1942 nyarán…

Időváltozás.
Jött, sötét esőfelhő.
Fagy enyhülése.
*
Az erdőtűztől
Megolvad hó a földön.
Mocsár, sártenger.
*
Hóolvadás a
Hegyekben. Erdők zöldek.
Ég, kékes színű…
*
Erdei utak
Szabdalta bozótosok.
Füvetlen tisztás.
*
Nyitott sátor van
Egy vadkörtefa alatt.
Idő melegszik.
*
Hideg nedvesség
És csúszós vízmosások...
Életkezdetek.
*
Hegyek csúcsánál
Köröznek sas madarak.
Természet éled.
*
Meleg esőtől,
Jáljai hó megtöppedt.
Sár, hó keverék.
*
Végtelen térben
Suhan élet és halál.
Majd… megújulás.
*
Zuhogó eső
Égi csatornák nyíltak.
Hó soványodás.
*
Hóolvadáskor
Víz ömlött házfalakra.
Hideg haldoklik.
*
Köves ösvények.
Öreg mohás szakadék.
Hegyi-kecske pár.
*
Keskeny hasadék,
Vihar pusztított fákat.
Kövekkel bélelt.
*
Vadrózsák, erdő
Szélén kivirágoztak.
Eluralkodtak.
*
Ébred napocska,
Mosolyokba bebújik.
Napfény látványa.
*
Sötétedő est.
Távol, bíborfény izzik.
Meleg éjszakák.
*
Oldalt meredek
Csupasz hegyek húzódnak.
Hőség, kiéget…
*
Kiégett mező
Kegyetlenül forró nap.
Szárazság az úr.
*
Szédítő sziklák.
Kőterasz és szakadék.
Vibráló hőség.
*
Égő fenyvesek,
Mint bíborvörös gejzír.
Tomboló hőség.
*
Fenyvesek fölött,
Fekete füst égbe száll.
Felcsapó lángok.
*
Fenyőszigetek,
Itt meg ott fellobbannak.
Lángba borulás.
*
Néha hajnalban
Kondorkeselyű köröz.
Régi babonák.
*
Baszman hegységben
Ősrégi, szűk hegyszoros.
Virágzó bokrok.
*
Erdei ősvény
Holdfényes éjszakán él.
Angyal árnyékok.
*
Hajnalban a fény
Feszült testtel ébred fel.
Indul hegyen át.
*
Fönséges hegyek.
Szédítő szakadékok.
Sziklamászások.
*
Hegyek hallgatnak!
Tölgyes susog a szélben.
Csacsogó folyók.
*
Hatalmas folyó,
Észveszejtő víztömeg.
Kiugró halak.
*
A szél zenél a
Fák között, folyó parton.
Porfelhő lebeg.
*
Zokogó villám
Bánatában földbe csap…
Meleg eső hull.
*
Porladó, fehér
Kövek alatt, víztócsák.
Frissítő zápor.
*
Pirkadat fénye
Korán az arcra vetül.
Kegyelem sugár…
*
Lapandruszik és
Két kispohár sompárlat.
Éhhalál közelg.
*
A Hold ezüstje,
Pocsolyában, tükörkép.
Homályos háttér.
*
Meleg éjszaka.
Délvidéki szél táncol.
Sós tengerhullám.
*
Alkonyatkor már,
A csend szava is halkul.
Sötétség kapu.
*
Augusztusi,
Felmelegedett kövek.
Kínzó szomjúság.
*
Az augusztus
Árkokat szárította.
Esőfelhő nincs!
*
Ősz szellőjében
Hajlik és ring az erdő.
Hegyi szél ébred.
*
Ősz, igen forró.
Éj hideg, csontokba megy.
Váltóruha nincs.
*
Széltől zizegnek,
Szalgir mentén a nyírfák.
Őszi, krimi szél.
*
Jó idő vége,
Nem őrzi kertet Nap csősz.
Zsugoros levél.
*
Erdő vetkőzik,
Nyirkos, vizes avar lesz.
Ront, heves hideg.
*
Szél közeledik,
Vihar támad haraggal.
Nyirkos, hűs idő.
*
Hajnali szellő,
Hidegen kacagva él.
Fakuló reggel.
*
Futkos hajnal-szél.
Csendben ébred a napfény.
Hófelhők hada.

Vecsés, 2016. január 19. – Kustra Ferenc József- íródott: Ilja Vergaszov: Történetek a Krímből c. dokumentumregénye alapján… eredeti Basho féle haiku-stílusban írva.

...

Nem tudom az élet miért olyan mint egy dzsungel?
Másnak nem? Én érdemeltem e jót? valamivel?
Folyton fába, bokorba, vadállatba ütközők,
Kerülném ezeket, de? csak beléjük ütközők.

Az élet tengerén nekem is van álomhajóm,
Mi kivezethet a viharos vízből, ezt szomjazom.
Mondják az élet üstökös, enyém csak trükkös,
Nekem már minden döfős, göcsörtösen tükrös.

Keresztre feszít a létem, ezzel kész?
Tekintetem mereng, sűrű ködbe vész.
A vérem majd belep és paplanként eltakar?
A jótékony lombfüggöny örökre betakar?

Ahogy a távolba merengek könnyeim peregnek,
Meditálok léten, belőlem síró szemek kinéznek.
Erőm lassan elhagy? miért hagysz el Istenem?
Már bizony csak szenvedek, megszakad szívem?

Óriás boa átölel, de nem kellek már,
Csontomat majd lerágcsálja a jaguár.
Nyíl méreg béka lassan átmászik rajtam,
Harcom véget ér s egyedül maradtam.

Még azt mondja a jaguár, látom, nem mozog az ajkad
És látom, hogy végigfut a félelem, borzongás rajtad.
Azt gondolom én, hogy igen jól látod bundás,
De az élet nem egyszerűen csak így sommás.

Elátkozott az én életem,
Mert közösségi ember lettem.
Nem születtem én falkavezérnek,
Rabszolgája lettem a létemnek!

Ha fáj a szó és lúdbőrös a hátad, vigaszt vársz,
Nem vágysz mesékre, törékenyen csak egyedül állsz.
Gyermekkori álmaim? olyan szépek,
Elmúlóan tündöklő álomképek?

Zúgva-bőgve robbant fel a láva? és hol még a vége,
Elsodorja erdőket, bujt állatot? mi ember léte.
A keserűség hatalmába kerít,
Valószerűség, hogy lelkem meg vonít.

Csöpörgő esőben ázok? de fázok!
Nincs esernyő, mi megvéd, hát átázok.
A halál a koronatanú a daloló múltjáról.
Mosolya, vidámsága, az öröme, eltűnt útjáról?

Jóm nem sok volt még ó, ezen a földön
Bár szivárvány ragyog, égen és földön
Alulról a lomboktól nem látom? Ó, de régen
Aprócska koromban volt ilyen, vágyó élményem.

Ez van? én így éltem életem zömét,
Nekem ez jutott, az örök félsötét,
Sőt, a tévedésből belém lőtt sörét!

Nem vagyok én szabó? álmot már nem varrok magamnak.
A vadállatok mik? belőlem harapni akarnak.
Tengerész sem vagyok, mégis kint vagyok az élet tengerén
És tán úgy végzem, mint hajótörött, lassan, jól elmerülvén?

Arcomat borítja a vér és a halálveríték,
Neszezés nélkül múlt az élet, dzsungel a teríték?
Itt csak döghalál van? itt sehol nincs senki,
A dögcédulámat? ki az, ki letépi?

Vecsés, 2012. május 26. ? Kustra Ferenc József

...

Szolgálj szívem,
Hogy éljek, és nagyon szeressek.
Szolgált szívem,
Hogy éljetek és szeressetek.

Könnyem kicsordul,
Ha úgy szeretnek.
Könnyem kicsordul,
Ha nem szeretnek.

Nevetek, ha valami
Igen jól sikerül.
Nevessek, ha valami
Nem oly' jól sikerül?

Dobog a szívem,
Ha lámpalázam van.
Dobogna szívem,
Mikor sikerem van?

Vecsés, 2011. szeptember 20. - Kustra Ferenc József – Önéletrajzi írás.

...

Kezdő hadnagy voltam 1942.- ben…

Jaj!
Hideg
Ölelget!
Remeg testem,
Lelkem, mindenem!
*
Itt
Lélek
Nem leli
Nyugvó helyét!
Sír is oly’ hideg.
*
Gaz
Hideg,
Maga az
Ármány! És az,
Hogy még lőnek is…!
*
Vánszorogva botorkál a lélek, de, nincs miért visszanézni,
Mert azzal is csak robbanásokat lehetne visszaidézni.
Álmodozó a lélek, az égbe száll belőle a sóhajtás,
De, nem hallja meg az itteni hó és a hideg ármánykodás.

Amikor először hallottam, hogy „tyiu-tyiu-tyiu…” az orosz így orgonál,
Majdhogy nem, áhítattal hallgattam, „tyiu-tyiu-tyiu…”, az orosz hogy muzsikál…

Az ágyúszó oly' lágyan, harsogva-ordítva a fülembe cseng…
A találat becsapódik… ha élünk, érezzük; föld belereng!

Tyiuuu-tyiuuu-tyiuuu… tizennyolcszor egymás után,
Ez volt a nagy katyusa, a tizennyolc csövével sorban, majdnem buján...
Ez a reaktív fegyver, ontotta a halált, dallamra, szinte puhán.

A katyusákból csak mi előttünk van, vagy harminc darab,
Nagy zenekar, mi úgy van hangszerelve, hogy… haláldarab.

Itt a lélek, mint tört cserép, darabokra válik,
Folyvást sebző szilánkoktól, kis-apróra mállik,
Ez nem a mi harcunk, mi életünk... kiviláglik.

Tra-tra-tra… szólt a géppuska, a lövedékek felénk kaszáltak,
Kat-kat-kat… a légvédelmi gépágyú is megszólal... galádak.
Trrr-trrr… pereg az orosz dobtáras géppisztoly, nyelve, szeletelne.
Ha életben maradunk, az föltétlen Isten segedelme…

Rám morog egy messze hordó ágyú, miközben csak... csak ácsorgok.
Nem talált messze volt, így ijedtemben, mérgemben, én rámorgok.
Embervér-éhes a robbanás, látom, de az ittlétünk, átok!
*
Front lehetne az
Élted pályaudvara…
Akna csak fütyül.
*
Vannak itt még nekem, otthoni reményteljes álmok,
Élet szabadulásra, isteni csodára várok.
A múlt sodort ide, régebbi időszakon át,
Itt én, nem látom szépnek reggel, a nap sugarát...

Negyvenkettő szilveszterre értem az állomáshelyemre,
Legott csak, azt láttam, mennyi bajtársam nincsen eltemetve….
Éppen, mínusz harminchét fok volt... mulatságra a hideg,
De itt nem volt pezsgő, nők meg tánc, itt élet nagyon rideg.
Megdöbbentem… itt a lefagyott kéz és a láb a módi,
Mínusz negyvennel szemben nem lehet akadékoskodni.
A hideg itt mindenható, mint a gonosz, sátáni kacaj...
Lépre csal, de, ha nem mész, akkor is kiállt... erre, davaj.
*
Aknának, hideg
Nem számít. Repül és öl.
Épp szilveszterkor.
*
Szilveszterkor az élet és a halál, táncra is kelt egymással,
Közben egy bomba lecsapott, ölelkezett kemény fagyhalállal!
*
Katonák fáznak,
Nincsen téli ruhájuk.
Vezérkar… izzad?
*
Én szakaszparancsnoknak lettem idevezényelve,
Egyből az első vonalba, életben… reménykedve…
Van itt nekem a hóba ásva egy kis bunkerem,
Van tisztiszolgám, épp a földim, őt már ismerem!
Az őrség meg a készültség, állandóan mindig kint van terepen,
Ez a rettenetes hideg és vastag hó, lyukat robbant lelkeken.

Érzem én azt, mi benne él a szívemben,
Nem hevenyészett érzelem a semmiben.
Hogy mi van, a havas éjben,
Meglelem… a fagyos jégben.

Nekem itt, mint szakaszparancsnoknak, emberekről kellene gondoskodnom.
De nincs időm... a sok elesettért, sebesültért, folyton le kell hajolnom…

Itt nincsenek lombtalan, meztelen fák, mik borzonganának,
És nincsenek vérmes remények, mik köztük bolyonganának!

Hamar jött a január tizenkettedike és reggel kilenckor,
Az orosz össztüzet kezdett zúdítani most, és nem majd, víkendkor.
Elég baj volt ez nekünk, de, délután öt órakor meg is indultak!
Végeláthatatlan roham hömpölygött felénk... szerepek, kitisztultak.

Igyekeztek úgy lőni, hogy találjon belénk! Jaj, ügyességnek...
Jöttek a pufajkás gyalogosok, a motorizált lövészek,
Jöttek a lánctalpasok, amik lassan de, éppen elénk értek.

Kiadtam a parancsot, mindenki kezdjen el futni hátrafelé,
Megvártam az utolsó katonámat és indultam arrafelé…

20 év múlva…
*********
Emlékszem, a bunkerommal átellenben egy fakereszt állott.
Egy akna belecsapott, a friss kereszt, az enyészetbe szállott.
Már akkor sem tudtuk, hogy ki volt az eltemetett, él ös emlékezet
Mert, az aknarobbanás elvitte róla az utolsó emlékeket…

Emlékeimben: ott minden karcos volt, szinte katasztrófa,
Akárhová néztem is, láttam, mindenütt csak, sok a sorja…

Nagyon porzott a hó, a hóvihar szembefutott velem.
A pengeéles hó szemcsék, könnyezővé tették szemem.
Derékig hóba süllyedve, velem battyogott a bánat.
Behívót kaptam, így hagytam el kedves hazámat.

Egy biztos, ott az élet nekünk biz' több volt, mint roskatag,
Lőtt egy akna, és utána már lehet... minden hallgatag.
Öt percre előre gondolni is, volt nagyon ingatag.

Az ember ott csak tengette a szürke napjait egykedvűen,
És bizony, senki nem kapott nevetőgörcsöt… semmi örömben.
A frontvonalat én jó helynek nem-igen gondolnám,
Golyóval ölő, és jeges mészárszéknek mondanám!

Ott az ember lelke olyan volt, mint oldott kéve,
Szíve-lelke is széthullott, fronti messzeségbe.
És bizony ott még elfagyott az ő legénysége…

Borzalmas, a havas, jeges-tájon orosz roham-támadás,
Élet kiszámíthatatlan… soknak nem is volt megmaradás.
A fronton, az erőszak dúlt és a reménytelenség,
Megfagyás volt napirenden, hozzá elő dermedtség.
Ott éltek és lőttek a katonák, megfagyott lábbal,
Oly kicsinyes volt ott az élet… kéz-fogás, halállal.
Folyvást és szinte állandóan bőgtek az orosz fegyverek,
Kik a fronton éltek-haltak, fagytak… voltak ők is emberek.
A halál oly’ keveset dolgozott, csak a fagyást küldte ránk,
Mint kisgyermek, sóvárogtak, sírtak a haldokló katonák.

Régen voltak ezek, de, bennem még nem múló az emlék,
Barátaim, ott mind elmentek… legyen nekik békesség!

Ott bizony, nem voltak unalmas, kurta napok,
Esténként konstatáltam: huh, életben vagyok.
Számból, másokéból, szakadtak a sóhajok…

Szerencsére túléltem, itt vagyok,
Nevelek is, egy szép nagy, családot!
A régi háború, nekem szerencsémre már emlék,
Bízok, hogy több háború nem lesz nekem! Én nem mennék...

Az útmentén, néha még látom… halott, merev emberi testek,
Kilőtt, égő harckocsik, lánctalpak által felszántott bunkerek.

Hallom, hogy miként süvít... katyusa tizennyolc csöve,
Még látom, hogy a parancsok bunkere szét van lőve!

Még emlékszem, hogy a kemény, negyvenfokosra fagyott szalonnát
Nem tudtuk vágni, sem rendesen enni, csak faragtuk falatkát.

Minden emlék, csupán fájdalmas szerencsére múlt idő,
A részben elveszett élet hiánya nem felejthető.
Az öldöklő mészárlás emléke soha nem múlik,
A hó meg, a meghalt bajtársak sírjára, csak hullik.

Ott
Voltam!
Az ármány
Nem győzött le!
Ördögkacaj se…
*
De
Lelkem
Darabja
Csak ott maradt!
Jól emlékezek!
*
Isten velünk volt, mi tizenegyen, egyben maradtunk és haza is érhettünk!
A sok viszontagságot, borzalmat még leírni sem tudom… mindent túléltünk!

Van egy kis tanyám, én még a nagypapámtól örököltem,
Állatokkal és egy kis földdel. Kezdtem is és műveltem.
Mire az orosz front ideért, már visszailleszkedtem.

Azért a biztonság kedvéért a család elbujtatott egy kis árva szénakazalba,
És a kaukázusi hordának garázdálkodását, a feleségem is megúszta…
Gazdálkodtam pár évet, de az új hatalom elvette a gazdaságot,
Örültem, hogy a ház megmaradt, meghagyták a családi lakhatóságot.

Pár éve kezdtem keresni a velem volt túlélőket, de csak hétről tudtam meg valamit,
Még ennyien élünk és évente január tizenkettedikén, találkozunk egy kicsit!
Örülünk egymásnak és az életnek, anekdotázunk, eszegetünk, iszogatunk kortynyit.

Amikor rám lőttek az oroszok, nagy volt a kalamajka,
De, semmit nem tehettünk, ez volt az orosz tüzérek dolga…
Nekem fontos, hogy túléltem, jeget is, megérkeztem haza

Az emlék nem hal meg, csak talán eltelt idő elfedi,
De a rosszra is feltétlen muszáj visszaemlékezni!

Vecsés, 2016. január 2. – Kustra Ferenc József - versben, haikuban és apevában… történelmi visszaemlékezésként az ott veszett katonáinkra.

...

Elfáradva, öregedve, talán megnyugodva…
Számot kell adni, benne öregség lassúsága…
Lassú, csöndes erősködés, talán észrevétlen...
Pusztulásba menni észrevétlen… lehetetlen.
*
(3 soros, zárttükrös duó)
Mélán, hallgatagon, síró-rívó közönnyel,
Nézni kell létet, napokat, de lét felöklel…
Mélán, hallgatagon, síró-rívó közönnyel.

A haladó időben percek, saját sírjukat ássák,
És oda el is viszik a már lét-nemlét… volt perc-mását…
A haladó időben percek, saját sírjukat ássák.

Sem friss virradatnak, sem az alkonynak
Nem kell örülni, búsulni, mert múlnak!
Bölcsönél igen, de, koporsónál nem borulunk le,
Közben tudjuk, minden gyors-futó álom… élet éle!
Örülni kell, adni kell újat kisbabának,
Nem kell felülni a régi jó tetszhalálnak…
A koporsónál szembesülünk az elmúlással,
De ez nem oldhatjuk fel a nagy leborulással.
*
(3 soros-zárttükrös duó)
Föl kell fognunk, itt a lét és nemlét között, minden heves mámor, de futó álom,
Örökkévalóságtól se várjunk sokat, bár vágy, remény nélkül, lét is csak álom…
Föl kell fognunk, itt a lét és nemlét között, minden heves mámor, de futó álom.

Föl kell fognunk, a lét és nemlét között sokat meditálhatunk a halálon,
Bár a vágy és a remény nélkül, nem gondolkozhatunk örökkévalóságon…
Föl kell fognunk, a lét és nemlét között sokat meditálhatunk a halálon.
*
(septolet)
Örökkévalóságtól ne várj jót-rosszat,
Az lelket bolygat,
Megingat!

Lét-nemlét,
Szellemlét…
Őrizd eredetét,
Fogadd végét…

Vecsés, 2022. május 21. – Kustra Ferenc József – íródott: E. Kovács Gyula {1839 -1899} azonos című verse átirataként.

...

Korpa közé keveredtem, esznek a disznók.
Nekik én semmi más, csak finom moslék vagyok.
Beöntöttek eléjük a betonvályúba,
Az óta szenvedek vég nélkül, biz’ vajúdva.

Ez a sorsa a disznóeledel mosléknak
És úgy tűnik, csak ez vagyok az állatoknak.
Vályú fala igen sima, pereme magas,
Evésre való, menekülni nem alkalmas.

Nos, a lecke adott, okos sikeremberek,
Azt mondjátok meg, innen, hogy menekülhetek?
Ugye-ugye? Tanácsot nem egyszerű adni…
Lám úgy tűnik, nincs más választásom; maradni!

Eddig hamis önképem volt, de felismertem,
Hogy csak egy összeöntött moslék vagyok, kérem.
De egy jó moslék kilátásai kiválók,
Mert tőle híznak jó nagyra a mocskos disznók!

Budapest, 2000. július 15. – Kustra Ferenc József

...