Örök nyár van a szívembe\',
mert a lakója, te
itt élsz benne.
Néma ima,\'mely az égbe száll,
meghallgatásra ott talál!
Tavaszt rügyez? hajnal,
tenyérbe rejtett mustármagot
ágyazott be kósza szell?k
szárította víztócsák gödreibe.
Vakító nyár hozott arcunkra
rikítón pírt, s karmolta körmeivel
homlokunkba sötét vonalát,
hisz vakvágányra tettük
életünk vonatát!
A nyári zápor kimosta
sorsunk szennyesét.
Szárító kötélen függött,
mígnem elfújta az ?szi szél.
Gyümölcsillat szédít?
erejét?l, mint köd
oszlott szét a mámor-ittas,
alig szunnyadó szenvedés!
... |