egy najád
tárja ki fényes ajtaját
és éneket mond, messze zengve;

csend alszik alján a szilfáknak
homályosan és h?vösen,
míg fent szerelmes dühösen
tépi a szél a lombos ágat.

Itt tanul és gyakorol Ámor
Vénusz oltárai körül,
idáig el sosem kerül
zajos halandó a világból.

Kérlek Corine, csak gyere szépen,
e zöld sz?nyeg lesz fekhelyünk,
vagy hogy még jobb helyen legyünk,
így ni, itt egy szikla tövében.

Óh, nyújtsd a kebled, szívnom is hadd
mély illatod, oh mennyi kéj,
minden érzékem elalél
tavában ivor karjaidnak.

A szélnek ott fenn nincs nyugalma,
de füle sincs és szeme sem,
neki örökös rejtelem,
amit mi ketten mívelünk ma.

...

Jer velem szépek legszebb virága!
Mily szép a pázsit fényes románca!
Soha nem alkothat m?vész oly szépet,
mint a dús pompába borult természet.

Rózsáktól dús a lég is - zárva
a máskor hangos, vad szelek szája,
és mintha a nap is nem sütni kélne,
de valami édes szerelmi kéjre.

És mintha feje köré ragyogva
fényes, ünnepi kalapot fonna,
és akárha nem lenne más gondja semmi,
csupán, hogy elmenjen Daphnét követni.

Gyönyörben fürdet mindent e nap ma,
a világ báját csodáld kacagva,
míg szét nem rombolják szép ifjúságod
a gondok ujjával barázdált ráncok.

Meleg van. De majd a csend szívében
találunk h?vös lombot, mi védjen,
s ibolyák közt nem is gondolunk végre
az ámbra füstöl?k nehéz lehére.

Itt a rekettye- és magyalágon
a legszebb dal szól most a világon:
csalogány zengi páratlan csodáit,
fülel a k? is, mert ily zenét áhit.

Páfrányok h?sében heverészve
pásztor és pásztorlány enyelgése
mindegyre tüzesebb - csatározásuk
kezdetét, majd édes végét is látjuk.

Náluk van otthon valóban Ámor,
táncol, és csókja, akár a zápor,
e vidám nép közt nem köti magához
sok nehéz kötelékével a város.

Mily boldog fényben fürödne lelkem,
ha része lenne ily gy?zelemben:
talán majd kínjaim láttán titokban
a szíved pajzán példán lángra lobban.

Erényed hiú bálvány erénye,
hasztalan csillog, hazug fénye,
mondd ki az, ki józan eszére hallgat
s ajkát nem nyújtja szerelmes ajaknak?

...

...Hagynám, csak mondja, mondja a magáét,
aztán lassanként t?le elhúzódnék
a forrás vizébe, mely tisztán zubog még,
vetném magam ruhátlan-meztelen;
de mégis úgy, hogy felemelt kezem
verhesse ott is apró lantomat.
És róla nyitnám dalra ajkamat,
hogy lássam, attól mire indul ?.
És hogyha felém lenne lépdel?,
hagynám merészen jöjjön, jöjjön egyre,
ám nyúlni hozzám ujjal is ha merne,
odacsapnám, hogy vakulna belé,
odacsapnám a két szeme közé
a tiszta forrás tündökl? vizét...

...

Úgy szerettem, hogy most is benne élek,
s bár nem akarom, élem s szeretem,
s úgy beléájult az érzék s a lélek,
hogy nem ábrándíthat ki, csak a szem.
Lehet kisebb, ha egyszer végtelen,
csökkenhet a h?ség, ha nincs határa?
Oly iker-fény volt a mi kett?nk lángja:
ha az övé ég, enyém is tüzel;
amannak hunyta ennek is halála.
Magát veszítve így veszt engem el.

...