Kérdezd: szeretlek -e? s megmondom én, hogy
Szeretlek, mert ezt mondhatom,
De ne kérdezd: mennyire szeretlek?
Mert azt én magam sem tudom!
Azt tudni csak, hogy mély a tengerszem,
De milyen mély? nem tudja senki sem.

Mondhatnék esküt, hosszú és nagy esküt,
Az ég felé tartván kezem,
Hogy szívem minden dobbanása érted,
És egyedül érted leszen,
Hogy öröklámpa benne a h?ség,
Mely még ott lenn a föld alatt is ég.

S mondhatnék átkot, hosszú és nagy átkot,
Mely mint a villám érjen el,
S égesse, tépje lelkemet legmélyebb
Pokolba mártott körmével,
Ha elfeledlek téged, kedvesem,
S?t, ha rólad csak megfeledkezem.

Nem mondok esküt és átkot. Jaj annak,
Jaj, akit ez tart vissza csak.
Én eskü, s átok nélkül is örökre
Lelkem lelkében tartalak,
Ott fogsz te állni magasan-fényesen,
Mint a tejút a legmagasabb égen.

...

Hol van az a szikra.
Mely táplálta szerelmed?
És minden dobbanásban
Benne volt a lelked?


Ha elmúlik szerelmed.
És kih?lt a vágyad.
Csak kóborol a lélek.
Mint üres ?rjárat.


Míg élsz keresel.
De nem találod soha.
És egyszer csak rájössz.
A szív milyen ostoba.

H? akar maradni.
És ?szintén szeret.
Kés?n veszi észre,
Hogy becsaptak tégedet.

De te is ostoba vagy.
Nem számolsz magaddal
Hogy nincs már tovább élet.
Mikor a szív meghal.

...

Elmém átvette a Mantra.
Már nem vágyok a Havasra.
Gyopárt szedni sem kívánok.
Elhagytak a régi álmok.
Élni, élni, vagy megélni.
Kínok között heverészni.
Mily élet mely kínálkozik.
B?nös lelkem bocsájtatik.
Sorsom meglett bélyegezve.
Hátralév? életemre.
Akarsz élni? Gyarló, gyáva!
Hisz nem ez volt élted álma.
De már kés?, mint a bú.
Nem lehetsz többé hiú.
Mert életed mint csorgó patak.
Te csorgattad el, te, magad!
Mert nem akartad megélni.
Mindig csak élni, élni!
Most itt a vég, aszály.
Minden álmod tovaszáll.
De ne búsulj, mert a vég.
Méltó lesz majd, és elég.
Emlékeznek majd a szépre.
Koporsódat körbe véve.
Dicsérnek, és fölemelnek.
Hazug szóval ünnepelnek.
Engedik majd, hogy te fekve.
A sok álló közt ünnepelve.
Azzá lehetsz mi nem voltál.
Ki hiányzik, ha nem volnál.
Királyn?, és úri dáma.
Kit takar halotti palástja.
Te hallva majd a dicsér? szót.
Tudni fogod, hogy mi nem vót!
Még mosolyt csal a népek gyásza.
De ezt már többé más nem látja.

...

Úgy szeretem a tél els? lehét! a tarka
tarlót, mely nem törik, ha setteng a vadász:
szénától illatos réten leszáll a szarka,
a tüzet éleszt ölén a régi úriház.

Városi évszak ez . . . még emlékszem tavalyra
mikor megjöttem és láttam megint száz
tornyú dómot, a Louvre-t, Párizst, füstt?l takarva,
(és hallom még, amint a postakürt traráz).

E szürke napokat szerettem és a Szajnát,
ezer lámpás alatt fekv? királyi szajhát!
A télhez jöttem én. És hozzád életem!

Hogy megfürösztve bús lelkem tekintetedben
köszöntsem falaid. Mert szinte hihetetlen,
hogy szíve, asszonyom, kih?lt ily hirtelen.

...

Jer velem szépek legszebb virága!
Mily szép a pázsit fényes románca!
Soha nem alkothat m?vész oly szépet,
mint a dús pompába borult természet.

Rózsáktól dús a lég is - zárva
a máskor hangos, vad szelek szája,
és mintha a nap is nem sütni kélne,
de valami édes szerelmi kéjre.

És mintha feje köré ragyogva
fényes, ünnepi kalapot fonna,
és akárha nem lenne más gondja semmi,
csupán, hogy elmenjen Daphnét követni.

Gyönyörben fürdet mindent e nap ma,
a világ báját csodáld kacagva,
míg szét nem rombolják szép ifjúságod
a gondok ujjával barázdált ráncok.

Meleg van. De majd a csend szívében
találunk h?vös lombot, mi védjen,
s ibolyák közt nem is gondolunk végre
az ámbra füstöl?k nehéz lehére.

Itt a rekettye- és magyalágon
a legszebb dal szól most a világon:
csalogány zengi páratlan csodáit,
fülel a k? is, mert ily zenét áhit.

Páfrányok h?sében heverészve
pásztor és pásztorlány enyelgése
mindegyre tüzesebb - csatározásuk
kezdetét, majd édes végét is látjuk.

Náluk van otthon valóban Ámor,
táncol, és csókja, akár a zápor,
e vidám nép közt nem köti magához
sok nehéz kötelékével a város.

Mily boldog fényben fürödne lelkem,
ha része lenne ily gy?zelemben:
talán majd kínjaim láttán titokban
a szíved pajzán példán lángra lobban.

Erényed hiú bálvány erénye,
hasztalan csillog, hazug fénye,
mondd ki az, ki józan eszére hallgat
s ajkát nem nyújtja szerelmes ajaknak?

...

Nantes város tömlöcében
ül egy szomorú rab,

kit csak az ?r leánya,
más nem is látogat.

S?r?n meglátogatja,
visz ételt és italt.

-Sorsom fel?l mi hírlik?-
szól egy napon a rab

-Azt mondják, még ma reggel
életed megszakad.

-Ha már közel halálom,
oldozd ki láncomat!

"Márki, vajon ki ez a n??
Megmondhatnád nékem?"
A márki azt felelte: "?,
uram, a feleségem.

"Neked jobb márki mint nekem,
hogy asszonyod ilyen szép!
Ha nekem adnád, szívesen
gondvisel?je lennék."

"Ha nem vagy, uram, a király,
ezt százszor meglakolnád.
De minthogy te vagy a király,
parancsod várja szolgád."

"Márki, ne vedd zokon, hiszen
kárpótlást kapsz ezért te!
Megteszlek minden seregem
f?marsalljának érte."

"Isten veled, élj boldogul,
szívemnek szép virága!
Elhagyjuk egymást, mert az úr,
a király így kívánja."

A királyné csokrot kötött
szép liliomvirágból.
Megszagolta a márkiné,
s meghalt az illatától.

...