Nem tudok aludni remeg a szívem,
Hiányzik hogy kezed a kezemhez érjen,
Riadtan ébredek merre vagy hol lehetsz,
Megnyugszom, csak mond hogy szeretsz !!!

Érzem fontos vagy nekem, s hiányzol nagyon,
mert nem vagy itt velem.
Szeretnék hozzád bújni, érezni forró testedet,
s egy forró csók után bevallani,
hogy nem tudok élni nélküled !

...

Szeretnék szeretni
szerelmet szerezni
szerelmes szívemet
szívedhez szegezni!
Szólj hát szaporán
szerelmes szavakat
szerelmes szavaim
tehozzád íródnak.

...

Menj, menj csak tovább...
Én egy kicsit még álmodom,
Aztán játszom újra szerepem
A régi, megszokott színpadon.

Igazad volt, mert igazi n? vagy:
Gyönyör?, er?s és bátor.
Azt hittem, már közel vagy hozzám,
De most már tudom: nagyon távol.

Látom még arcod, ahogy rám nézel,
De ez a mosoly már fáj nekem,
Majd érzem, hogy hangom megremeg,
És te elindulsz hirtelen.

Menj, menj hát tovább...
Hogy jobb lesz-e így - én nem tudom.
S mi bel?led marad oly kevés,
De az lesz az én holnapom.

...

Nekem csak ?sz van.
Nincs tavasz, se nyár.
Nekem már nem dalol.
Többé kismadár.

Mint ?szi falevél.
Kit fája ledobott.
Egyedül nélküled.
Olyan árva vagyok.

Megkövült szívemmel.
A múltba merengek.
Úgy fáj, hogy nem vagy itt.
Hisz annyira szeretlek.

Ha mellettem lennél.
Hozzád simulnék.
Halkan odasúgnám.
Áldjon meg az ég.

De így is azt kívánom.
Hogy örökké áldjon.
Hogy a Te szíved.
Soha így ne fájjon.

...

Úgy szeretem a tél els? lehét! a tarka
tarlót, mely nem törik, ha setteng a vadász:
szénától illatos réten leszáll a szarka,
a tüzet éleszt ölén a régi úriház.

Városi évszak ez . . . még emlékszem tavalyra
mikor megjöttem és láttam megint száz
tornyú dómot, a Louvre-t, Párizst, füstt?l takarva,
(és hallom még, amint a postakürt traráz).

E szürke napokat szerettem és a Szajnát,
ezer lámpás alatt fekv? királyi szajhát!
A télhez jöttem én. És hozzád életem!

Hogy megfürösztve bús lelkem tekintetedben
köszöntsem falaid. Mert szinte hihetetlen,
hogy szíve, asszonyom, kih?lt ily hirtelen.

...

Mert minden földi lélek
valakibe
átszáll, mint illat, ének,
láng vagy zene;

mert minden élet annak,
amit szeret,
rózsákat mindig ad vagy
töviseket;

mert április a lombnak
víg zajokat
s az alvó éj a gondnak
nyugalmat ad;

mert vizet a virágnak
az ébred?
hajnal, cinkét a fáknak
a leveg?,

s mert a keser? hullám,
ha partra hág,
a földnek, rásimulván,
csókokat ád;

én, csüggve karjaidban,
az ajkadon,
a legjobbat, amim van,
neked adom!

Gondolatom fogadd hát, -
csak sírni tud,
ha nincs veled a tehozzád
zokogva fut!

Vágyaim vándorolnak
mindig feléd!
Fogadd minden napomnak
árnyát, tüzét!

Üdvözlöm gyanútlanul és
mámorosan
hízelg? dalra gyúl és
hozzád suhan!

Lelkem vitorla nélkül
száll tétova
s csak te vagy íme végül
a csillaga!

Vedd múzsámat, kit álma
házadba visz
s ki sírni kezd, ha látja,
hogy sírsz te is!

S vedd - égi szent varázskincs!
vedd szívem,
amelyben semmi más nincs,
csak szerelem!

...