Milyen élet ez?

Én, még csak huszonkét éves vagyok,
De már apát és társat gyászolok.
Rövid életemben a torz mosoly özvegye lettem,
Gyötrő, lélekölő emlékeket, nem feledhetem…

Eddigi életem, nem egy jó leányregény téma,
Megyek a szakadék széléig… úgy tűnik, ez séma.
Ezt elviselni! Kérem, ehhez kell az erős véna.

Életemben még, a jónak nyoma sincs,
Pedig volt, vigyáztam rá, ez volt a kincs!
Eltűnt mindenestől, mint egy nevesincs…

E mocskos élet többször is eltört minden álmot,
De ez nem volt elég, még pluszban kérte a vámot…
Életemben a rossz idő, nem precedens,
Sőt, folyton csak támad… nagyon is vehemens.

Ha hordhatnék magammal egy trójai falovat,
Beküldhetném oda, hol látok nagyobb falakat…
De tán’ jobb lenne, ha vele bevinném magamat…

Olyan vagyok én, mint egy kivénhedt kódfejtő,
Ki várja, hogy a lehetőség, rögvest eljő…
Lehet, hogy volt is már, de takarta egy felhő?

Jobb, ha többet én… nem is gondolva a halálra,
Fütyülök rá, és inkább nem adok a szavára…
Nem vagyok hülye és nem dönthetek a javára!

Több év is egy esztendőnként, leszaladt.
Vártam én, de tiszta verseny elmaradt…
Helyette ördögi-versengés előszaladt,
Mely, minden rendet felborítva mindent kavart…

Azt állítják, hogy romlott a lélek, romlott testben...
Ám, én magamról, nem a komor, bús jövőt festem.

Életem már elég régen, a kínok kínjának lázában ég.
Születésem sebezte meg a létem, bizony… olyan nagyon rég.
Születésemtől, végig azt hittem, hogy álmom a valóság,
Pedig, sokan figyelmeztettek, magadnak se higgy… badarság.
Így öregen már tudom, hogy a lét, az emberiség összeférhetetlen csordája,
És, hogy valahogy mégis csak működik, emberiség megválaszolatlan csodája.

Mondták nekem, a léted lesz, édes kacajod zamatos talaja!
Te magad leszel boldogság, belőled tör föl dübörgő moraja.
Az életmámor ellen nincsen, sosem volt érvem, így érzem...
Erem falának céltalanul nekicsapódik a vérem…
„Élj a mában“ tanács, búskomorságban tett rám hatást,
Az új élményekhez létem, csak kiássa biztatást?

Nap sugarai sodródnak a folyóvíz habos útjával,
Közben nem törődik az talán semmivel, sem a múltjával.
Faragta, rövidítette sugarainak hosszát,
De közben, tévedett... lehántotta róla a rozsdát.

Júdás az élet, Apu nekem megmondta réges-rég.
Megváltóvá teszem, én azért sem, nem adom fel még!
Mondta: a Miri-lendületen nem fog semmilyen fék!

Mondták, ordítsam torok repedésig, miben hiszek!
Közben meg csak úgy záporoztak rám a csendesen: „pissz"-k!
Aztán rosszul gondoltam, azt hittem, hogy ezek viccek…

A válladon búként üzen egy kiégett vándor?
Nem hat rád ige, mit ájtatosan oszt a kántor?
A hangodban némaság ringását látom... bátor...

Szorgoskodik, begyűjti a parányi csendet,
Így teremt magának, rossz időben is rendet.
Lét-harmónia gitárján, életet penget.

Sokszor végigvágott a hátadon az ustor,
Az élet, lét-csontot törni akart oly’ sokszor…
A primitívség legyőzni nem tudott... sokszor.

A bosszúság néma hangja hahotázik,
A kegyetlenség, a jó kedvből vacsorázik.
Térkép jele sem jó, úgy tűnik... hadonászik.

Meddővé válhatna... nagyot rikoltó gyűlölet…
Megingat a rohanó világban a bűvölet.
Lakja egy boszorkány, kinek bár, palotája cifra,
Ő maga förtelem, kegyetlen, vasorrú bestia.
Mögöttem démonok követnek, menetelnek.
Ők azért jöttek, hogy mint élőt elvigyenek?

Homályos a világom, ami körülvesz itt engem,
Minden szilánkos. Egyedül élek az őrületben.
Álmok nélküli világban éppen, hogy élek,
Minden a színtelen árnyalata… úgy félek.

Egész életemben bennem örvénylik a hiány,
Nem látszik rajtam, vívódásom, majdnem csak kihány…
Nekem, rideg áradat az egész élet, fekete-fehér,
Mi körülvesz, mint sakktábla… mattot kell adni vagy vesztettél.

Nem lelem, egyedül az életben az utat,
Pedig teszek én, a lelkem folyton csak kutat…
Oltár előtt is folyton fejtem kánonokat.

A szereteteddel -ez mese-, nem bonthatod le a falakat,
Így bizony nem lehet legyőzni a gyűlölködően hadakat.
Tóból sem lehet kifogni, halkan mormolt imával, halakat.

Emberi létet, keserűség és társai folyvást mérgeznek.
Mindig csak vártam én, de bizony angyalok nekem nem léteznek.
Boldogságban jól rám zúdított mennyei szólamok… mérgeztek.

Emberek, hitték, hogy okosak... kinevettek, ostobán kacagtak!
Gyengének hittek, csak kezeltek kidobni való, ócska kacatnak…
Keserű könnyek gyűlnek a szememben, mind, csak kifelé haladnak…

Letapasztanám a sebeket lelkemben, de ezzel is becsapnám magam,
Lefedném, ott sem lenne… Ettől még a többsége marad, ez az én saram!
Gyógyulni már nem fogok, megmarad a látszat, ami meg vagyok, én magam!

Sercegnek az asztalomon a gyertyák, zokogva folyik a viasz,
Kinevet a valóságban mocskos létem, mert sorsom, ilyen pimasz!
Áttapasztanám a kínomat az árnyat rajzoló, pislogó fényre,
De kérdezi a fény, miért pont őrá, és egyébként, miért, mi végre?

Az életben, ha sok a rossz, akkor nem épít, de elvakít,
Ha az életben sok a szeretetlenség, szív… lassan taszít…

Aggódásomban, előfordult már, hogy Istent szólítottam én,
De közben a patással együtt éltem, vele, az ő kenyerén.
Ő főzte a Nescafét, cukor nélkül… sírva kevergetem én.

Mi az, mi elvezet a boldogság kocka-köves útjára?
Meglásd, önfeledtséggel találsz rá az életed kútjára…
Bízzál, hogy megleled a harmónia, az idilliség érzését,
És már nem is kell ellátnod múlt zubogó-artériás vérzését.

Én magam csak egy nagy, imbolygó lépés voltam,
Lásd be, hogy eddig erről… az elején szóltam…
Talán érzed is már, hogy mára már biztos a lépés,
Mert előjött belőled a hosszú életet féltés!

Ahogy a kávém, úgy a lelked is kihűlt,
Gyógyíthatatlan kórság? Vastagon idült.
Magasztosan oly' barbár ez az érzés!
Ehhez hozzáfűzhető… semmi kérdés.

Megmentettél, mikor éreztem, mindenki elhagyott,
Mikor már az önkívület sodrása is elkapott.

Gyötrődők én, vívódok, hogy miért kell folyvást csak küzdenem,
Ha az élet azt produkálja, hogy én veszítsek szüntelen?
Lám, még mindig bízok én, hogy a jót egyszer majd megnyerem…
Vagy a bánatfelhőm alatt álmomban, csupán képzelem?

Lehetne, félelem nélküli életem, úgy szeretném...
Karjaidban, boldogan, ez minden, kicsit, ha kérhetném…
Rám vetődő mosolyod fényét igen-nagyon élvezném…

Büszke lehetsz rám... drága Apu!
Nyitva előttem minden kapu!
Nincs számomra olyan, hogy Tabu!

Vecsés, 2016. július 28. – Kustra Ferenc- írtam: Miri poétatársam életéről

...

Mikor a szív újra érez... tankában!

Szív hét lakatnál,
kulcs rég sötétbe veszett.
Most mégis nyílik.
Viharos a Balaton,
Sok levél, vízen úszón…
*
Csöndes kopogás,
idegen, ám ismerős.
Remeg már zár is.
Vannak heves hullámok,
Rajtuk méretes habok…
*
Rozsdás zár reccsen,
egy érzés óvatosabb…
Belép és marad.
Vihar levert levelek,
Nem oly’ emelkedettek…
*
Szívem ajtaja
nyílik, mint sosem előbb.
Valaki belép.
Habok kicsit jujujok,
Velük, bíz nem cukizok!
*
Azt hittem, nem lesz…
de lám, a fény visszatér.
Régi sötétre.
Tudnám, halak viselik?
Ezért néz ki némelyik?
*
Nem hittem többé,
de ő máshogy érkezett.
Nem tört, csak várt rám.
Hallom, susog a nádas,
Békák lakása nádas…
*
Érzés közeleg,
nem kérdez, csak ott marad.
Ajkam nevét súg.
Gólyák otthon… fészekbe?
Nem gondol, jó étekre!
*
Szívem rég hallgat,
de most a csend közepén.
Valaki beszél.
Nos, eső kezd szitálni,
Haza kezdünk indulni…
*
Lakatról lakat
hullott - és nem félek már!
Újra szeretni.
Na, jó, kicsit megnéztünk…
Viharon elmélkedtünk.

Siófok, 2025. április 19. – Vecsés, 2025. április 19. -Gránicz Éva- írtam: senrjú csokorban! Alájuk a tanka versek, szerző-, és poétatársam: Kustra Ferenc József munkája!

...

Reszketve dobog szív, Jolanda.
Reszket, dobban, látlak még cica?
Enyém voltál, léptél,
Mégis, csak elmentél…
Reszketek érted, gyere vissza!

Reszket a szíved? Ó, mily csoda!
Nem leszel az én bajom soha.
Csókoltál, s én hittem,
Aztán csak eltűntem.
Most nyávogsz, mint egy éhes macska.
*
Ah, ha még a szívem rád talál…
Lélek nyugvásom, csak Te volnál...
Enyém voltál, mentél,
Mégis, csak elmentél!
Ugyan, ha megjönnél, Te volnál?

Léleknyugvás? Talán, de kinek?
Múltból él... álmot nem kergetnek.
Szíveddel hadakozz,
Másnál most udvarolsz.
Én meg más valakit keresek.
*
Minden ízemben csak reszketek,
Ízeimmel, csak rád figyelek!
Enyém voltál, mentél,
Mégis, csak megjönnél?
Kitudja mi lesz… én figyelek!

Ízeid? Tán’ másnak elhiszem,
Neked már nem kell semmi ízem.
Hiányzott, hogy féljél,
Most meg csak reméljél.
Figyelj, de már nincs mit viselnem.

Vecsés, 2023. május 1. – Siófok, 2025. június 24. Kustra Ferenc József – írtuk: 2 szerzős rom. LIMERIKBEN, a páratlanokat én írtam. A párosok: szerző-, és poétatársam Gránicz Éva műve.

...

Tollamból, ha kifogy a tinta,
Mérgemben, papírra fogom… mint flinta.
*
Fújó szél zenél a villanydróton,
Lefújja, hajszál nem marad kabáton.
*
Lakodalomba jól is lehet lakni…
Persze nem kell, kezet letaposni.
*
Mosónő, vasalás után adjusztál.
Meztelen villanykörte nem fokuszál.
Pilóta katapultál.
*
Száraz kenyért rágva, felsértjük ínyt,
Utána még napokig érezzük kínt.
*
Kocsmában hajléktalan nem eszik… iszik.
Ha sokat, majd detoxba viszik.
*
Reggeli kakaóba, mártogatok egy kiflit,
Nem elég… még letépek serclit.
*
Meglepetéstől is eltorzulhat arc.
Lehet ellenfélnek, majd tán’ lelki harc.
*
Ember mindig csinál nagy hülyeséget,
Aztán meg nem érti lükeséget.
*
Szakács süt, főz, mi eszünk,
Mosogatáskor, mi már biz’ elmegyünk.
*
Koffert felnyitotta kapkodó kezekkel,
Boldogan mutatta, tele van szép könyvekkel.
*
Apámba hittem,
Anyám nem engedte.
Van hitem,
De sorsa… végzete.

Vecsés, 2015. július 2. – Kustra Ferenc József- 10 szavasokban…

...

Merengünk! Van még élettavasz?

(3 soros-zárttükrös)
Elmeditáltam, hogy egy csónakban evezünk az élettel…
Én izzadtan, fáradtan, csak húzom, ő, meg mint úr, vezényel…
Elmeditáltam, hogy egy csónakban evezünk az élettel…

Ő
Az úr!
Azt hittem,
Hogy velem van.
Igám csak enyém.

Igám csak enyém.
Hogy velem van,
Azt hittem.
Az úr
Ő!
*

(3 soros-zárttükrös)
A lelkemnek fogalma sincs, mi az, az orgazmus,
Öröm nem szokta érni, nekem az áldás, mumus…
A lelkemnek fogalma sincs, mi az, az orgazmus.

Nem
Nekem.
Másnak jut
Örömélmény,
Én nem ismerem.

Én nem ismerem.
Örömélmény,
Másnak jut.
Nekem
Nem.
*

(vers)
Kinézek, úgy látom, közeleg a tavasz,
Szeme rám csillan, ez biz’ gátolja a gonoszt,
Hallom, hogy lüktet a kis-szíved… sok szakasz.
Az élet, még keménykedik, még parancsot oszt.

Szív
Dobban,
Szem ragyog,
Már tavasz van.
Lesz-e lét-tavasz?

Lesz-e lét-tavasz?
Már tavasz van,
Szem ragyog,
Dobban
Szív.
*

(Sedoka)
Tavasz, még bambul,
Ábrándos a nézése.
Reggeli nap, még csipás.

Élet tavasz van…
De, már szeme, majd’ csukott…
Már kín, reggel felkelni…
*
Rügyfakadással
Kezdődik az új tavasz.
Fáradtság már testen győz!

Tavaszon átmegy
A göröngyös életút!
Egyenetlen csoszogás!

Rügy
Pattan,
Tavasz van.
Élet lankad,
Test lomhán mozog.

Test lomhán mozog,
Élet lankad.
Tavasz van,
Pattan
Rügy.
*

(10 szavas)
Élet, magával harcol, de engem győz le,
Vajon, marad őbelőle?

Mintha csillogna nekem egy vadonatúj
Élettavasz! Hihetem, hogy élet-új lesz?

Vecsés, 2018. március 30. – Szabadka, 2018. április 9. –Kustra Ferenc József– a vegyes formákat én írtam a tükör apevákat szerző-, és poéta társam Jurisin (Szőke) Margit. A tükör apevák címe: ”Lesz-e még lét-tavasz?”

...

Az egész életem egy mocskos, nagy ál-arcos-bál!
Nem akartam soha a színjátékot, vártam, hogy megáll…
Az egész életem egy mocskos, nagy ál-arcos-bál!

Másnál nem láttam, vagy hallottam hasonlót,
Az én életemben az ördög, csak úgy berúgta az ajtót,
Másnál nem láttam, vagy hallottam hasonlót.

Életemben vidám voltam és folyvást, boldogan daloltam,
A torkom ki volt mindig száradva, karcos hangokat adtam…
Életemben vidám voltam és folyvást, boldogan daloltam.

Az embert, biz' a saját sorsa, vad hajszában üldözi,
Letérni a szabott útról nem lehet, árok majd meggyőzi,
Az embert, biz' a saját sorsa, vad hajszában üldözi.

Sajnos, farsangnak fogtam föl az életet,
Mondták, hogy az álarc határozza meg létemet…
Sajnos, farsangnak fogtam föl az életet.

Megöregedtem már, és hiába hittem, hogy megszépül a jövő,
Öregségben sem bízhatok, az életem maga a cselszövő,
Megöregedtem már, és hiába hittem, hogy megszépül a jövő.

Tudom, lassan eltűnők az élet-estem sűrűsödő éj-ködében,
Csak állok a meredélyen, a meredő életsikolyom tövében...
Tudom, lassan eltűnők az élet-estem sűrűsödő éj-ködében.

Már nem tudok a sok bánattól sírni, könnycsatornám kiszárada…
Nem tudom leküzdeni, fáj, hogy átölel majd az utolsó éjszaka,
Már nem tudok a sok bánattól sírni, könnycsatornám kiszárada…

Nincs mese, a hátizsákomban hordom a múltat,
Izzadt hátamon cipelem a hátizsákomat…
Nincs mese, a hátizsákomban hordom a múltat.

Az életutam csonttá soványodva, fátyolos tekintettel rám bámul,
Az arcán látom, a virrasztó révülettől, már végleg kiábrándul…
Az életutam csonttá soványodva, fátyolos tekintettel rám bámul.

Az életem, egy japánként, folyton hajtogatott origami gyűrötté!
Ő csak kísért vagy vezetett mióta megszülettem… remetévé…
Az életem, egy japánként, folyton hajtogatott origami gyűrötté!

Immár, elcsendesült estéimen összebújok magammal és somolygok,
Udvaromon, már zajt nem ver föl ló pata, alszok, örülök, hogy nem halódok…
Immár, elcsendesült estéimen összebújok magammal és somolygok.

Vecsés, 2018. január 11. – Kustra Ferenc József - Készült: 3 soros-zárttükrös versszakokban.
Olvasni: az 1-es és a 2-s sorokat kell egyben, utána a 2. és 3. sort egyben. Így lesz meg a gondolatiság.
Önéletrajzi írás.

...