Kiemelt szerelmes vers kategóriák
Szerelmes vers beágyazása
Szerelmes vers keresése
Szerelmes versekben
Szerzők között
Ok
Don-kanyari vízióm…
Századparancsnok voltam a mély hóban…

Szép folyó a Don, olyan, mint a mi Tiszánk,
Úgy Csongrád fölött, őt is nagyon imádnánk,
De nem lehet, mert a túlpartján ott a muszka hadsereg,
Majd ha átjönnek, a mi oldalunk majd nagyon kesereg…

Szép a két partja, fás és meg bokros is, olyan régies,
És vannak kis települések ott is, az meg népies.
Most a túlparton orgonával játszik nekünk az orosz,
Balalajkától megfoszt minket, háború isten gonosz!

Egy hideg bunkerban, sarokban ülők és szenvedek egyedül,
Itt nincs hova, így a szép lelkem tőlem a pokolba menekül!
Vannak itt az embernek embertársai, de csak él… egyedül!

A fronton, hogy most tél van vagy nyár, nekem szinte mindegy
A fásultságtól az ember elvásik, így egyre megy.
Kellene nekem, egy nagy szeretet gesztus és ölelésérzés…
Jó lenne, ha áthatna az öröm és kedves női nevetés…

Én, magamban jelen vagyok!
Fáradt, magamban én vagyok!
Mellettem, csak magam állok!

Viszont itt van a mocskos, patás... sátán.
Kacaja csak zengedezik a vártán.
Ajánlottuk neki, hagyja abba és lesz hó süti…
De, nem! Ő a kacaját géppuskából ránk, kilövi…
Én magam mitévő legyek, hódító vagyok, kiengesztelhetetlen,
De, majd ha, ránk támad az orosz, ő lesz itt a vad, megfékezhetetlen.

Szinte légüres, de végtelen itt a hómező,
Rettenetes, és farkasordítóan dermesztő!
Életben maradáshoz akarat elegendő?

Itt vagyok a végtelen térbe, a valóság határán túl,
Vakvágányt már bontják, mozdony marad még és itt… ő is kimúl!

Itt parancsra megy minden, nincsen morális megfontolás,
Nem mondhatom azt, hogy nem tetszik és énnekem legyen más!
Fronton helyben lelövést kaphat a parancsmegtagadás!

Óh, Te halál, itt létezel állandóan karnyújtásnyira,
Addig jó, míg a kezem a semmibe markol, holnap... máma…

Egymáshoz egészen közel vagyunk,
Balalajka zenét mégsem hallunk…
De, van helyette orgona zene,
Sztáliné, hogy a fene megegye…

Ezek aztán, törik és zúzzák az emberi vágyakat,
A sok meghalt katona, már nem dédelgethet álmokat…
Itt biz' a katonák félig megfagyott emberi roncsok,
Ha jön is szanitéc, rajtuk már nem segítenek gyolcsok…
Itt nincs hol megpihenni egy sátáni harc közben-után,
Itt az ember nem várja, jó jön majd a túlélés után.
Gondolata sincs, a hideg uralkodik a tudatán…

Ha a fronton a mesterlövész a halál ügykezelője,
Akkor a „Sztálin-orgona” tüzér a rombolás ügynöke…
Aki ezt túléli, annak örökre megvan… menedéke?

Itt életbe csakis úgy maradsz, ha átmész a tű fokán…
Két puskalövés között igazítasz a gyűrött kapcán.
Itt a létárnyékunk, a lőporfüst homályába vész,
Képzelgek, mint egy barom! Öltözök, hazamegyek… kész…

Volt itt már velem úgy, hogy a nap sugarát átöleltem,
A megélt nem sok évtizeddel gyorsan számot vetettem…
Aztán oroszok lőttek, magamat gyorsan levetettem.

Itt a fronton nincs más társa az embernek, megöregedett sóhajnál.
Te orosz, mielőtt rám lősz, jó lenne, ha fáklyajelzéssel átszólnál…
De! Nem szólsz, inkább tűrőd, hogy a halálsírás feszítsen a torkomnál…

Mint jó parancsnok a katonáimért élek és halok,
Minden pillanatban a percek felől tangózást hallok…
Lassan minden reggel beletáncolunk az őrület reggelébe,
Katyusák szolgáltatják a zord-zenét, a hajnalfény ellenébe.

Rád gondolok, ahogy otthon vagy és a fényed nagyon belém hatol,
Szinte érzem a karod melegségét, jól esik, érzem... átkarol.
Hallom, akna süvít, le kell bukni rögtön, mert az ember elpatkol…

Nekem már a hazug szavak nem kellenek,
Az orosz puskák őszinték, csak rám lőnek…
Ha nem figyelek, a dicsfényem, csak úgy leomlik.
Hogy jutok haza, ha fölöttem a sír beomlik?

Itt most a Tál tábornok felhői között van fényszünet!
Ki lesz, aki megéri májusban, hogy lesz csillagszüret?
Vagy lesz köztünk, aki akkorra már hazafelé „üget”?

Már a hó-ismereti tudás tárházát birtoklom, itt az Uriv falucskában...
Mondhatom, hogy a hóval-jéggel bélelt lövészárok az én házam, az én váram…
Kint, lövészárok partján sem lehetsz, bele kell bújni jégbe, mind, a hét-határban.

Feladat, hogy itt a hómezőn, maradjak életben, mint hópihényi ember,
Élet-halál közt hullámzik életem, akár egy nagy hófúvásban a tenger!

Bennem él még a régi lelkem, aprón-sűrű rezdülése
Meg van, az orosz orgonától… lélekhúrom pendülése.
Hozzám szól az orosz orgonahang, szinte bársonytálcán,
Dallam, belém hatol, szívembe ketyeg, zene ritmusán.

Itt a messzibe, az őszülő fürtök végleg lebuknak,
A hómezei estben, értük gyertyák nemigen gyúlnak….

Hallod? Már teljesen elfagyott, nekünk nem dorombol régi idő…
Itt ez a hómező, mint egy fehér vérmedve, nem szelídíthető.

A félelmünk a hidegben is lebegő,
A fejünk felett szétlőtt már a levegő…
A halál előtt, lehet egy perc, ketyegő?

A jéghideg vasfogakkal mardosnak őrségben az éjszakák,
Hiába van sisak homlokon, itt halálra várnak a bakák...
Érzem a bőrömön a halál-lappangás átható szagát,
Meredve csak nézem... tegnap még életnek a hó-lenyomát.

Ami itt van, arra nincsen szó, talán egy-két ima is kevés...
Barátokat elgyászoltuk, miránk még vigyáz a gondviselés...
Teljes csend van, titokzatosan halálos csend.
Az őrség nem alszik, a holdvilág is esend…
Ha kinézek a lövészárokból, pofán csap a jeges-hó végtelen…
Katonának nincs elég reménye, bizodalma, minden elégtelen…

Ma itt a háborúban is csend van, megpihent a lárma,
Nem szól felesleges szó, nem fúlunk aknarobbanásba.
Csend, vackában honol, de, nincsen-miért, minden hiába?

Itt a monoton csendesség is úgy hallatszik,
Mintha a halál órája... idehallatszik.
Ó! Te háború… Te éhes, vad, öldöklő kutya,
Te vagy az, ki az én elmémet szétmarcangolja!

Vecsés, 2015. november 3. – Kustra Ferenc József
...
Eddig ennyien olvasták: 213
Kustra Ferenc József Érdek, Bánat, Csalódás,
A tavasz, érkezőben…
(Bokorrímes)
Vaddisznók kóricálnak az erdőszélen,
Boldogan röfögnek és túrnak serényen.
Visit a sok malac, tanulnak keményen.

Az agancsosok, vad ösztönharcban kimerültek,
Nagy testek egymásnak feszültek, majd, lemerültek…
Pár hónap múlva lőn… és a borjak megszülettek!

Erdőnek, sötét mélyén őzikék, hólé-sárban járnak,
És nagyon unják már, de örülnek a tavaszi mának!
*
(Haiku)
Hullámos dombsor
Legelővel borított.
Virágok nyílnak.
*
Szelek már frissek,
Felszárítják utakat.
Új jövő-remény.
*
Nap melegen süti az erdőt, mezőt, a kopasz rétet,
De éled már a héthatár, kezdi kivirítani a létet.

Jöjj már, hozzánk tavasz, légy illatokkal teli,
Közben nagyon jó, ha zápor a port elveri.
Tél tábornokunk az örökös harcban már elfáradt,
El is ment, itt épít az új tavasz, legújabb mákat.
Most már látjuk, hogy igyekszik a felébredt nap,
Sugara is éled, látni, szinte lángra kap.
A fák, ha beszélnének, sóhajtva nyújtózkodnának,
Ez a szép tavasz bizony tevékeny, rügyet bont ágnak.
*
Leszálló estben,
Felhőfüggöny ég elé.
Tápláló zápor.
*
A búvóhelyén telelt, de most kibujt a róka, a ravasz,
Ebből is tudhatjuk, hogy már bizony itt van az igaz tavasz.
*
Kóbor kikelet
Is jelzi, itt a tavasz.
Zöld szín kavalkád.
*
A madárodúk
Fiókákkal telnek meg.
Csivitelés zúg.
*
Falevél zöldell,
Virág szórja illatát.
Növés már serkend.
*
A maradék tél, még elrepül a friss szellők szárnyán.
Kismadarak meg faágakon ülnek, mint a vártán…

A tavaszi szél, a kertbe is bejön,
Kicsit bénán, és szinte ökörködön…

Vecsés, 2016. február 18. – Kustra Ferenc József – íródott; haikuban és vegyes versszakokban.
...
Eddig ennyien olvasták: 260
Miért a sok könny?
A hazáról…

Miért hullik a sok könny?
Miért terjed a közöny?

Rongálják a mi lelkünket!
Hogy vessük le félelmünket?

Két évig dúlta mongol az országot,
A török itt élt, sok évig itt lakott.
A labanc jött és ment, így uralkodott,
Jött Trianon és hagyott egy fikarcot.

A Don-kanyarba veszett, sok-sok katona…
Úgy tűnik, ez lett hazánk nem múló sorsa.
Idegen hatalom parancsolt és mi mentünk a háborúba.
Ott vesztek mind legjobbjaink és beájult szívünk a borúba.

Ötvenhatban próbáltunk lábra állni,
Bíztunk, a hatalom ki fog vonulni,
De nem vonult ki, bebetonozta magát.
Ember nem érti… de nem hallatja szavát.

Mi a nagy szívünkkel, mindig nekiállunk a hegyeknek...
Oda, igazi hazafi szívek minket elvezetnek,
Hogyha azt mi megmászni nem tudjuk,
Nekiállunk, messzire elhordjuk.

A harci lovak toporzékolva várják a riadót,
De e helyett a trombitás fújja az il silenziot.
Miért? Miért folyik az a sok könny?
Lesz még valaha, hogy nem lesz közöny?

Hogy vessük le félelmünket?
Ha rongálják a lelkünket!

Miért terjed így a közöny?
Miért hullik… a bánat könny?

Vecsés, 2013. január 7. - Kustra Ferenc József
...
Eddig ennyien olvasták: 277
Érdek,
Kilábalás
Végül mindenből…

A vég nélküli csönd,
Folyvást üldözi ezeréves népünket,
De magány, nem ér el minket!
Volt már itt sok hódító,
De a magyar kilábal a posványból, szívével
És új útra lel, fájó szívvel!
Becsület, igaz szeretet,
Ez, mi viszi előre népet, segít a túlélésben,
Nemzetet a felemelkedésben.

Vecsés, 2018. október 30. – Kustra Ferenc József – íródott; farkasfog formátumban, ami az én fejlesztésem és abban bízva, hogy a Magyarok istene vigyáz ránk… [Lásd. 1848 – 1956]
...
Eddig ennyien olvasták: 254
Állhatatos álom
Mindent összevetve,
Jobb az állhatatos álom.
Keserű ébredés…
*
Gondolat, megújít.
Hiúság, oly’ állhatatos.
Reggel, álom vége!
*
Álmomban olyan szép
Gondolatok hullámzanak.
Enyém, ami enyém.
*
Álmomban szerelem
Sem hagyott el, együtt éljük…
Ébrenlét fene-rossz!
*
Ébrenlétben viták,
Uralkodó a szürke szín.
Folytonosság, sárban.
*
Álom gondolatim
Fölöttébb élvezetesek.
Álomban: szabadság.
*
Ébren, árokparton,
Léphetetlen zeneszóban…
Tücsök csak hegedül.
*
Az ebéd utáni
Szunyókálás álommal jár!
Igazán ott élek…
*
Reggeli ébredés,
Egy tiszta, új napba mesés.
Csipám szúrja szemem.
*
Élet súlya alatt
Körben bedől felhőtlen ég.
Várom, hogy aludjak.
*
Álmomban szerelem
Sem hagyott el, együtt éljük…
Létünkben… messze jársz!
*
Öregségem tarol,
Új szerelmem biztos nem lesz…
Őrá még vágyódok!

Vecsés, 2019. január 7. - Kustra Ferenc József – íródott: HIAQ csokorban, önéletrajzi írásként.
...
Eddig ennyien olvasták: 163
Vágyakozás,
Hírem van!
(Anaforás, dupla belsőrímes, önrímes-bokorrímes)
Hírem van! Nos, hallgatom én önmagam.
Hírem van! Nos, méláztatom önmagam…
Hírem van! Nos, ez volnék én önmagam?
Hírem van! Nos, sorsomban van önmagam.
*

(3 soros-zárttükrös)
Felismertem magam benső lelkiségét,
A belső, szenvedős küzdésem lényegét…
Felismertem magam benső lelkiségét.

Tudom, orcámon, láthatón, mint könnypatak, csak folyik a fájdalom,
Ha nem uralkodok eléggé magamon… de nincs más, fölvállalom…
Tudom, orcámon, láthatón, mint könnypatak, csak folyik a fájdalom.

Ez még nem a haldokló szívem beteges össze-visszarángása,
Hanem a végtelenül-végesen kifáradt lelkem fásultsága…
Nos, ezzel együtt már kiveszett a szerető szívem csacsogása.

Orvosság erre biz', még nem is létezik,
Nincsenek, amik fásultságom fékezik…
Hetven fölött erre módszer nem létezik.

Szívem, nem üt félre… mint veszett malomkerék jár,
De, ő is hetvenkettő múlt, ne feledjük immár…
Szívem, nem üt félre… mint veszett malomkerék jár.

Régi öregektől sokszor hallottam én:
Öreg örüljön, hogy luk van a fenekén…
*

(Senrjon)
Nem vagyok élet vidor,
Ok sincsen… életmulatásra.
Éltem: lélekcsúz.
*
Avatott lovag vagyok,
De már nincs keresztes háború.
Már örömöm sincs.
*
Tudták az igazságot:
Öreg örüljön fenékluknak.
Az még jó, ha van…
*

(HIAfo)
Lényem kesernyés már!
Mi értelme van még?
Minden… értelmét veszített.

Már nem is érdekel a jobb jövő,
Már közelg a halál... Ideér ő...
Kaszája életlen... Nyűszögöl ő…

Vecsés, 2020. december 4. – Kustra Ferenc József – íródott: Alloiostrofikus versformában.
A 3 soros-zárttükrös -t olvasni úgy kell, hogy az első és 2. sort egyben, majd a 2. és 3. sort egyben, így lesz meg a 2 féle látásmód gondolatisága. (Mintha egymással szemben ülve a tortának kivágnánk 1-1 szeletét. Ugyanaz, de mégsem az!)
...
Eddig ennyien olvasták: 180
Remény,

 

 

Nincs adat!


Bejelentkezés
Felhasználónév
Jelszó