Egész nap hegyet másztam magam
a tavaszhó vakító sivatagán,
lejöttem Napszállat határán,
a legfels? legel?re - zöld
a vízesés hideg ködében,
a vízpókhálóhoz, amely
sz?ve a vadírisz számtalan
csilla virágaival;
s messzir?l láttam tüzünk füstjét,
mint száll föl a szirtfal közéb?l:
emberi jel az ?r-hegyekben.
Ott álltam a szirten
örvényvizek közepett,
örvényl? íriszillat szédületében
látomásként láttalak
valósabban mint a való:
hajad mély csigáiban: t?z;
tangóra örvénylett a csíp?d,
ringva a ködtömjénezte fényben;
orcád hópír, citerák csöngnek,
az egész síkunyhó népe
táncol, dalol; karod fehéren
villan a barna ?szi vízben,
átúszva a halott lombokon,
áradó pókhálóját sz?ve
a szikamorfákon a fénynek;
combod feszes íve, a finom fátyol
átsiklik kezemen, s izgalmad már
a ledérség határán;
melled érintése, szaga,
a szex édes titokillata.
Az örökös rádgondolás
és az írisz ragyogása,
a gy?rött írisz-szirom,
a hímporpúderes aranyhaj
és a szövevényes víz ködös
éneke és az ég?,
szenvtelen hócsúcsok
itt mind összebogozódtak.
E tény és látomás e pillanata
érinti a halhatatlanságot
s a hely szellemévé lesz.
És a valósult szerelem és látott szépség
felel?ssége ég
az ég? angyalban
virágon s kövön túli valóként.

...

A szerelem éhet, szomjat nem olt;
nem is álom, es? ellen se véd;
szerelem még gerendát nem sodort
fuldoklóhoz, hogy mentse életét,
roncs tüd?t lehelettel nem hat át,
csontot nem forraszt, sebet nem hegeszt;
mégis hány ember hívja a halált
szerelmét vesztve - csak míg írom ezt!
Egy súlyos órán én is, meglehet,
enyhülésért nyögve, er?im végén,
kíntól legy?zve kénytelen leszek
az éj emlékéért megvenni békém,
vagy szerelmedért kenyerem és vizem.
Igen, talán így lesz. De nem hiszem.

...

Igen, és ha az évszakhoz nem ill? meleg
Kitör majd az öreg jöv? év utolján,
És az es?- és nyárszagú délnyugati szél
Sárga leveleikt?l a nagy ágakat lecsupálja,

Te meg szürkületkor végig a Friedrichstrassén
Vagy Párizsban is te a szeles Szajna-parton
Bokáig gázolsz a lehullt levelek avarában,
És gondolataid változnak mint a szürke felh?k,

Akkor nem értem majd, honnan hirtelen
Az édesség szívedben és szemedben a könnyek,
Csak állsz a júniushev? szélben a hulló levelek között:
Mikor is volt ez így? - kérdezed majd és: Kivel?

Erre itt nem is emlékszel majd, csak állsz ott,
Nyakad érzi a szelet, és érzed a szelet a ruhádban,
Meg a hervadt levelek szagát egy kert füvében,
És behunyod a szemedet: Kivel? - kérdezed majd és:
Hol is?

...

Roskadt kalibák-szegte sikátor;
félrebillent, álmos utcalámpák
sercegnek-fröcskölnek pisla fényt
mocsokrekesztette kanálisra,
rühös hátuk vakaró kutyákra;
félpucér gyerekek kerget?znek;
n?k pöfékelnek fekete kapukban;
cirpelnek a tücskök;
mogorva férfiak vánszorognak
a félhomályban.
Kaktuszsövény mögül
lódög b?ze
száll a sül? tamale illatával.

Fekete csipkekend?ben leány
bámulja biceg? székén
üvegtelen ablakából a bársony ég
tárt szárnyon száguldó csillagainak
kirobbanását.
S mintha dúdolna is a lány:
"Érinthetnélek benneteket, csillagok
(fényetek kézérintésnyire hoz),
a Sz?z képénél lennétek csokor,
a meszelt oltár m?virágai fölött,
hogy Juan hozzám visszatérjen;
hogy visszatérjenek a lusta, tüzes órák
hogy elfeledjük éles szavaimat,
legyez?csapdosásaimat.
Nem tartanék meg, bel?letek, csillagok,
négyet csupán magamnak-
fejem fölött ezt a két kékesfehéret,
fülönfügg?nek,
azt a két narancsszinüt, amodébb,
cip?csatomra."

Lentebb az utcasoron
guggoló legény hangolja gitárját,
cigarettájának füstje hajának
csigái közt göndörödik,
és dúdol ? is, de más szavakat:
"Ne hidd, hogy ablakod ?rzöm,
jobb az új szerelem, mint a régi,
ami már megkeseredett.
Elmúlik minden, ez már a sorsunk,
hosszú az élet, de az ifjuság
egy röpke nap csupán,
próbálj, ha tudsz, szeretni mást,
mert elfogy hamar az égr?l az arany hold
és meghalnak a tücskök
és Szamarkand és Babilon:
puszta sárfalak, homoksivatagban."

...

A kánai menyegz?re

Sötét szem?,
?, álmaim asszonya,
elefántcsontszín szandálban,
a táncosok közt nincs hozzád fogható,
ilyen gyors lábú.

Nem leltelek a sátrakban,
a megtört homályban.
Nem leltelek a forrásnál
a kancsós asszonyok körében.

Karod kéregalatti fiatal fa;
Arcod fényszabdalta folyó.

Mint mandula, fehér vállad;
mint hámozott friss mandula.
Nem heréltekkel ?riztetnek;
nem rézkorlátokkal.

Aranyozott türkiz és ezüst fekhelyeden
Barna köntösödön arany szállal sz?ve a minta,
Ó, Nathat-Ikanaie, "Folyóparti fa".

Kezed rajtam mint sás közt a csermely;
ujjaid fagyott vizecskék.

Szüzeid kavicsfehérek;
Fölötted muzsikájuk!

A táncosok közt nincs hozzád fogható,
ilyen gyors lábú.

...

Tavasz és nyár, ?sz és tél és tavasz
úszik egymás után, úszik az ablakom el?tt!
Éveken át feküdtem és néztem, ahogy elúsznak és számoltam
az éveket, a szívem néha összecsomózta
a rettegés, hogy örökké fogok élni! egyszer csak
százéves lettem és még mindig feküdtem az óra-
ketyegésében, a tehénb?gésben, a szállongó
leveleken átcsapó seregély sikolyában,
nap nap után, magányosan, öregségbe beleszürkült
menyem házába csukva-
és éjszakánként, de nappal is, mikor az ablakon kinéztem,
a gondolatom mintha visszafele nyargalna a határtalan
id?ben Észak-Karolinába, a lánykoromba,
és Johnhoz, a kedves Johnhoz, aki elment a britekkel háborúzni,
és mennyi gyerek és halál és szenvedés,
úgy elnyúltak az évek, mint az illinoisi préri
amin óriások t?nnek át, száguldó lovasokként,
Washington, Jefferson, Jackson, Webster, Clay!
Szép, fiatal Köztársaság, amiért John meg én
minden er?nk és szerelmünk odaadtuk!
Ó, kedves John!
Nézd, mikor évekig nyomtam az ágyat, magamtehetetlen,
és csak azon imádkoztam, hogy eljöjj, hol késlekedtél?
hiszen tudod, hogy úgy, azzal az elragadott sírással,
ami Ó-Virginiában is elfogott, mikor rám találtál a háború után,
úgy sírtam, mikor az ágyamnál megláttalak,
és a mélyreszállt nyugati napfényt apróra gyöngítette
arcod lámpavilága!

...