Mi a földi élet s minden ragyogványa
Nélküled, oh boldog Szerelem érzése?
Tenger, melyet ezer szélvész mérge hánya,
Melynek meg nem sz?nik háborgó küzdése.

India kincsével légyen tömve tárod,
S Caesar dics?sége ragyogjon fejeden:
Mit ér? vágyásidnak végét nem találod,
S nem lel szíved tárgyat, hol megelégedjen.

De te, édes érzés, egek szent magzatja!
Az emberi lelket bétöltöd egészen,
Bájodnak ereje az égbe ragadja:
S a halandó porból egy félisten lészen.

Te a szerencsének játékát neveted,
Mert hatalma néked semmit nem ád s nem árt;
A nagyság álképét mint bábot elveted,
S nem szab semmi földi er? néked határt.

Mosolyogva rohansz te habnak és lángnak:
Meg nem rémít ég, föld reád rohanása.
Te a bús koporsót menyasszonyi ágynak
Nézed, s elenyészik rettenetes váza.

Te a szegénységnek mohos kalyibáját
Márványpalotává tudod változtatni,
S mezei gyümölccsel rakott asztalkáját
A mennyei nektárillatban usztatni.

Tegyen mást boldoggá a sors csalfa kénye:
Nékem te légy dajkám s ápolóm, Szerelem!
Zöld myrtuskoszorúd pályám szép reménye,
S könnyel ázott kend?d légyen szemfödelem.

...

Szeretnék örökké így ülni, veled,
A kezed fogni és alkonyi ég
Opál borongásán tün?dni,
Mit se várva.

Lelkem, az árva régi hárfa

Kiterítem mezítlen lelkem,
Hadd járja holdfény, anda szél,
Zengjen, mint árva aeol-hárfa,
Amely az éjféllel beszél.

Meghaltam én, vagy nem is éltem

...

Fájva szeretni, legf?bb törvény,
Igazságoknak örök szomorúja,
A nagy-nagy vágynak adatott
A legtöbb tövisb?l a koszorúja.
Micsoda szomjas, nehéz k?korsókat
Cipel szegény vágy bús, remeg? vállal,
S a kúton, hol a legmélyebb gyönyört
Merítené... a halállal...

...

Jó volna szépen kezedre hajolni,
S lehúnyt szemmel tün?dni csendesen,
Minden hogy elmúlt: a sok, kopott holmi,
Ócska emlékek...... életem.....

...

Elhagytak Isten jó angyalai:
A Hit, a Kedv, Egészség s Fiatalság,
Hej, Szerelem! te szép sehonnai,
Csak te fordítod még felém az orcád
S áltatsz, mint asszonynépet... Állj odább!
Ne gyújtogasd parázzsal ?szi vágyam,
Hervadni-fájó n?kkel tégy csodát,
Mint egykor Kleopátra udvarában!

Ott bíbor-ágyán láttál egy királyn?t,
Miattad égett barna kebele,
Mint két súlyos gyümölcs, mely bánatfán n?tt,
S a vágyak bús magvával volt tele -
Ott fényedt?l csillogtak néma jajjal
Az olajosan reszket? szemek,
A vágyak bús magvából tört olajjal,
Lassú könnyekkel fényesítve meg...

Menj, Szerelem, n?kkel busongani,
Nótám se sír, könnyem se hull utánad,
Cécótlanok a férfi útai,
S magányosan szép minden férfibánat.
Guruljon szét ajándékod, ha volt,
- S adtál-e mást, mint kínt meg törpeséget? -
Ritkuló lomb közt hiú, ?szi folt,
Vén, piros pompa, jobb lerázni téged!

G?ggel, kopáran, némán, egyedül,
Hadd lépek így a végs?, csöndes útra,
Ahol a titkok lombja feketül,
S lehull az élet hazug koszorúja.
Elhagytak Isten jó angyalai:
A Kedv, a Hit, Egészség, Fiatalság -
Eredj te is, édes sehonnai,
És csókold meg egy asszony könnyes arcát!

...

Igen, ez csak vers: lim-lom, szép szemét,
Játék, melyet a halk gyermek, a Vágy
Faragcsál, s olykor lustán félbehágy,
S merengni húnyja álmatag szemét.

Most ezt faragta: kis szonett, setét
Szavakból ácsolt bús ébenfa-ágy.
S ráfekteti gyengéden gyenge, lágy
Szerelmem holt, virágos tetemét.

Pihenj, szerelmem! nézzenek a boldog
Él?k, mint nyugszol némán, hófehérbe,
Tündérmeséim édes Hófehérje.

Ágyad szélén vigyázva üljenek,
Mint árva törpék, furcsa, bús koboldok,
S csendeskén sírjanak a halk rimek.

...