Ígérem nem zavarlak többé, én most már elmegyek, egy lány félre áll az utadból, és nem lesz a játékszered. Szemed csillogásán láttam vártad ezt már úgy hiszem, meg kellett volna tenni régen, de mindent legy?z a szerelem.
Meggondoltam mit is tegyek, de te menj ha menned kell! S ne gondolj arra többé ,hogy könnyen búcsúztam el.
Nem szóltál nekem csak mentél csendesen. valaki téged biztos hogy szeret valaki szemébe könny ragyog s látod ez a valaki én vagyok!
Miért van az hogy csak azt szeretjük ki h?tlen mást szeret.
Miért van az,hogy szívesen várjuk és tudjuk csak nevet.
Tudom már kés? elveszítettelek.
S nem jössz vissza csak jót nevetsz!
Elhatároztam hogy elfelejtelek és próbállak elfeledni. De ha most is meglátlak úgy érzem te vagy az igazi.
Sajnos megértem, hogy köztünk mindennek vége már. Ki menni akar azt hagyni kell, mosoly hozza arcom, de mögé senki se néz, játszani a közömböst milyen nehéz! Ha azt kérdezné valaki, mit jelentesz nekem?Egy pillanatra zavarba jönnénk s nem mernék szólni hirtelen!

...

Esténkint - régi keresztény szokás volt -
Számot vetek a lelkiismerettel:
Mit tettél ember, mit vétettél ember?
És mit nem tettél ember, most felelj?

Csordultig mindig a szív, e nagy kehely.
Mit tettél ember? Fölkeltél vidáman
És álmosan, mert minden áldott reggel
A régi vágy von: kelni napkelettel.

Azután mentél, mert az élet: menni,
Egy célhoz menni, célnál sohse lenni.

És mit vétettél ember? Ember voltál
S embernek lenni: siralmas való már
És dics?séges. Mint a csillag csillag
S a rög csak rög, az ember is csak ember.
Aludj hát szépen s kelj fel napkelettel,
Amíg az élet mégis t?rhet?,
Míg ébredésre kedv van és er?.
S ha csókokat nem is csókolhat ajkad,
De új igét még mondhat és ha lankadt
Szegény karod az ölelésre, lelked
Ölelni tud jöv?t, világot, embert.

...

Szobánkban heverészve pihenünk.
Az etikett most nem parancs nekünk.
Künn zúg a téli szél; magunk vagyunk,
S ott a sarokban egy pár cirmosunk.

Egymással ?k is épen játszanak.
Nem látnak ?k se most, se hallanak.
Nézzük csak, mit csinál e két hamis.
Vagy nem tanul-e holtig a pap is?

Majd szembe áll, hemperg, majd megszalad,
Pofozkodik a hím az ágy alatt,
De oly hizelg?n, kér?n, kecsesen...
- Ha mi is így? mit gondolsz, kedvesem?

Csak nincs is édesb lelki élvezet,
Mint megfigyelni a természetet,
Tanulni t?le filozófiát:
Mienk, mig elfeledjük, a világ!

Az állatokban is, ha nyár, ha tél,
Hozzánk az isten példákkal beszél.
Gyönyörüen dalol a csalogány,
Azért szeretni nem csak ? tud ám.

Szivünk gyönyörrel oly teljes tele,
Hogy szinte elfáradtunk már bele.
Mit most nekünk a más izlése itt?
Kövessük, ami nekünk jólesik.

Mi mindent nem miveltem már veled!
A szemeimmel majd megettelek;
Aztán izenkint harapdáltalak,
És rágicsáltam a kis ujjadat.

És mégis érzem, ez mind nem elég!
Jó volna tán egy kis keserüség?
Jer kis bolondom, jer hamar, te kis
Cicus, pofozzuk egymást el mi is!

...

I

Az emelvényen, simítványon
Találkozunk minduntalan.
Nézlek sováron, szólni vágyón,
De mindamellett szótalan.

Ha elt?nsz egy-egy pillanatra,
S nem látlak, majd elolvadok.
Szemeidet rám ragyogtatva,
Ajkam, szivem dermedt, fagyott.

Irígylett, boldog átlag-lelkek
Vesznek körül, könny? nekik!
A vallomást, hogyan szeretnek,
Levelez?-könyvb?l szedik.

Mit mondjak én?! - Oh e dolognak
A vége még botrány leszen...
A lábaim már úgy inognak...
Atlas se bírja el szivem!

Kétségbe esve, elbolyongva,
Hol senki nem jár, egyedül,
Szerelmem a sür? vadonba
Vigaszt keresve menekül.

Csöndes, homályos rengetegbe
Egy régi várnak romja, im
Leülök a profán jelenbe
Mélázó omladékain.

Elmélyedek a messze multba,
Mid?n telt szívü lovagok
A szépek lábához borulva
Nyögték: szeress vagy meghalok!

És elég volt a szépnek ennyi;
A lovag is célt ért vele.
Ki nem nevette érte senki,
S a rend?r sem fülelte le...

II

Szegény fejem, mit is viódol,
Hogy honnan e nagy fájdalom?
Hisz tudhatod te azt nagyon jól,
Mi voltakép az én bajom.

Hogy nem tudok szeretni lanyhán,
Csak szertelen, szörnyen, nagyon.
Úgy ég a vérem, mint a kátrány
A tengeren kigyúlt hajón.

Mint a salétromos rakéta,
Mely égbe vágyva, sustorog.
Er?lködését mosolyogva
Nézik le fényes csillagok,

Akiket meg se közelíthet,
S még le sem ért, elég a láng...
Elvesztve üdve az egeknek
S a földi kéjnek egyaránt...!

...

I

Ha csak szeretsz, bár viszonzatlan,
De térdelhetsz h? áhitatban
Bálványod lábai el?tt,
S hogy végtelen szereted ?t,
Hogy érte élsz, bevallhatod:
E sorsodat még áldhatod.

De ha szeretsz, s nincs egyéb vágyad,
Mint Neki e forró imádat
Elmondani egy pillanatban
És azután meghalni ottan, -
S még ezt is tiltja csillagod:
Hogy mi az átok, tudhatod.

II

Nem birok már a szivemmel,
Úgy teli van szerelemmel.
Ha valahol ki nem öntöm,
Maradásom nincs e földön.

Elmegyek a zöld erd?be,
Bekiáltok a sür?be,
Vigasztaló szóra várva;
De hiába, mind hiába!

Fái némák a vadonnak,
Szelid ?zek szánakoznak.
S útjain a rengetegnek
A verebek kinevetnek...

III

Sugalmas, rejtelmes éjjel.
Kéjt?l rezzen a bokor.
Fönn az égen b?vös fénnyel
Robban el a meteor.

Ámulattal nézve rája,
Elmerengsz, gondolkodol.
Bölcs, tudós ki nem találja,
De szivem rég sejti jól.

Csillag az, fut végzetétül,
Mely, mint kárhozat, sötét.
Szív, melyben reménység nélkül
Olthatlan vágy tüze ég.

Lény, kit egy kimondhatatlan,
Elviselhetlen titok
Addig égetett, mig ottan
Darabokra szakitott...

...

Hova menjek, meneküljek?
Hogy ne lássam gyötr? képed?
Hasztalan futok, kerüllek,
Semmi sem bír már tevéled.

Mint az ég? hadi gálya
Minél jobban siet partra,
Belsejét emészt? lángja
Annál inkább terjed rajta:

Rajtam sem segít már többé
A ködös, a mesés távol.
B?bájod csak ingerl?bbé
Varázsolja kacér fátyol.

A csodaszép május hóban,
Mikor a zöld erd?n járok,
Szemeiddel hát nem onnan
Integetnek gyöngyvirágok?

Csak rád emlékeztet a nap;
És az éjben, a sötétben,
Mikor minden mélyen hallgat,
Egyedül... ah akkor épen!

- Elmegyek kétségbeesve
Uram bocsá! szentegyházba,
Percnyi enyhülést keresve;
Mind hiába, mind hiába!

Karcsu márványoszlopokról
Gondolatom hozzád téved,
Álmodozva karjaidról,
Melyek szintén oly fehérek.

Oly fehérek s épen oly szép
Gömböly?ek, oly kemények
S hidegek is szintazonkép...
T?lük mégis majd elégek!

Hogy fohászaim - oh, botrány!
Vágyaimtól meggyuladnak,
S a pirongó szobrok arcán
Lángnyelvükkel csókolódnak.

Míg az egyik szent kezében
Korbács lesz az olajágból,
S mint bélpoklost hevenyében
Kikerget a szentegyházból...

S én rohanva lábaidnak
Oltárához, összeesten
Ott könyörgök, esdek - ah csak
Ne kacagnál oly kegyetlen!...

...