Egész nap hegyet másztam magam
a tavaszhó vakító sivatagán,
lejöttem Napszállat határán,
a legfels? legel?re - zöld
a vízesés hideg ködében,
a vízpókhálóhoz, amely
sz?ve a vadírisz számtalan
csilla virágaival;
s messzir?l láttam tüzünk füstjét,
mint száll föl a szirtfal közéb?l:
emberi jel az ?r-hegyekben.
Ott álltam a szirten
örvényvizek közepett,
örvényl? íriszillat szédületében
látomásként láttalak
valósabban mint a való:
hajad mély csigáiban: t?z;
tangóra örvénylett a csíp?d,
ringva a ködtömjénezte fényben;
orcád hópír, citerák csöngnek,
az egész síkunyhó népe
táncol, dalol; karod fehéren
villan a barna ?szi vízben,
átúszva a halott lombokon,
áradó pókhálóját sz?ve
a szikamorfákon a fénynek;
combod feszes íve, a finom fátyol
átsiklik kezemen, s izgalmad már
a ledérség határán;
melled érintése, szaga,
a szex édes titokillata.
Az örökös rádgondolás
és az írisz ragyogása,
a gy?rött írisz-szirom,
a hímporpúderes aranyhaj
és a szövevényes víz ködös
éneke és az ég?,
szenvtelen hócsúcsok
itt mind összebogozódtak.
E tény és látomás e pillanata
érinti a halhatatlanságot
s a hely szellemévé lesz.
És a valósult szerelem és látott szépség
felel?ssége ég
az ég? angyalban
virágon s kövön túli valóként.

...

Mikor a süld? békasereg, ezer meg ezernyi torokból,
mohón versengve felkuruttyolt gyönyörében,
ahogy térdig a szittyón lépdeltem közöttük,
hasítva a nyers-friss természet nyirkos birodalmát,
mintha el?sz?r érezném a jöv?t,
úgy belereszkettem, hogy elállt a szavam,

s csak a békaporontyok harsogták továbbra is
ezt az önkívületbe ragadó vad er?t,
ahogy - parányok közt egy isten - ott haladtam,
gázolván h? népem közt diadalmas
békakirályként, boldog elememben,
s lábam súrolták csöpp alattvalók -

éreztem sorsukat, élet-haláluk
velem-egy sebként, s hogy a lét mily parányi,
itt, hol a világ újra hatalmasan kitárul,
bizonyosság járt át: nyárfényé, ember - s békalété,
s szintugyanúgy: hogy az év hanyatlik, tél lesz,
dara hull, borotvaéles, jég s hó ver lakatot ránk.

Mámorosan tértem vissza a kertiünnepélyre.
A társaságban egy fiatal n? szinte
habzsolta a tavasz minden gyönyör?ségét;
de madárcsicsergésr?l szó se volt.
Pár hétre rá délvidéki mocsáron metszette át a torkát.

...

Milyen mánia idézgetni teljes
éjen át hét vagy hetven akár
tízezer szóval Istent, ?t, a kedves
szemét? Oh, ha anyanyelvem madár-
rajjá változna, tengernyivé, én meg
Prosperóvá, s kiengedném s e friss
szárnyakkal az eget födném - a lényeg
megfoghatatlan maradna úgy is:
kimondhatatlan! Mint mindig: a fontos.
Szerelem! Legyek szület? világ,
n?jjek Id?b?l Id?tlenbe át,
csengjen csillagszineimmel a Kozmosz,
jaj, lenne szavam bár Vég s a Kezdet,
mást úgyse tudnék mondani: Szeretlek!

...

Egy órányi ?rület és gyönyör! Óh, ne tarts vissza, Te, Tomboló!
(Mi az ami úgy felszabadít a viharokban?
Dühöng? szelek és villámok közt mit jelent az én újjongásom?)

Óh, én minden más férfinál mélyebben iszom a titokzatos delíriumot!
Óh, ti vad és gyönyörfinom fájdalmak! (Tireátok hagyom ?ket gyermekeim,
Tudatosan tinektek beszélek róluk, óh, v?legény és menyasszony.)

Óh, átadom magamat neked, akárki vagy, és, óh, az egész világ ellenére átadod magadat énnekem!
Óh, visszatérni a Paradicsomba! Óh, te, szégyenkez?, te, asszony!
Óh, hadd rántsalak magamhoz, hadd ültessem els? ízben én egy elszánt férfi csókját ajkaidra!

Óh, ez a talány, ez a háromszor csomózott csomó, a mély és sötét tó, amely bilincsét dobja és ragyogni kezd!
Óh, odasietni, ahol végre elegend? tér van és leveg?!
Vessük le el?zetes kötelékeinket és konvenciónkat, én az enyéimet és te a tieidet!
Új, sohse-hitt közvetlenségbe kerülünk a legjava Természettel!
Eltávolítani a pecsétet valakinek a szájáról!
Micsoda érzés: ma vagy bármelyik napon azt érezni, hogy úgy, ahogy vagyok, kielégít? vagyok!
Óh, ez valami kipróbálatlan öröm! Valami önkívület!
Végleg elszabadulni mások horgonyairól és hatalmából!
Óh, úttalan útak! Szabadon szeretni! Viharzani, gondolattalanul és veszélyek között!

Bókolj, gúnyolva a pusztulásnak, és idézd meg!
Szállj föl, ugorj föl egeibe a szerelemnek, egekbe, melyek elém nyílnak!
Oda emelkedjék az én mámoros lelkem!
Vesszünk, ha veszni kell!
Zsúfoljuk tele hátralév? életünket egy dús és szabad órával:
Egy rövid órányi ?rülettel és gyönyörrel.

...

Mint ág remeg, a rajta dalt
zeng? madár, ha messze leng,
úgy reszket elmém, oly zavart -
csak azt tudom: ? jött, ? ment.

Mint szélkavarta tóvízen
látni a kékl? végtelent,
egy perc egét úgy ?rízem-
csak azt tudom: ? jött, ? ment.

Mint kertben édes illatárt
s bimbót a gyors tavasz teremt,
télálmom új májusra vált -
csak azt tudom: ? jött, ? ment.

Angyal vetette rám szemét
sátram bejárata felett;
sátram led?lt, de él e kép -
csak azt tudom: ? jött, ? ment.

Ha majd szobám bealkonyul,
s az életmécs húnyón mereng,
szerelmemben egy fény még kigyúl,
idézve, hogy ? jött, ? ment.

...

Sok-sok hosszú esztendeje már
tengerpart bús mezején
élt egy kis lány - ismerhetitek
Lee Annácska nevén
s csak azzal a gondolattal élt,
hogy szeret s szeretem én.

Gyermek volt s gyermek voltam én
Lee Annácska meg én.
De szerelmünk több volt mint szerelem
tengerpart bús mezején -
irigyeltek még az angyalok is
fenn a felh?k tetején.

S ez lett oka, hogy sok éve már,
tengerpart bús mezején
felh?k közül jött egy csúnya szél
s megh?lt Annácska, szegény;
s elvitték úri rokonai
s egyedül maradtam én:
koporsóba csukták el ?t
tengerpart bús mezején.

Irigyeltek az égi angyalok,
hogy boldogabb legyen ? meg én,
az lett oka (mind jól tudjuk ezt
tengerpart bús mezején),
hogy jött felh?b?l éjjel a szél
s megh?lt s meghalt szegény.

De szerelmünk több volt, mint soké
ki nagyobb, mint ? meg én,
okosabb, mint ? meg én
s sem az angyalok a felh?k felett,
sem az ördögök a tenger fenekén
nem tehetik, hogy szívt?l a szív,
elváljunk, ? meg én.

Mert ha kel a hold, nekem álmokat hord,
Annácska küldi felém;
s csillag ha ragyog, már véle vagyok
Annácska szemét lesem én;
s így az éj idején veled éldelek én,
jegyesem, szívem élete, szép kicsikém,
melletted a sír fenekén,
tengerpart bús mezején.

...