Néha sír a szívem
Hirtelen megdobban,
Oly messze húz a vágy
Minden seb felszakad.
Nem láthatom ?t,
Csak mélyen titokban.
Nem foghatom kezét,
Valahogy ez oly furcsa.
Hogy teremtett bennünket
Egymásnak az ég,
Ha nem foghatom kedvesem
Remeg? kezét.
Vagy talán a sors ?z fura játékot velem?
Néha sír a szívem, néha meg remeg.

...

Mekkora köd, micsoda homály vesz körül.
A s?r? bizonytalanság nyálkás, iszapos szaga valósággal átitat.
Mit keresek? Kit keresek? Hogy fogok rálelni az én kedvesemre?
Tán magától megjelenik majd szívem sötét, ködbe burkolózott,
és a kétségbeesést?l fonnyadt dombjain, hogy az éjt nappallá varázsolja?

Hihetetlen, de így történt ez velem is.
Meglátni és megszeretni. Megszeretni, mint azel?tt senkit.
A haja fekete volt, mint a holló, a ruhája piros, mint a t?z,
mely lángra lobbantotta szívemet, a kétségbeesést reménnyé,
a korom sötétséget világossá varázsolva.

Ott állt el?ttem. Ott állt el?ttem,
és én szégyenl?s kisfiúként sétáltam fel, s alá izgatottan.
Hát tényleg létezik? Ez tényleg valóság?
A szívem az els? pillanatban elhitte, a szemem azt hitte: tündérmese.
Tündérmese, de, hogy lehet, hogy a valóság szebb, mint az álom?

Hirtelen reménnyel telinek, er?snek, bátornak, hódítónak éreztem magam.
Aztán a szemébe néztem. Egy addig nem ismert érzés lett úrrá rajtam.
Azt hiszem a gyönyör itt kezd?dik. Azt hiszem, hogy a gyönyör megfogható.
Az er?s érzés szinte kitöltötte a leveg?t, szinte fizikailag érintett.
Minden álom, minden szerelem, minden vágy, amit ember érezhet, megtestesült el?ttem.

Te voltál az, édes szerelmem.
Lényeddel megtisztítottad a szívemet, er?t adtál nekem.
Bátorságot kölcsönöztél, legy?zhetetlen vagyok veled.
Te vagy, ki mellettem állt mindig, te vagy, ki támogat, bármit is teszek.
Te vagy az odaadás, te vagy a kedvesség, te vagy a szerelem.

Te vagy szerelmem az életem, te vagy a kihívásom, te vagy a gy?zelmem.
Te vagy a vetésem, de te vagy az aratásom is.
Te vagy a gyengeségem, de te vagy az er?sségem is.
Nélküled üres, de legf?képpen elveszett vagyok.
Nélküled hideg vagyok, akár a tél, sötét, akár egy dohos pince.

Édesem, kincsem, kicsikém, hercegn?m, királyn?m!
Te teszel engem érdekessé, t?led vagyok színes, t?led vagyok igazi.
Te teszel engem férfivá, s te teszel engem emberré.
Miattad akarok élni, bizonyítani, szeretni és szeretve lenni.
A te b?röd illatát, a te leheletedet és szeretetedet akarom érezni örökké.

Nem kérek egyebet, csak, hogy viszont szeress engem úgy,
ahogyan csak én tudlak. Téged úgy, ahogyan én,
még nem szeretett senki, és nem is fog.
Nem kérek egyebet, csak, hogy ?rizz meg engem és az emlékemet örökké.
Ne feledd nevemet soha, mert az én szívem soha nem fog feledni téged, Fanni!

...

Bármerre járok csak is téged látlak
Minden éjjel álmomban várlak
Mikor a közeledben voltam, mindig szárnyaltam
Aztán mikor magasan voltam, hirtelen padlót fogtam
Csak zuhantam míg bele nem csapódtam a padlóba
Ekkor törött az én szívem darabokra
Nem volt részem soha ilyen fájdalomban
Azt hittem hogy mindezt csak álmodtam
Rá kellett jönnöm ez nem álom, csak a valóság
Ahol van boldogság, de még több a szomorúság
Azóta már nem is találom a hazámat
Megtanultam jobb ha összehúzom magamat
Különben olyant kapok amit nem akartam
Már biztosan rájöttem magamra maradtam
Jöhet vajon még valaki a távolba?
Aki kihúz a bajból mert így akarta

Refrén:
Nem tudom soha elfelejteni
Aki megtanított engem szeretni
Mindig bennem él a szívembe
Bennem él minden emléke

Közölni szeretné akar valami komolyat
Beleértve igaz szerelmet nyújthat
De semmi ilyent nem akart
Ett?l szívemen a bekötött seb felszakadt
Elkezdett ömleni a vér, üzenni akar
Hagynom magam többet nem szabad
Különben én járok rosszul majd
Ellenállni nem tudok, csak ha elhajt
Bármikor bekövetkezhet ez a probléma
Bárki bármit mond ez akkor sem játszma
Valakinek ennyit ér az érzés, ez baj
Most elmondja a véleményét ez a csaj
Mindenki figyel, nem másra, csak rám
Most nem érdekel, akkor sem fogom be a szám
Senki nem fogja tudni leállítani ezt a lányt
Elmondja amit az élet csak eléje hányt

Refrén:
Nem tudom soha elfelejteni
Aki megtanított engem szeretni
Mindig bennem él a szívembe
Bennem él minden emléke.

...

Feküdtünk az ágyban, szenvedéllyel szeretkeztünk.
Együtt, a félhomályban, ahogy még senki el?ttünk.

Megcsókoltam a nyakát, melynek íze akár a méz.
Megcsókoltam az állát, ? mélyen a szemembe néz.

Metsz? kék tekintetével, úgy tekint felém.
Hihetetlen szenvedéllyel, végre az enyém.

Gyönyör? teste, egybeolvad az enyémmel.
Örökkön-örökké, kéjes szenvedéllyel.

Gömbölyded keblein, pihennek sz?ke fürtjei.
Negédes ajkain, Bacchus sz?l?erdei.

Vérvörös húsos ajkai, forrón izzanak a számon.
Vele szeretkezni, maga a megvalósult álom.

Hosszú feszes combjaival, köbeöleli a csíp?m.
Gyengéd kecses kezeivel, megölel félt?n.

Mélyen a szemebe néz, egyszer csak megremeg.
Hirtelen felnyög, s érzem ELMEGY.

Enyém lett hát végre, teljesült a sorsom.
Minden áldozat megérte, ?t szeretni isteni irgalom.

Megpihen rajtam, hosszú haja az arcomba ér.
Kábult voltam, hirtelen minden véget ér.

Nem akarok menni, mert ?vele csodálatos,
De érdemes volt várni, mindez oly varázslatos.

Itt kell hagynom számomra mindennek vége.
Jön az alkony, szememen a Révész bére.

...

Menj, menj csak tovább...
Én egy kicsit még álmodom,
Aztán játszom újra szerepem
A régi, megszokott színpadon.

Igazad volt, mert igazi n? vagy:
Gyönyör?, er?s és bátor.
Azt hittem, már közel vagy hozzám,
De most már tudom: nagyon távol.

Látom még arcod, ahogy rám nézel,
De ez a mosoly már fáj nekem,
Majd érzem, hogy hangom megremeg,
És te elindulsz hirtelen.

Menj, menj hát tovább...
Hogy jobb lesz-e így - én nem tudom.
S mi bel?led marad oly kevés,
De az lesz az én holnapom.

...

Úgy szeretem a tél els? lehét! a tarka
tarlót, mely nem törik, ha setteng a vadász:
szénától illatos réten leszáll a szarka,
a tüzet éleszt ölén a régi úriház.

Városi évszak ez . . . még emlékszem tavalyra
mikor megjöttem és láttam megint száz
tornyú dómot, a Louvre-t, Párizst, füstt?l takarva,
(és hallom még, amint a postakürt traráz).

E szürke napokat szerettem és a Szajnát,
ezer lámpás alatt fekv? királyi szajhát!
A télhez jöttem én. És hozzád életem!

Hogy megfürösztve bús lelkem tekintetedben
köszöntsem falaid. Mert szinte hihetetlen,
hogy szíve, asszonyom, kih?lt ily hirtelen.

...