Itt a liget. Z?ld rejtekébe,
Lillám, avégre hívtalak,
Hogy e cserfák setét enyhébe
Velek szemközt állítsalak.

Ezek tanúk, ezek hallották
Szerelmem gyászos énekét,
Gyakorta vissza is hangzották
Búson a Lilla szép nevét.

Halld csak, Lillám! mi bágyadt szell?
Sohajtoz fenn az ágakon.
Nézd, mint ingatja a z?ldell?
Levélt a gyenge lombokon:

Mind, mind az én sohajtozásim,
Kik ott a fákon lengenek,
Kiket gyakor panaszkodásim
Mellyemb?l feltekertenek.

Nézd, nézd, a rétnek b? harmatja
Még mostanság sem szikkadt fel,
Bár reggel ólta szárogatja
A nyári nap hévségivel;

Ezen magános rejtekemnek
Mindennapos harmatjai
Az én kiszáradt két szememnek
Saját könnyhullatásai.

Ezekkel e virágtölcsérek
Megtelve vagynak úntalan.
Hogy e virágok íly kövérek,
Ah, nékem az be sokba van!

...

Sírhalmok, óh köd-lepte kertek,
Te szívborzasztó éjszaka!
Te alvilág vakablaka!
Ti holtak, akik itt hevertek!
Ti múlandóság birtokának
Setétes völgyei,
Ahol petécses fantomának
Bóbiskolt Hervey!

Gyászhely! melyt?l lelkünk irtódzik,
Hol minden érzésünk elhal,
Fülünk csak csendességet hall,
Szemünk a semmit?l kapródzik,
Csak kupressz árnyékát láthatja
A holdnak fényinél,
Mid?n azt bágyadtan ingatja
Egy sír-fuvallta szél.

Szörny? környék! hová a lélek
Ha ólomszárnyakon rep?l,
Rém?lve jár, alél, elh?l
S félholtan hátrál vissza vélek.
Szörny? környék! kérkedj Youngoddal.
Ki hantodon ragyog;
Isten veled s mord ánglusoddal!
Én ánglus nem vagyok.

Mások siralmas énekekkel
B?gettessék az óboát,
És holmi gyász-trenódiát
Ríkassanak jajos versekkel.
Én íly kedvetlen embereknek
Nem lészek egyike,
Legyen jutalma bár ezeknek
A kedves estike.

Nékem inkább oly bokréta
Árnyékozza képemet,
Melyet nyér a víg poéta,
Múlatván a szépnemet:
Ezt a vídámabb múzsáknak
S a mosolygó gráciáknak
F?zzék öszve rózsaszín? újjai,
Élesztgessék borba ferdett csókjai.

Nem kell kupressz, mellyel Rácint
Tisztelé Melpómene;
Egy kis rózsa, egy kis jácint
Nékem jobban illene.
Mert ez Lillám szép szemével,
Az pedig tekintetével
Egyezvén, mindenkor lészen t?köröm;
S így mindég új dalra késztet új öröm.

Így veszem fel víg lélekkel
Gyengén rezg? lantomat;
S majd Lillám új énekekkel
Lelkesíti húromat,
Míg leng a friss esti szell?,
S szárnyán egy nárdust lehell?
Rózsában megszállnak a kis istenek
És mennybéli koncertecskét zengenek.

Lelkünkb?l e víg hangokkal
Minden únalom kivész,
Mert megédesítjük csókkal
Ott, hol tartós pauza lész.
Bágyadt nótánk vég-szózatja
A szép tájt elszunnyadtatja;
S addig andalgunk az esti hajnalon,
Míg egymás ölébe hullunk a dalon.

...

Mint egy megért boróka,
Mely tiszta hóra hullott;
Mint a delin fejérl?
Rózsába bútt bogárka;
Mint a korinti sz?ll?
A cúkoros kalácson:
Úgy bársonyollik, oly szép,
Oly édes egy kerekded
Szepl?cske Lilla mellyén.

Ez az a kies szigetke,
Amelybe a szerelmek,
Ha keble tengerének
Téjhabja közt fürödtek,
Enyelgve szárogatják
Hajok vizes aranyját.

Ti szóljatok, reája
Hullt csókjaim! ha méltó
Dühödés-e Lilla mellyén,
Egy f?ldi nimfa mellyén
Imádni a hibát is?

...

A semmiség örök tavába
Ifjúkorod javát hiába,
Szép húgom! óh ne hánd;
Úgy éld virágit a tavasznak,
Hogy majd ha mellyeden megasznak,
Elveszteket ne bánd.

Ne higyj a nyájasan mosolygó,
A gráciák kertébe bolygó
Lepkéknek, óh ne higyj!
Ezek csak új rózsákra futnak
És hirtelen vénségre jutnak;
Ne hidd, nem tart ez így.

Én is neveltem egy virágot,
Kit lopva egy hernyócska rágott,
Emésztvén édesen;
De végre lepke vált bel?le,
S újabb virág után el?le
Elt?nt negédesen.

Óh, mennyi bút láttam miatta!
Már lelkem elcsüggedt alatta,
A szívem öszvetört;
Kedvet haszontalan kerestem
Másutt, mihelyt attól elestem,
Ki édesen gyötört.

A szép napok hosszak valának,
Az éjszakák nem nyugtatának,
Hogy ? máshoz hajolt,
Szétnéztem és sehol se láttam
Azt, akit oly híven imádtam:
S egész f?ld puszta volt.

Most is, ha foly könnyhullatásom,
Csupán ez egy vígasztalásom:
Hogy ? a hitszeg?!
A tiszta szívet megvetette,
Ki ?tet oly forrón szerette,
S reám méltatlan ?.

...

Én szenvedek, s pedig miattad,
Miolta szívem elragadtad,
Édes kegyetlenem!
El-elhalok, mihelyt te jutsz eszembe,
S így kell talán e gyötrelembe
Örökre sínlenem.

Érted borong éltem tavassza.
Mert nincs nap, amely elfogyassza
A rám vonúlt ködöt.
Sír tisztel?d, ha kél, ha fekszik,
Miolta azzal nem dicsekszik,
Kiben gyönyörködött.

Sír tisztel?d, kétségbe esvén,
Miolta, t?led távol esvén,
Reményje füstbe szállt;
Holt álom ?l zsibbadt ölében,
S gyakran ijeszt? képzetében
Lilit, Lilit kiált.

E szóra karjaim kinyúlnak,
De csak sovány homályba húllnak
Nincs Lilla, nincs öröm!
Már nyugtom éjjel sem találom,
Mert ott is ébren tart az álom,
S fejem Lilin töröm. -

Óh, mely keserves annak élni,
Kinek tovább nincs mit remélni,
És mégis élni kell!
Él az, de nincsen benne lélek.
Az én tüd?m is, bátor élek,
Lelketlen?l lehell.

És tán te, szép szememvilága!
Úgy élsz, hogy életed virága
Virít, míg én halok.
Adná az ég! Azon ör?lnék.
Könnyemnek azzal eltör?lnék
Felét az angyalok.

De tán, Lilim! te is kesergesz?
Rab gerlicém, saskézbe hergesz
S kéred segédemet?
Hiába már, kincsem, hiába!
Csak a halál jégsátorába
Ölelsz meg engemet.

...

Már se hintó, már se szánka
Néked kér?t nem hoz, lám,
T?ke, t?ke, szép leányka
- - - - - - - - -
- és a férjhez nem men?ket.
T?két, húzzad a t?két,
F?köt?t már nem tevél,
Nékem társam nem levél.

Nem fogsz húzni többször - t?két,
Már lelsz a jöv? id?n
Vagy egy barnát, vagy egy sz?két,
Vajha én lennék az, én.
Vajha el tudnálak venni,
Kész volnék melletted lenni
Sz?ke, barna ordas is,
Csak szeretnél, gyöngy Julis.

Óh, de a kegyetlen Fátum
Már kincsemt?l elszakaszt.
És ha még egyszer meglátom,
Más karjában látom azt.
De sok kínnal edzesítnek,
Kik ilyen híven szeretnek,
Máris hullnak könnyeim,
T?ke, t?ke, szép Lilim!

...