...mert kés?bb nem lesz már kedvem,
mert kés?bb tán elfogy a merszem, s
marad minden kimondatlanul...
most leírom neked, hogy szeretlek,
mint gyerek a meleg kenyeret, mikor
a kedves illat az arcába belesimul...
most elmondom, hogy szép vagyok,
mint nagyító nélkül a lepkék, hiszen
úgy kis szörnyeteget látunk...
nekem, a vaskemény, tisztességes, nem
igázható szívem, mely lerágja a mocskot,
mint lepke pusztít, ahogy szokott...
most tárom ki a szívem, mert érzem,
hamar be fogom csukni és nem látsz
beléje, s a vers hiába rongyos szolga,
a szerelmet mégis, legalább eldadogja...

láthattad volna pompás szépségében,
napos nap fényében dalolva ragyogni,
nem kellett, nem merted, nem akartad,
majdnem eltapostad... nem megy ez,
neked sem, senkinek, hisz kemény érc
a szívem, s csakis igaz lángtól olvad...

marad a rongyos ember az alig hihet?
mesével, hogy szerettelek, mint kisgyerek
a meleg, puha kenyeret - hiszed,
nem hiszed,nekem oly mindegy,

ma már...

...

Elfelejteni, mikor augusztus végén
Megadja magát a nap,
Kettétör minden forró sugarat,
Teret ad a közelg? ?sznek.
Ilyenkor bordós - lilák az estek.
Tapintható a bársonyos szell?,
Kellemes, mint kend?, a meleg.
Sosem fogom elfelejteni:
Ilyenkor sétáltam veled.
Léptünk után csöndben
Ballagott a béke.
Nem gondoltad te sem, hogy
Egyszer ennek örökre vége.
Ölelted a derekamat, én
Bíztatóan simogattam kezed.
Éreztem, el sosem engedlek téged...
Aztán jöttek rémes nappalok,
Jöttek álmatlan éjszakák,
Nyomunkba szeg?dött a halál.
Ezt nem bírtad tovább.
Hiába lett volna erre szó,
Becsukódott lelkedet nem érhette.
El kellett engedjelek,
Földrésznyi messze, mi
Pár utca csupán, nekünk az életünk.
Pedig azt hittük, lelkünk örökre
Szerz?dtette a biztonságot:
Neked engem, nekem tégedet.
Elvitte, mint h?tlenné vált
Augusztust a méla szeptember.
A mi körutunkon ? a beteg ember,
Ki sepreget a síró fák alatt.
Nagyon akartalak, megtartani, védeni.
Nem lehetett. Nem tudom, most éppen
Mi lehet veled.
Azt tudom, hogy a bordó-lila este
Annyira miénk lesz, mint a kett?nk
Igenje, mit a sors nem-re változtatott.
Csak remélem, hogy nem vagy még
Halott...

...

Jártam erd?n-mez?n
és falakon hágtam által;
kúsztam fényes hegyeken
szemközt az atlanti világgal;
s az úton hazatérve, tudom,
már végeztem árnyal.

Tele holt levelekkel a föld;
de a gally bogain maradottak,
amíg veti ?ket a tölgy,
súrlódva, búcsúzva csúsznak
le a kérges hóra, mikor
már mások alusznak.

Némán egymásra lapult
hullt lombot a szél se kuszálja;
az ?szirózsa sem él;
elalél a varázsfa virága;
a szív még vágyva keres,
rogy a láb: "Hiába."

Mindenkoron árulás
az emberi szívnek, a teltnek,
vállalni az ellobogást,
engedve az értelemnek,
elhinni, vége van
évnek, szerelemnek.

...

Szeretem az órák csöndes-bús magányát,
Az es?s, szomoru délutánokat...
Szeretem a rózsák csöndes hervadását,
A fonnyadt, leperg? virágszirmokat.

Szeretem a tájat sápadt alkonyfényben,
Az elhagyott, kopár, letarolt mez?t...
Szeretem érezni, hogy hiába éltem,
Szeretek mindenkit, minden szenved?t.

Szeretem a nótát, a szomorut, búsat,
Amely telelopja könnyekkel szemem...
Szeretem a lantnak elszakadó hurját.
Szeretem a multat, hogyha temetem.

Szeretem a néma, esdekl? könyörgést,
A szemeket, - ha mélák, szomoruk...
Szeretem az ajkak titkos remegését,
?szirózsákból font hervadt koszorut.

Szeretem titkolva ég? fájdalomnak
Vérezve sajgó bánatos sebét...
Szeretem, ha sivár, ?szi fuvalomnak
Lágy szell?je suttog édes-bús mesét.

Szeretem a sárga, hervadt tearózsát,
A sápadt, vonagló ember-arcokat...
Szeretem a régi, elfeledett nótát,
Egymás el?tt titkolt lelkiharcokat.

Szeretem a sötét, csillagtalan éjet,
A hajnalokat bús, szomorú ködben,
Tétován uszkáló kék bárányfelh?ket,
Holdsugárba, csillagfénybe sz?tten.

Szeretem a lelkem, minden fájdalmával,
Szeretem, mert megsiratva szánom...
Szeretem, mert minden csöndes hervadásban
Muló életemnek egy akkordját látom.

1914

...

1.

Sok-sok dalt zengtem, de hiába az asszony a másé!
Énekek éneke volt. Sárba esett rongy lett.

2.

Éget a bánat, két kis lányodat úgy legyaláztad!
Hol van az én Annám? Hol van az én Lilikém?

...

Kacagni szeretnék... az egész lelkemb?l,
Nem ugy mint most, kinosan, szomorun...
Nem ugy, hogy verg?djön alatta az ajkam,
És fájjon a szivem, - nem ugy, nem ugy...

Csak szépen, hogy az arcom is kiviruljon,
És piros legyen, mint egy feslett rózsa...
És biboros lángban égjen a szemem,
Mint napbearanyozta esti alkonyóra.

Hogy nem lássák meg titkos verg?désem,
S csak én tudjam, hogy fáj a kacagás...
Csak én tudjam, hogy hiába volt minden,
Botor remény, bús lányos álmodás.

Csak én tudjam, hogy lázban ég a rózsa,
S a láztól csillog ugy a két szemem...
- Csak én titkoljam még magam el?tt is,
Hogy azt a h?tlent mindig szeretem...

1914

...