Mély fájdalom járja át a szívemet.
Tudom,hogy soha nem szerethetlek Téged.
Elérhetetlen vagy nékem,mint csillag az égen.
Vágyálom maradsz örökre,szívem keser?ségére.

Szabályok?-Tudom,hogy Te nem rúgod fel ?ket.
Talán ezért is szeretlek még most is Téged.
Te nem vagy olyan,tudom,hogy nem érhetlek el,
Ha mélyen belegondolsz-nem lehet,hogy nagyot tévedel?

Nem tudhatod,mit veszíthetsz,van,ki Téged ennyire szeret?
De talán van más is,aki mindent megtenne Érted?
Annyira sajnálom ezt a nagy távolságot köztem és közted,
Ha csak egyszer? ember lennél,talán én is elérhetnélek.

Olyan vagy nékem,mint a fény,mely beragyogja lelkem,
Ha Téged látlak,édes mosolyodat,megsz?nik minden körülöttem.
Szeretem az illatodat,kezed érintését,szád érzékiségét,
Rólad lemondani?-Nem tudnék,akkor sem,ha Te így szeretnéd.

Ha felnézek az égre,ezer csillag ragyog ott nékem,
Csak azt az egyet,ha elérhetném,boldoggá tehetne,
Látsz egy hulló csillagot,ha felnézel az égre,
Az a csillag én vagyok,aki kihunyt örökre.

...

Meglásd...

Kéz a kézben, napsütésben
fejed tenyerembe téved.
Karjaid vállaimra omolva,
csókot lehelsz homlokomra.

Összeért mozdulatunk,
porba hulló szép tavaszunk.
Szemünk sugarában az ?sz
színei igézve idézik nyaraink tüzét.

Meglásd, örömét a múló napoknak
semmi nem tüntetheti, nem törölheti el!
Lassuló szívünk ütemét gondok garmadája
sem tompíthatja, nem némíthatja el!

Meglásd, ritka kincsét az élet
utunkba sodorja még!
Dallama más oktávját, pacsirtánk
jöv?nk ablakán fütyörészi még!

...

Egy csillag lehullott.


Egy csillag lehullott, valami elszakadt.
Hatalmas tervekb?l fekete gyász maradt.
Valaki elhagyott búcsú nélkül ment el
Könnyeim nincsenek hisz még nem fogtam fel.

Ha majd évek mulvá elfoszlik a szemfedél,
emléked akkor is, örökre bennem él.
Mert téged nem felejt, a rokon, a barát,
hiába ragadott el a kegyetlen halál.

Ezután nem dobog egy szív, nem beszél egy száj,
könnyeim nincsenek, csak érzem, hogy fáj.
Miért az ment el, aki szeretetben élt
válaszolj hát Istenem: MIÉRT, MIÉRT???


Kókai András

...

?szbe hajló élet alkonyán csendesen mellém sodort a szél
Mikor már a szív h?lni készül, már szeretni nem is remél
Akkor jöttél te a messzi semmib?l, észre sem vettelek
Mikor életem egén már hullani kezdtek a levelek

Hogy is történt mindez meg velem, elmével fel nem foghatom
Hisz sosem lehetsz enyém, b?n szeretni téged, ezt jól tudom
Harcolt a józan ész, de az érzés oly er?s, könyörtelen
Átgázolt, mint vadul tomboló vihar szívemen, lelkemen

Más úton járok én, a tiéd egészen máshova vezet
Nincs er?, mely elmoshatná a köztünk feszül? éveket
Nem lehetsz soha enyém, másé vagy te, az Isten embere
Én is szavamat adtam egykor, feloldhatatlan esküre

Csalóka délibáb, ostoba, ábránd, de mégis jó nagyon
Rád gondolni minden este, s veled ébredni minden hajnalon
Ki is vagy te nékem? ? éltet? napom, ?rz?m és támaszom?
Koldulva lesem a viszonzást mosolytól ég? arcodon

De langyos ?sz után, majd jön a zord hideg, beköszönt a tél
Mint könny? levelet, úgy sodor t?lem majd messzire a szél
A hulló hó gyász fehér leple mindent, de mindent eltemet
Marad szívem jegesre fagyva, nekem már repülni nem lehet

...

Bársonyos, nyári este volt,
Mint mindig, ahogy eddig,
Sétáinkon már megszokott.
Elénk terült az aszfalt szürkéje,
Bársonyos - puhán, hisz minket
Szeretett...
A kósza lámpák rapszodikusan
Kusza fénye hol ott, hol itt még
Elébünk kúszott, tapintatosan
Mutatva, hol voltak régi lépteink,
Miket ?k kísértek sok éjjelen át,
Valamikor...
Szívünkben készen volt a leltár.
Nem örültünk, nem sírtunk,
Mentünk némán, mellettünk
A tárgyilagos semmi baktatott.
Azért a hatalmas lombok még
Összehajoltak...
Fogtam a kezedet, mert így volt
Természetes, fölöttünk telihold,
Nagyon szelíden, nagyon félve,
Kicsi enyhülést remélve, ragyogott,
Várakozott...
Aztán elengedtelek, s váratlanul
A hold egy ezüst könnyet a lábunk
Elé ejtett,mely nyomban fölszáradt.
Ezüstös porrá változott, s bokánk
Körül kavarogva nekünk adta az
Utolsó pillanatot, mely, mint egy
Gyász, egy kis halál, egy leesett
Madár, kimondatlanul elénk hullott.

Elmentem, nem tartottál vissza,
Hátranézni nem is illett volna.
Nem volt harag és bánat sem
Koppant a szíveken...
Tudtuk, most egyedül lettünk,
Hirtelen, s ezen már senki és
Semmi nem változtat többé.
A külön utak kemények, érdesek,
Magányosak, mint pusztában
Felejtett nyárfák, melyek id?tlen
Kémlelik a jöv?t. Sudáran, árván,
Ezüst leveleik csilingelését maguk,
Csak maguk hallván, hisz nincs
Többé, ki e varázsos zenét hallja.
Állnak a t?z? napba, fagyba.
Nem várnak, nem kérnek, igaz,
Nem is mesélnek, hisz ki hallaná?
Talán a holdas éjszaka, de az
Misztikus, rejtett találkozás.
Abban nincs hely senki számára...
Magányos éjszaka, hallgatóság
Nélküli hangversenye...
Veszteség, de mi minden veszett
Már a földön, s legalább egy királyi
Hallgató el?tt szóljon e csodás,
Magányos, mindig más, elhaló
Zene...

...

Igen, és ha az évszakhoz nem ill? meleg
Kitör majd az öreg jöv? év utolján,
És az es?- és nyárszagú délnyugati szél
Sárga leveleikt?l a nagy ágakat lecsupálja,

Te meg szürkületkor végig a Friedrichstrassén
Vagy Párizsban is te a szeles Szajna-parton
Bokáig gázolsz a lehullt levelek avarában,
És gondolataid változnak mint a szürke felh?k,

Akkor nem értem majd, honnan hirtelen
Az édesség szívedben és szemedben a könnyek,
Csak állsz a júniushev? szélben a hulló levelek között:
Mikor is volt ez így? - kérdezed majd és: Kivel?

Erre itt nem is emlékszel majd, csak állsz ott,
Nyakad érzi a szelet, és érzed a szelet a ruhádban,
Meg a hervadt levelek szagát egy kert füvében,
És behunyod a szemedet: Kivel? - kérdezed majd és:
Hol is?

...