Jer velem szépek legszebb virága!
Mily szép a pázsit fényes románca!
Soha nem alkothat m?vész oly szépet,
mint a dús pompába borult természet.

Rózsáktól dús a lég is - zárva
a máskor hangos, vad szelek szája,
és mintha a nap is nem sütni kélne,
de valami édes szerelmi kéjre.

És mintha feje köré ragyogva
fényes, ünnepi kalapot fonna,
és akárha nem lenne más gondja semmi,
csupán, hogy elmenjen Daphnét követni.

Gyönyörben fürdet mindent e nap ma,
a világ báját csodáld kacagva,
míg szét nem rombolják szép ifjúságod
a gondok ujjával barázdált ráncok.

Meleg van. De majd a csend szívében
találunk h?vös lombot, mi védjen,
s ibolyák közt nem is gondolunk végre
az ámbra füstöl?k nehéz lehére.

Itt a rekettye- és magyalágon
a legszebb dal szól most a világon:
csalogány zengi páratlan csodáit,
fülel a k? is, mert ily zenét áhit.

Páfrányok h?sében heverészve
pásztor és pásztorlány enyelgése
mindegyre tüzesebb - csatározásuk
kezdetét, majd édes végét is látjuk.

Náluk van otthon valóban Ámor,
táncol, és csókja, akár a zápor,
e vidám nép közt nem köti magához
sok nehéz kötelékével a város.

Mily boldog fényben fürödne lelkem,
ha része lenne ily gy?zelemben:
talán majd kínjaim láttán titokban
a szíved pajzán példán lángra lobban.

Erényed hiú bálvány erénye,
hasztalan csillog, hazug fénye,
mondd ki az, ki józan eszére hallgat
s ajkát nem nyújtja szerelmes ajaknak?

...

...Hagynám, csak mondja, mondja a magáét,
aztán lassanként t?le elhúzódnék
a forrás vizébe, mely tisztán zubog még,
vetném magam ruhátlan-meztelen;
de mégis úgy, hogy felemelt kezem
verhesse ott is apró lantomat.
És róla nyitnám dalra ajkamat,
hogy lássam, attól mire indul ?.
És hogyha felém lenne lépdel?,
hagynám merészen jöjjön, jöjjön egyre,
ám nyúlni hozzám ujjal is ha merne,
odacsapnám, hogy vakulna belé,
odacsapnám a két szeme közé
a tiszta forrás tündökl? vizét...

...

A fehér hajnal épp megkoszorúzta
rózsával és arannyal homlokát,
mid?n én lelkem, mely homályba húzta
s addig ködökben gyötörte magát,
visszatért hozzám, és bíztatott tovább,
hogy daccal nézzek a halálra, sírra;
de csak te vagy, mivel csak lényed bírna
végzetem alól feloldani engem
te vagy nekem a sose romló mirrha
halandóságom gyors férgei ellen.

...

Van egy szem ki lát téged
Van egy lélek mi érzékeny hozzád.
Van egy szív ki megdobban érted
És van egy pici száj ki azt mondja, immádlak téged.

Szeress, mert meghalni félek
Szeress, hogy viszont imádhassalak
Szeress, mert kitudja medig élek
Szeres, mert nem akarlak elveszíteni

A világ kegyetlen hozzánk
A világ nem létezne akkor én se
A világ nagy és félelmetes
S ha meghal a föld mi is elveszünk.

Szoríts kérlek er?sen mert már csak te kellesz nékem
Szoríts er?sen, ha már ugy érzed nincs kiút
Szoríts kérlek ez már tényleg a vég.

Nem akarlak elveszíteni,ne légy ilyen
Nem akarom azt, hogy ne lássalak többé téged
Nem akarom, hogy fájdalom marja a lelkem
Nem akarom, hogy ennek az egésznek vége legyen.

De minek is írom, hisz tudod nem lesz vége sose
Mert szeretlek és te is szeretsz ezt jól tudom
Mert se nélküled se nélkülem nem tudunk élni
Mert a sors akart minket egymásnak.

Azt a gyönyör? szád sose feledem
Azt a gyönyör? pilanatot se feledem
Azt a két szép szemed nem tudom elfeledni
S azt a forró csókod sose fogom elfeledni!

Egszer?en imádlak téged,
De hogy is mondhatnám el?
Ezt már szavakba nem lehet leírni.
Olyan jó volt és szép, mint akár csak most.
Sose akarlak feledni téged!

Gyere ne várjak soká, szoríts er?sen
Gyere fogd a két kezem és élj velem boldogan
Néked adom a szívem,a lelkem az életem!
Számomra már nem kell más!

...

Alázatos jajszavak tanítottak
A válás tudományára. Barom
kér?dzik, várni kell... városiaknak
végs? víg órája ez... mormolom
szertartását a kakasszavú éjnek-
az úti bánat a vállra terült,
kisírt szemek a messzeségbe néztek,
a múzsák dalába n?sírás vegyült.

Ki tudhatja, mikor azt mondja - válás,
hogy mi vár rá, mekkora szakadék,
hogy mit jövendöl a kakaskiáltás,
mikor az Akropoliszon t?z ég,
valami új életre virradóra,
mikor mélán rág almán a barom,
hogy a kakas, új élet hírhozója,
mivégre verdes a városfalon?

Szeretem szövedékét a szokásnak:
csónak cikázik, orsó duruzsol.
Nézd, nézd csak mezítlábas Déiádat,
repül feléd, akár a hattyútoll.
Az öröm nyelve mily sivár, szegényes,
ó, életünknek csenevész töve!
Volt már minden, ismétl?dik csak, édes
csupán a felismert perc öröme.

Hát legyen úgy: az agyagcsészealjat,
mint kiterített mókus teteme,
beborítja egy áttetsz? alakzat-
egy lány hajol a viasz fölibe.
A görög Ereboszról nem mi jóslunk,
asszonynak viasz, vas a férfinek.
Minekünk csak a harcmez? a sorsunk,
nekik - jövend?t mondva halni meg.

...

Peregj-
csörögj, bilincsem gy?r?je,
sok napom, lánccá tekeregj!

Vigyél,
szám?zetésem, messzire,
hol sápadtan süvít a szél.

Éjjel,
mikor az ?rök alszanak,
nesztelen kúszom t?lük el,

s verem-
zúzom megútált láncomat,
letöröm láncos végzetem.

Veled,
veled maradok, puszta rét,
én, kit ?znek az emberek,

fedj el,
rejts el, jégszem? messzeség,
takarj be, köd és fagylepel.

Suhan
az ember-nem-taposta út.
Hová vezet? Hová rohan?

Szaladj!
utad havas tajgába fut.
De bármit érsz, te csak haladj!

Rezeg,
ragyog a csillag- az az egy,
kit már örökt?l szeretek.

Ne félj!
Csillagom, te csak fényesedj,
s a szabad egekr?l mesélj!

A szél
merész szava is utolér,
pusztába hív, hozzám beszél,

s a vad
vihar kibontja hófehér,
kibontja örök ágyamat.

a vágy,
a szerelem döfött belém-
Halál, anyám, ó áldj meg, áldj!

S majd ott:
áldott szerelmem keblén
végre szabadon szunnyadok.

...