Hódolni kergettem elébed
A vágyak éhes csapatát,
Nomád, vad, büszke csapatát
A vérnek.

Irigyellek, szánlak, utállak,
Szerencsés koldusasszonya,
Királyi koldusasszonya
A Vágynak.

Csak tudnék én mást úgy kivánni,
Mint téged. Óh, csak jönne más.
Egy más asszony. Valaki. Más.
Akárki.

...

Ablak alatt
A pünkösdi rózsa,
Kezd egy kicsit
Fesleni bimbója:
Kékszem? lyány,
Válogat bel?le,
Koszorúnak
Holnap esküv?re.

Reménykedik
Egy kis méh az ágon:
Szép eladó,
Jaj, ne bántsd virágom!
Ezt az egyet
Magamnak kerestem,
Alig hasadt
Mikor eljegyeztem.

Felel a lyány:
Te bohó kis állat!
Lelsz te rózsát
Nem egyet, ha' százat,
Holnap is nyit,
Holnap is eljössz te
Csak ne kívánd
Ami legszebb közte.

Mond a kis méh:
Sz?ke szép hajadon,
Neked Isten
H? szeret?t adjon!
Nem sok amit
Kívánok tet?led:
Ne szakaszd le
Az én szeret?met.

Felel a lyány:
Dehogynem szakasztom!
Dehogy leszek
E ne'k?l menyasszony!
Koszorúmban
Ezt fonom el?re,
Ugy vigyenek
Holnap esküv?re.

El se mondá,
Nyult a szép bimbóhoz
Hogy letörje
A virágcsomóhoz.
A szegény méh
Rárep?lt kezére,
Csókot adni
Annak a fejére.

"Hess te gyilkos!
Ne bocsáss fulánkot:
Leszakasztám,
Vigyed a virágod."
"Szép menyasszony,
Már nekem mi haszna!
Koszorúdnak
Híja lesz miatta."

Koszorúdnak
Híja lesz miatta -
Ezt a kis méh
Keser?n mondhatta,
Mert a szíve,
Hiába parányi,
Nagyon tudott
A virágért fájni.

S a leánynak,
Hiába kiáltott,
Szeme alá
Üti a fulánkot;
Szegény bogár!
S maga haldokolva
Félreült, egy
Rozmarin-bokorra.

Szép menyasszony
Jajgat a sebével,
Esküv?re
Sem mehet szemével:
Holdfogyásig
Dagadt l?n a tája...
Azalatt meg
Elhagyá babája.

...

Ti, élet balzsamát lehell? leányok,
A szépség tüzénél olvasztott bálványok,
Kiket imád sok szív, áhítva rekszetvén
S fellobbant óltárán a temjént égetvén,
Óldjátok le rólam gyarló kötésteket!
Nem tudlak imádni többé benneteket;
Mert minden szépséget, mellyel hódítátok,
Már az egy Lillában bésummálva látok.

Jer, szépem! mutasd meg azt kevély nemednek
Együtt, amivel ?k csak külön kérkednek:
Hadd mondják, akiknek van finomabb ízek,
"Te vagy a remekkép, ?k pedig a skízek,"
Léda gyermekinek h?ljön meg a vérek.
Szégyenljék magok közt a görög vezérek,
Hogy ?k Helenáért vesz?dtek Trójánál;
Holott lehet s van is szebb személy nálánál. -

Állj ki, irígy! találj mocskot tagjaiba,
Nézd, legkényesb ízlés! van-é benne hiba?
Ha valamely'k részét hibásnak mondjátok:
Hibáztok. A szépet rútnak gondoljátok.
Ha t?lem kérditek: "Mi szép?" azt felelem:
Én a szépet s rútat olyformán képzelem,
Hogy szép mindaz, ami ?benne láttatik,
Ami benne meg-nincs, az rútnak mondatik.

Tökéletes tehát, mind így ítélhetnek,
E pompás munkája a szép természetnek:
De én e remekben egy nagy hibát látok,
Melyet ti, elfogott szemek, nem látátok.
Mert ámbár a pazér természet b? keze
Minden kellemeket ?reá hímeze:
Mégis íly f?mívben ez egy nagy csonkúlás,
Hogy ?véle is köz a vénség s elmúlás.

Isten! hát csak azért formálsz íly remeket,
Azért árasztasz rá minden szépségeket,
Hogy egy légyen szódat elrontó múljon-nal
Minden gráciákat eltör?lj azonnal?
Hová tészed akkor íly dics? mívedet,
Amilyent még semmi f?ld pora nem fedett?
Hadd tudjam! Sírjára rózsákat plántálok,
S ezt írom fel: Szépek; de ez szebb volt nálok.

Jer, Lillám! csak néked lehellek, míg élek;
Míg eszemet tudom, csak terád eszmélek.
S?t, ha majd a halál engem valahára
Kebeledb?l ragad vak tartományára,
Mikor már lelketlen porrá változtatott,
Szóljál sírom felett csak egy fél szózatot:
Akkor is szikrái a hév szeretetnek
Fagyos tetemim közt egybe lángot vetnek.

...

Sírhalmok, óh köd-lepte kertek,
Te szívborzasztó éjszaka!
Te alvilág vakablaka!
Ti holtak, akik itt hevertek!
Ti múlandóság birtokának
Setétes völgyei,
Ahol petécses fantomának
Bóbiskolt Hervey!

Gyászhely! melyt?l lelkünk irtódzik,
Hol minden érzésünk elhal,
Fülünk csak csendességet hall,
Szemünk a semmit?l kapródzik,
Csak kupressz árnyékát láthatja
A holdnak fényinél,
Mid?n azt bágyadtan ingatja
Egy sír-fuvallta szél.

Szörny? környék! hová a lélek
Ha ólomszárnyakon rep?l,
Rém?lve jár, alél, elh?l
S félholtan hátrál vissza vélek.
Szörny? környék! kérkedj Youngoddal.
Ki hantodon ragyog;
Isten veled s mord ánglusoddal!
Én ánglus nem vagyok.

Mások siralmas énekekkel
B?gettessék az óboát,
És holmi gyász-trenódiát
Ríkassanak jajos versekkel.
Én íly kedvetlen embereknek
Nem lészek egyike,
Legyen jutalma bár ezeknek
A kedves estike.

Nékem inkább oly bokréta
Árnyékozza képemet,
Melyet nyér a víg poéta,
Múlatván a szépnemet:
Ezt a vídámabb múzsáknak
S a mosolygó gráciáknak
F?zzék öszve rózsaszín? újjai,
Élesztgessék borba ferdett csókjai.

Nem kell kupressz, mellyel Rácint
Tisztelé Melpómene;
Egy kis rózsa, egy kis jácint
Nékem jobban illene.
Mert ez Lillám szép szemével,
Az pedig tekintetével
Egyezvén, mindenkor lészen t?köröm;
S így mindég új dalra késztet új öröm.

Így veszem fel víg lélekkel
Gyengén rezg? lantomat;
S majd Lillám új énekekkel
Lelkesíti húromat,
Míg leng a friss esti szell?,
S szárnyán egy nárdust lehell?
Rózsában megszállnak a kis istenek
És mennybéli koncertecskét zengenek.

Lelkünkb?l e víg hangokkal
Minden únalom kivész,
Mert megédesítjük csókkal
Ott, hol tartós pauza lész.
Bágyadt nótánk vég-szózatja
A szép tájt elszunnyadtatja;
S addig andalgunk az esti hajnalon,
Míg egymás ölébe hullunk a dalon.

...

Itt fekszik ? a hajdanában
Kedves, mosolygó rózsaszál,
Elhervadott nyíló korában,
És fája díszét-vesztve áll.

A mord halál e ritkaságot
Meglátta és tárgyúl vevé,
S e bíbor orcájú virágot
Egy sárga rózsává tevé.

Sárgán se múlt el tetszisége,
Sárgán is ékes rózsa volt:
De élte lángja fogytig ége,
És elnyelé e néma bolt.

Itt áll, de csak kóró magában,
Ah, a mosolygó rózsaszál,
E düledéknek oldalában
Bús fája díszét-vesztve áll.

Mellette tépett szárnnyal ?lnek
A víg reménység gyermeki,
Sír Hymen és füstölve h?lnek
Leforgatott szövétneki.

Ti ifjak! akik szép szemére
Hev?lve olvadoztatok,
Könnyes szemekkel sírkövére
Hervadt virágot szórjatok.

S mondjátok ezt: "Ah, így futál el
T?lünk, te rózsás Grácia!
Ilyen valál: így hervadál el,
Óh Sárközy Terézia!"

...

Semmivé kell lennem!
A nemlétel hív.
Gémberedj meg bennem,
Roncsolt szív!
Jobb, hogy a dögférgek
Szétmarcongjanak,
Mint e bels? mérgek
Rágjanak.
Óh, miért születtem!
Vagy miért szerettem!
Vagy mért élek!
Jaj, fuss a szépekt?l,
Mint a tigrisekt?l,
Jámbor lélek!
Én is egyszer képzésemnek
Meghódoltam,
Két hihet? szemnek
Rabja voltam.

Válj bennem epévé,
Hajdan édes hang!
Gyúlj pokol tüzévé,
Kedvelt lang.
S akiért így élem
Bús világom még,
Vágd ki együtt vélem,
Bosszús ég!
Mért kívánjak élni?
Élni s nem remélni? -
Hogy búm n?jjön? -
Nem! - s ha halni mégyek:
Hogy magam ne légyek,
? is j?jjön!
Hogy ott csalfa praktikáját
Kitruccoljam
És hitszeg? száját -
Megcsókoljam.

...