Ily viharos víz
A fürdésre nem való.
Hullám elsodor.
*
Nagy hullámzásban,
Evezős csónak nem megy.
Fel is borulhat.
*
Szélvihar, eső,
Nagyon tajtékzó hullám…
Embert próbáló!
*
Hullám elsodor
Mindent, ami útjában áll.
Parton megszűnik.
*
Viharos hullám
Szépsége, elragadó.
Partról bámulni…
*
Szél, veri vizet,
Csapkodja betonparthoz.
Hullámtörő áll!
*
A hullámhegyek
Olyan változatosak.
Messziről élmény.
*
Szél, vihar atyja.
Víz, tőle nem csendesül.
Meder, lent csendes.
*
A fél sötétben
A halak ringatóznak.
Itt, nincs hányinger.
*
Szélatya elmegy,
Hullámzás lecsendesül.
Homokpart simul.
*
Víz lecsendesül
És a nyugalom terjed.
Lábáztatás jó.
*
Jó szél vettetett,
Rossz vihar arattatott.
Végül, csend legott.
*
Szél, partról elmegy,
Szélmalom, elcsendesül.
Rét füve éled.

Vecsés, 2014. január 13. – Kustra Ferenc József – senrjú csokorban

...

Pökhendi gondolat; Emmácskát
Elkapom, de, nem a grabancát.
Karjaimmal fogtam,
Volt, ahol markoltam.
Nehezen viseltem pofonját.

Ó a kaland, nem a stílusom,
Néha, elkap gépszíj, jól tudom!
Jó vagy nem, hogy döntsek,
Vágyak, csak ődöngtek.
Rohamérzéssel, nem akarom…

Vágyam… virtuális szerelem?
És ha, tested birtokba veszem?
Így-se, úgy-se lehet,
Messze van a tested.
De, ha ilyen a természetem...

Valóságom, álmom, úgy vágylak,
Élvezném tested, így vadászlak...
Ha összeér bőrünk,
Majd, emléket őrzünk.
Kart karba, érzékek csatáznak.

Vecsés, 2018. augusztus 31. – Kustra Ferenc József– romantikus LIMERIK csokor

...

Öreg testben öreg lélek,

Elmeséli mostan néked.

Hogy kergette szíve vágyát,

Hallgasd meg hát balladáját.



Ifjú délceg gondolt egyet,

Nem telhetnek így a percek,

Órák, hónapok s évek,

Hogy e balga fukar népek,

Nem lelik mi szívet éltet.



Szép szavakat nem hallott már rég,

Bókra s udvarlásra nincs is már igény.

Bántotta lelkét e puszta tény,

Hogy az emberb?l kihal a szenvedély.



A csók mi régen szerelem pecsétje volt,

Ma játék s tisztasága zord.

Boldogságot tárgy okoz csak,

Mily nagyobbat a gazdagabb okozhat.



De álj! Hol marad a tiszta lélek!

Példát adok majd ti néktek!

Nem kell ide pénz se gyémánt,

Hogy a lelked szépen széttárd!



Elkezdte hát hosszú útját,

Szétszórta a bókok bókját.

Öntözte az élet fáját,

Szerelemnek violáját.



Tette ? ezt nagyon bátran,

S hogy ember jobbá váljon.

Teltek múltak hosszú évek,

Egyre n?ttek a remények.



Példa ím volt: hajolt bókolt,

minden hölgynek kezet csókolt.

Tépett szívet összezavarta,

Szava a lelket simogatta.



De volt ? neki titkon vágya,

Meglegyen az ? mátkája.

Kereste is szüntelen,

Járt poklon s egen.



Korszak ellen fogott kardot,

H?sként vívott lélekharcot.

Ámbránd lelke nem sejthette,

Hogy saját maga lesz a veszte.



Volt közel s távol, határon innen és túl,

E történetre mégis, bús végzet borul.

Kinyílt a szem, hogy e rút században,

Mit ér a szív, ha páratlan.



De a vagyon többet ér másnak,

Minden vágyat el is áshat.

Mivel neki kincse nincsen,

vesztes lett az életringben.





Nem akadt e földön kinek szíve kell,

Így a halál magányosan ragadta el.

Szíve megszakadt......

S a tanulság mi néktek megmaradt,

Egy fecske........... nem csinál nyarat!

...

Messze fújt, túl messze,
Az élet t?led.
De minden gondolatomba,
Minden mondatomba,
Minden egyes szavaimban,
Ott vagy, elrejt?zve.
Hiányzol, talán néha,
Talán csak a világ,
Vagy a sors ily kegyetlen.
Kedvesen mosolygok,
Csak a napfelkeltét várom,
De hiányod, akkor sem feledem.

...

Nem azért szeretlek,
Ahogy két szemed rám néz.
Nem azért szeretlek,
Ahogy a kezed hozzám ér.
S a boldog pillanatok,
Tudod ez nem minden.
Azért szeretlek,mert olyan vagy,
Amilyen.

...

Vörös, édes pecsét izzik,
Ajkunk peremére,
Soha nem éreztem még,
Ilyen melegséget.
Szinte lángol a lelkem,
T?zben ég a testem,
A szerelem mélysége,
Végleg rabul ejtett.
Vörösen izzó pecsét,
Édes, és végtelen,
Elárulja minden létez? érzésem.
Szenvedve sírva, ajkunk egybeforrva,
Szeretlek mindvégig, köszönetet mondva.

...