Előre… én sehonnan tudhatom, hátra hány évem maradt,
Meg talán vár-e még küldetés a borús, kéklő ég alatt.
Vajon, mesélhetek-e még én… nekem is új élet fakadt?

Tegnapjaim, már mind temetett és ehetetlen...
A mákat nézem, ezek nagy része temetetlen.
Holnapjaim… vajúdásuk szinte lehetetlen.

Világtól rejtegettem vágyam és minden féltett kincsem,
De már látom, nagy, romos kőheggyé vált minden mögöttem.
Váram rom, fala, szilárd alapja sincsen! Ez életem.

Ahogy öregen észlelem, felém már nincs szánalom se,
De azt is látom, hogy nincs meg a szánalom esetlege!

Immár, ezüstős hajú vagyok én, én a jó öreg vándor,
Az utam is öreg, s megöregedett előttem a jászol.
Ez a helyzet, ezt sugárzom, járhatok én bármikor, bárhol.

Nem lesz itt már csata, nem lesz itt, egyéni bajvívás,
Aki ilyet akar, az lehet tőlem, mindenki más…

Én emlékszem mindenre a régmúltból és még régebbről,
Azokra, mik előtörnek a temetett messzeségből…
Bajt vívni meg már minek? Csak azt is, feledékenységből?

Régi múltból, még régebbről,
Tör előre messzeségből...

Kihűltem én is, mint a várban régen az élet,
Már csak kockakövek egymáson, enyészeté lett!
Meg közöttük már a gaz! Ami immár még, úr lett!

Várromom sok-sok, mázsányi, szürke és karcos kockakő,
Természetes emlékek zúdulnak alá… beterítő!
Ez, nekem csak ellen-barikád, vagyok, sikoltva nyögő!

Életemben volt még a váramban saját kutam,
De ma már heveny szomjúságom a rajt-cél futam.

Volt nekem is, mint másnak nehéz keresztem,
De már az sincs, elkorhadt már és letettem...
Ülök az árokparton, mindent feledtem...

Vecsés, 2016. november 22. – Kustra Ferenc József

...

Fehér papír fekszik előttem, kezemben a tollal eljátszok,
Nézem közben, hogy az én gyertyám lassan leég… csak elmélázok.
Gondolatom olyan sok van, mind előjönne… bennük vájkálok.

Szép sorokat szeretnék írni, de nem… a sok-sok szavak még nem rímelnek…
Érzem, a fejemben a gondolatok jönnének… vagy csak ilyet mímelnek?
Pedig szép gondolatok segítik, hogy érzem én… öregen is még élek.

Egy tintapaca a sorok között elfér,
Majd, csak lassan terjed szét, olyan, mint a vér.
Ahogy szétfolyik, akkor... kacéran ledér.

A tintapaca él, mikor lecseppen,
Amikor terjed, akkor még eleven,
És már szétfolyt... akkor már tehetetlen.

Még le kell írnom sok-sok mindent, amit szeretve akarok, és hogy vagyok,
Ha meg közben paca csak úgy lecseppen? Nem nagy baj, akkor is vele vagyok.
Hogy a versemet ne lopják el, paca jelöli... a szerzője én vagyok.

Hálát adok minden reggel, hogy egy nappal mégis többet élek,
Ha meg nem jut eszembe semmi, hát nem írok… akkor sem félek,
Mert a papírlap nem üres, cseppent paca ott van… ő a lélek.

Minden reggelnek nagyon is örülök, nézem, ahogy felkel a nap,
És erősen bízok benne, -inkább cseppentek,- de ne jöjjön a pap.
Paca egy reménysugár? Igen, élek még… tán' ma lesz az új tegnap.

Vecsés, 2015. május 1. – Kustra Ferenc József

...

Mit mondok, nem muris Juliska!
Isteni! Fenék, lágyan ringva.
Szemgyönyörködtető,
Mint madáretető.
Mily’ jó lenne... Kezem rajt’ csúszna.

Csendesen halljuk, hogy nád susog,
A sötét folyópart is szuszog.
Mi is csak szuszognánk,
Levegőt kapkodnánk.
Lehet, hogy kezem rajtad csuszog?

Enyém lehetnél, én meg benned!
Hullámozhatna a feneked...
Megkufircolnálak,
Benned… tartanálak.
Kezem, markolászná… engeded?

Vecsés, 2019. április 25. – Kustra Ferenc József – íródott: Erotikus jellegű LIMERIK csokorban.

...

Hétköznapi pszichológia a gyűlöletről…

Az élet gödrömbe nem mászik bele a szeretet, nem bolond!
Bezzeg a gyűlölet, az meg itt kóricál, ő mint, lélek-vakond!
Az élet gödrömbe nem mászik bele a szeretet, nem bolond!

Föntről csak úgy zúdul a fejemre, sok mérhetetlen mocsok,
Öregen már tudom, ennek immár nem lesz vége… csak harcok…
Föntről csak úgy zúdul a fejemre, sok mérhetetlen mocsok.

Most meg még, támad ez a tetves vírus is,
Gödörben elbújni nem lehet… vagy mégis?
Most meg még, támad ez a tetves vírus is.

Sem kicsiben, sem nagyban nem jó az emberiség, együttműködés képtelen,
Sokan igényelnék, de a szeretet hiánycikk, az életmocsok, végtelen.
Sem kicsiben, sem nagyban nem jó az emberiség, együttműködés képtelen.

Ha kis szeretet legalább volna, valaki leeresztene egy létrát,
De a gyűlölet ilyesmire nem képes, néz engem és csak saját hasznát.

Matt-fekete éjekben fáklyával kutyagol a balsorsom,
Ő csak úgy belép a gödrömbe, jó lenne belerugdosnom.
Fénytelen éjekben minek is dolgozzak ekkorát,
Itt van a sötét nappalokban végig, a nemjóját.

Nincsen már könnyem, minek sírjak, nincsen belenyugvás,
Egy, amit tudok, e tetves élet, oly’ haláltusás!
Nincsen már könnyem, minek sírjak, nincsen belenyugvás.

Itt lent csak mocsok van, abból fölöttébb jól leinformált vagyok,
A mocsoknak meg hiába is közlöm, hogy szeretetre vágyok…
Bennem lassan már egyéb érzés sincs… pfuj, gyűlölet: csak a nagy szkeptikus!
Bejövő szeretet nélkül a mocsok minden, de nem antiszeptikus.

Mézes bödön itt biz', nem tölti föl a lelkemet,
Így jobb híján fogadja féktelen gyűlöletet.
Meggyőződésem, hogy lelkem már öregedvén, nem lobban újra…
Szeretettel teli gyermeki mivoltom, nem tör elő újra!
Akkoriban én még a gyűlöletről nem is hallottam semmit,
Ma meg, mint egy medencében ebben úszkálok… nem várok senkit.

Csak úgy tobzódik életem ellen a tehetetlen düh bennem,
Mivel én is tudom, hogy életem a saját lehetetlenem…
Csak úgy tobzódik életem ellen a tehetetlen düh bennem.

Sötét tettek, még sötétebb szavak tódulnak fájón… ellenembe,
Istenem, hol van a szeretet? Így élek, a lehetetlenembe’…
Szeretetre, mint fő táplálékra volna szükségem,
De, ahogy a sorsomat belülről hosszasan nézem,
Ez a finom, éltető étek az, amiben nem lesz osztályrészem,
Mert ez a tetves fáklyával csoszogó itt van, irányítja létem.

Leszögezem, emberi fajban a gyűlölet a legfőbb érzés,
Háborúk, anyagi érdekek, a szegénynek uralása; és
A béke, mint horizont messzi távolban végleg maradása,
Mutatja, hogy ember a farkasa az embernek, nem csak máma.
A sötét és a világosság nincs szétválasztva az emberben,
Csak él ez a faj, erőszakban, gyűlöletben, lehetetlenben.
A mocsok nagy szeretetlenség gödrében a bársonyos vaksötét az úr!
Onnan nem is látom, amikor estefelé a napsugár, hah! Elpirul…
***

Az élet gödrömbe nem mászik bele a szeretet, nem bolond!
Bezzeg a gyűlölet, az meg csak itt kóricál, mint lélek-vakond!
Az élet gödrömbe nem mászik bele a szeretet, nem bolond!

Matt-fekete éjekben fáklyával világít a balsorsom,
Ő csak úgy belép a gödrömbe, de jó lenne megrugdosnom.
Szeretet, éltető étek az, miben nem lesz osztályrészem,
Mert ez a tetves, fáklyával csoszogó, irányítja létem.

Gondolja valaki, hogy nem próbáltam innen kiszabadulni
És akkor szabadon egy szeretetteljes, jó életet élni,
A gyűlöletet elhagyni, annak, kinek ez lételeme,
De, nem ment, gondoljon bele mindenki és meglesz rémképe…

Vecsés, 2020. március 29. – Kustra Ferenc József – versben és 3 soros-zárttükrös -ben íródott.

...

Önbíztató kérdések… hozzád

Vagyok-e én kovácsmester, ki szívünket egybe kalapálná?
Vagyok-e én mesterkovács, ki a csókunkat kikalapálná?
Vagyok-e én poeta natus, ki szívét adja az íráshoz?
Vagyok-e én poeta doktus, ki eszét adja újdonsághoz?
Vagyok-e én novellaíró, aki ért az ilyen prózaíráshoz?
Vagyok-e én íróember, ki ért a sok aforizma megíráshoz?
Vagyok-e én fölavatott lovag, ki szegényeket is támogat?
Vagyok-e én fölavatott lovag, ki lelkiséget is támogat?
Vagyok-e én, ki majd megy örökön a világmindenségben?
Vagyok-e én tehetség a nyomozói mesterségemben?
Vagyok-e én tehetséges az autóvezetésben?
Vagyok-e én tehetséges a csókod átélésében?

Kérdésem, vagyok-e én neked lelkedből hiányzó?
Kérdésem; vagyok-e én neked bíz’ szeretnivaló?

Vecsés, 2023 július 1. – Kustra Ferenc József

...

Versben és HIAQ –ban meditált a szerzőpáros…

Gyermekkoromban sokat voltam alföldi tanyákon,
Azóta, hogy lássam, erre gondolok nagyon vágyón.

Úgy volt az, ahogy volt,
Kinn a tanyán réges régen,
Ma más ott az élet.
*
Engem megtanítottak, hogyan kell a gémet leengedni,
Vízben a vödröt, milyen technikával kell teletölteni…
Majd, mint gyenge kisfiúnak, hogyan kell a vödröt felhúzni!

Gémeskút helyett már,
A víz, vezetéken folyik,
Embert csak úgy itat.
*
Azt az ízletes vizet az óta sem feledem,
Most is szívesen innám… tudom, jobb ha, felejtem…
És bizony, minden tanyán így volt, visszaemlékszem.

Az íze egész más,
Tán még a színe se olyan,
De inni mégis kell!
*
A betyárvilágban a nép védte a saját fajtáját,
Gémmel és vödörrel üzente meg a buját és baját.
Ha zsandárok keveredtek oda, azt is jelezték,
Betyárok megpucoltak... Segítséget, nem feledték.

Szomszédok, ha baj van,
Telefonon hívnak: gyere!
Segítség perce ez.
*
Kútágasok egészséges fából voltak,
Azok ottan, le, sohasem, nem szakadtak.
Nehéz favödör rendesen ki volt egyensúlyozva,
Se le, sem fölfelé nem szakadt le az ember karja.

Ember keze gépet,
Nem földi szépséget, kezel.
Így lesz természetőr.
*
A kút mellett mindenhol volt egy méretes itatóvályú,
Ebből itatták az állatokat... biz' nem másodosztályú.
Hajnalpirkadatkor, már valaki ment is vizet húzni,
Tudták, hogy az állatokat nem lehet kiszomjaztatni.

Ennyi a gép, hiszed?
Állatoknak önitató
Szolgálja a vizet.
*
A nyári hőségben vályút, többször is „meghúzták”,
De a kútágas, nem nyikorgott, mikor felhúzták.
Tudta dolgát, gazdák állatot vele itatták.

S talán a házak se
Oly’ szép takarosak, mint rég,
Technika romba dönt...
*
Az óta volt, hogy jártam régi, ismert tanya felé,
Szemem a régi kedves helyet, oly’ kevéssé lelé.
Volt, ahol a ház már csak, egy kis romhalmaz volt…
És volt, ahol a gémeskútnak nyoma nem volt.

De a tiszteletet
Nem ölheti meg masina
Ez így van jól, ma is.
*
Modern világban már hagyják elveszni, mint azt, ami régi…
Én azért emlékezek... jó egy kicsit visszaemlékezni...

Vecsés, 2011. június 29. – Mórahalom, 2018. január 16. – Kustra Ferenc – a verset én írtam, a HIAQ –kat, szerző-, és poétatársam Farkas Tekla. A HIAQ csokor címe: ”Modern tanya”.

...