Látom, már nagyon poshadt a megjárt utam pora,
Visszanézek, penészvirágok kinyíltak sorra…
Napsugár az úton, árnyékát híven követem,
Követelem, hogy saját árnyékom követhessem.

Megyek én rendíthetetlenül, csak előre,
De nem tudom, hogy lesz a vége, leszek pőre?
Közben eszembe jutnak a múlt dolgai, rágódok,
Előttem az élet, megyek is… majd bénán halódok…

Élet elképzelhetetlenül durva,
Előttem az utam is tiszta dudva…
Széttaposom én, rúgom, az úti-göröngyöt
És nem fogom úgy kezelni, mint úti gyöngyöt.

Láttam már én olyat, hogy az árokparton göröngyöt ütött el expressz játékvonat,
Pedig pöre kocsiján, lekötözve vitte a régmúltból az emlékkacatokat.
Aztán expressz ment tovább, sorra küzdötte le a múltnapokat, totemoszlopokat.

Az utamon a lábam előtt hevert az élet?
Hogy én is legyek vele, miért-senki nem kérlelt?

Bánatosan siratom életem, mint egyszerű halandó.
Sorsomra nem nyom bélyeget semmilyen nyekergő nótaszó!
Nem boldog a kétségem, de keserű, mint, egy éhes keselyű,
Édesben reménykedtem, de a számban, még a méz is keserű.

Csak úgy osontam komótosan az ismerős utakon,
Gondolatokat szétdobálva túladtam… meguntakon…
Ott hevertek a nekem már kacattá vált gondolatok,
Mert minek, ha már nem használtak lét-benső fondorlatok?

Végül is, mindegy is, hogy mit is teszünk,
Földi lét rövid, így éljük életünk…
Őszbe fordult már a lyukacsos utam, amelyen járok.
Elvetett gondolataimmal, már tele van az árok!

Megfigyeltem, egyenes úton is botladozó a lábunk,
És tetszik vagy sem, mi vagyunk a saját marionett bábunk…
És mint neki a madzagon, pontosan annyit ér az álmunk.

Régen érzem, már nagyon szétmálló az én utam pora,
Ahogy visszanézek, szép penészvirágok kinyílt sora…
Napsugár sincs már, az árnyékát gondolatban követem,
Kérem, hogy még kicsit a saját árnyékom követhessem…

Vecsés, 2016. február 6. – Kustra Ferenc József

...

Az élet nagyon, ördögien veszélyes dolog,
Néha rossz az tevőn úgy csinál, hogy ránk mosolyog.
Többnyire azonban, elfordul, púpos hátát mutatja,
Így fejezi ki, hogy mily’ valójában… jól megmutatja.
Aztán, van, hogy dühösen elengedi a kezünket, vicsorít!
Ember akkor lesz depressziós, migrénes és visítva sikít.

Erdőnek szélén, magányosan nő a nyárfa,
Mi meg ott lapulunk az élet tarsolyába,
Ami beázik, huzatos, lyukas, unalmas?
Tovább nem mondom, mert igencsak hosszadalmas…

Bevág az új nap?
Teli szájjal nevetni?
Visongani? Min?
*

Élet oly’! Milyen?
Küzdünk vele, csak folyvást!
Van depresszió?
*

Élet nincs velünk?
Tarsolyba kell lapulnunk!
Migrén is elég!
*

Nem vagyok nyárfa!
De erdőszélen lakok…
Egyedül ázni!
*

Esdésre, mosoly?
Folyton csak epekedek…
Kacagni? Miért?

Epekedve várjuk a harminckét-fogas mosolyát,
Esdve lessük szavát, ha este leveszi csizmáját…
Holnap reméljük, jó nap lesz, sok és nagy kacagással,
Örömünknek hangot adunk, teli-száj visongással!

Vecsés, 2015. május 9. – Kustra Ferenc József- írtam: versben és senrjú –ban…

...

Hétköznapi pszichológia: az emberi sorsról…

Velem mindig értetlen volt a világ,
Engem soha nem értett meg nagyvilág…

Ha bizony meghallották búsongó lelkem panaszát,
Rögtön ki is gúnyoltak... nem jártam tovább csacsacsát.
Már éltemben kietlen temetővé lett a szerető szívem,
Az, amiben a sok-sok, szépséges és valós vágyálmom pihen.

Egy biztos! Szívem közepébe van beásva,
Az én Krisztusi keresztfejfám jól leásva…

Az nemigen fordult elő, hogy szánt valaki, vagy siratott könnyeket,
Már mindegy is, rám-énértem ne is sírjon senki hamis-ál könnyeket!
Manapság máris úgy tűnik, hogy csak annak-azoknak nyílik a földgolyón kis virág,
Ki bizony rosszak rossza, kihasználja állóhaja… kit álnoknak ismer nagyvilág…

Bizony-bizony nekem ilyenre sikerült a létem, a földi
És így már csak egy jó-nagyobb vágyam van: csak pihenni… pihenni.

Vecsés, 2024. július 25. – Kustra Ferenc József – írtam = készült: Szentirmay Elemér (1836-1908) azonos c. verse {1905} átirataként, önéletrajzi írásnak.

...

Versben és HIAQ –ban…

Mostanában van a lelkemben egy nagy érzemény,
Hogy hiába bízok én, nem valósul a remény…
Így a küzdő élet majd’ tragikus, olyan kemény.

A korábban megálmodott, elképzelt, kifundált gondolatot leírom,
Mert a lelkem szerint, hogy sokan olvassák… folyvást és szívből ezt akarom…
Ez, poéta dolga, elképzelni, gondolni… leírtakat megmutatom!
*
Szószoló poéta,
Elméset papírra vési.
Hegyezett friss penna.
*
Gondolat elszállhat,
Ha jő, legott le kell írni.
Hagyományozandó!
*
Bízok és remélem, hogy amikor majd közzéteszem magamat,
Akkor az olvasók, nagykanállal, slukkal isszák a szavamat…
Szólok én hozzájuk, mert nagyon szeretem, az olvasóimat!

Mond kedves poéta társam, ha Te is adsz ki műveket,
Megérted-e Te első kézből az ilyen lelkűeket?
És vajh’ te is érzel így, amikor kiadod művedet?

A pennám és a tenta tele van újabb művekkel,
Majd szóba állunk együtt, a leírt történetekkel…

Vecsés, 2016. március 28.- Kustra Ferenc József– íródott: versben és HIAQ –ban…

...

Láttam… arcodon fényt, Mirella,
Akkor öleltünk utoljára…
Boldogan nevettél,
Vidáman öleltél.
Látszott távolság mosolygása.

Ma már tudom, fénytelen égbolt
Ott, akkor még nekünk ragyogott.
Szép szemed is fénylett,
Ég még kicsit kéklett…
Félhold nem volt, ölelés szép volt…

Csend kiáltásom, sikoltozott!
Szép pillanat… sors már taposott.
Első ölelés volt,
Több ilyen, már nem volt.
Megváltó halálfény… ott kotlott.

Vecsés, 2021. november 14. – Kustra Ferenc József – íródott: romantikus, emlékező LIMERIK csokorban.

...

3 éve van háború a szomszédban. Katonák, havonta ezrével fogynak… Kárpátaljaiak is…

(3 soros-zárttükrös, hatsoros belsőrímes, önrímes)
Te ágyú… Te, nagyot lövő ágyú… mit kilősz az bizony ágyúgolyó,
Te ágyú… Te, nagyot lövő ágyú… bizony, véres lesz az ágyúgolyó.
Te ágyú… Te, nagyot lövő ágyú… mit kilősz az bizony ágyúgolyó.
*

(leoninus)
Figyeljétek, tüzér ki tüzet nyit és azt bizony nem is kicsit.
Az elsütő szerkezetre spárgát köt messze, védett a keze!
Messziről jól megrántja a spagócát, kilövi a golyóját…
Sok lőporfüst terjeng a levegőben, durranás elmenőben.

A tüzér fiatalúr lefekve rángul és a füstsötétbe bambul.
Szeme vége üvegessé vált, arcán meg búra vált, értelmet levált.

Megjelent az ütegparancsnok, elhatározta: én most ordítok!
Mit képzelsz, hogy lefekszel, te szemét? Hallod? Nem tüzér vagy? Mér’ fekszel?
Ébresztő föl és kelj is föl! Telefonáltak, hogy megest lőni köll!

Szegény fiatalúr önkéntes katona volt, de belőle az élet már kiholt…
Már nem mozdul, ruha alól vérzik nyakája, kósza volt a golyó támadása…
Parancsnoka maga próbálta fölrázni, de nem ment... lassan, de könnyezve elment…

A parancsnok ment és telefonált, a vezető tűzére már hősi halott,
Nincs embere, ki madzagot rántson, halál élőre váltson… jól elkomázott!
*

(HIQ)
Háború,
Olyan amilyen!
Végpróba!

Mindenki
Ezt nem éli túl.
Végpróba!

A golyó
Megy! Kemény acél.
Végpróba!

Vecsés, 2025. február 9. -Kustra Ferenc József- Írtam: történelmi följegyzésként az ukrán háborúban 3 év alatt meghalt és megnyomorodott katonák emlékére… alloiostrofikus versformában.

...