Isten veled, szerelmem tárgya, mely
magára vonta szemem sugarát,
édes tartása szép ruhát visel
s szép fegyverekkel ékíti ki magát.
Nincs szemsugár, mely szebb alakra szállt,
mint az enyém. Isten veled, merészség!
Nem ismernék jobbat, mint ezt a bájt,
ha nem tudnám szépséged annyi vétkét.

Isten veled, okos beszéd, amely
ill?, de mégis bölcs ereje szárnyal,
az ellenségre villámlik, ha kell,
de nyájas és szerény a jóbaráttal.
Isten veled, hang, hangsúly, vad varázzsal
gy?ztél le engem, fényes értelem,
és szavadért, mely zeng, mint víg madárdal,
halálosan epedve fáj szívem.

Isten veled-et mondok már kezének,
amelyet bízva érintett kezem,
tudtam, a tisztesség ellen se vétek,
ha kezemet kezébe helyezem.
Most ellenség lettél. A szerelem
kegyetlenségre váltotta hitét.
Isten veled, te kéz, már nem lelem
rajtad a h?ség s becsület jegyét.

Isten veled, régi "Isten veled".
Hányszor mondtam, nagy útra indulóban!
Isten veled, te h?ség, amelyet
ígértél és melynek hitét megóvtam.
Álnokság rejt?zött a régi szóban.
Titkos szándékát most már láthatom.
Isten veled, "Isten veled"", te szótlan,
az emléked is csupa fájdalom.

Isten veled, te szív - nekem mit adtál?
Te ültettél biztos halált szívembe,
megölte vak hite s örök szerelme
és többet írni er?m nem maradt már.

...

Nantes város tömlöcében
ül egy szomorú rab,

kit csak az ?r leánya,
más nem is látogat.

S?r?n meglátogatja,
visz ételt és italt.

-Sorsom fel?l mi hírlik?-
szól egy napon a rab

-Azt mondják, még ma reggel
életed megszakad.

-Ha már közel halálom,
oldozd ki láncomat!

"Márki, vajon ki ez a n??
Megmondhatnád nékem?"
A márki azt felelte: "?,
uram, a feleségem.

"Neked jobb márki mint nekem,
hogy asszonyod ilyen szép!
Ha nekem adnád, szívesen
gondvisel?je lennék."

"Ha nem vagy, uram, a király,
ezt százszor meglakolnád.
De minthogy te vagy a király,
parancsod várja szolgád."

"Márki, ne vedd zokon, hiszen
kárpótlást kapsz ezért te!
Megteszlek minden seregem
f?marsalljának érte."

"Isten veled, élj boldogul,
szívemnek szép virága!
Elhagyjuk egymást, mert az úr,
a király így kívánja."

A királyné csokrot kötött
szép liliomvirágból.
Megszagolta a márkiné,
s meghalt az illatától.

...

Az Isten sose úgy
büntessen,
Hogy akit szeretsz ne
szeressen.
Mert meghalni könnyebb,
Mint elválni attól,
Kit igazán szeretsz.
Mert a halál édes álom,
A válás szívb?l fájdalom.
Az élet milyen nehéz,
A sors milyen mostoha.
Szeretni megtanít,
De feledni soha.
Id?k múltával, ha
elfelednél engem,
Emlékül e pársor
írás legyen Tied.

...

Egy csendes kis faluban leszállott az este,
Csak egy szomorú lélek sétál a sötétbe!
Szíve összetört s bánatában könnye hull,
Sétált csak sétált már a falun túl!
Tudta hova viszi célja s merre fut,
S hamarosan a gaja patakra jut!
Barna kislány leült a partra,
S nem tudta ki hallja,de szíve bánatát elsírta!
S ezt kérdezte:
-Istenem én minek élek?
-Miért kell,hogy ennyit szenvedjek?
De kérdésére nem kapott választ,
S a lányka nem talált vigaszt!
Csendes gaja parton éjfélt üt az óra,
S egy szomorú barna lányka t?nt el a habokba!!!!

...

Szerelmed csapong, mint madárdal a zord, mostoha viharban,
Mikor szívemet elcsábítottad, nem gondoltad komolyan.
Kérted, - ígértem, megtartottam, - hogy én, nem hagylak soha el.
És te, a sarokba vetsz, mint gyermek a megunt játékszert.

Ha majd kedved tartja, újra el?veszel s játszol velem.
Légy hozzám kegyes, hogy szívednek sokáig kedves legyek.
Gondoltál erre, jutott eszedbe mondd, mi lesz velünk, velem.
Utcát rovok céltalan, bánat miatt gyötör a félelem.

Nyargal bennem az önmagam emészteni vágyó gondolat,
A maró, kínzó furcsa képzelet - a pusztító fondorlat.
Gondolj bele, mit ért eddig minden, játszottál a szívemmel.
Beleremegek, már nem a kéjbe, a megsemmisülésbe.

Nézz a szemembe, a két szép szemeddel rajta, nyomban,
Amelyekben boldogan, gyanútlanul úsztam, lubickoltam.
És most, olyan szánalomra méltón, ostobán elmerültem
Fuldoklom, fáj, minden hidd el, annyi jó volt, elszállt hirtelen.

Elmúlt hát szép szerelmünk nyomtalan, mint a reggeli harmat.
Nem tapad szomjas számra piros ajkad, testünk nem simulhat.
Nem cuppannak ajkunkon lázas csókjaink többé sohasem.
Legyen boldog lelked-szíved, Isten veled örökre, - nélkülem.

Budapest

...

A nedves, átizzadt póló
A mellkasodra simult.
Meleg volt, nagyon...
Néztem az elkínzott,
Szép arcot, fájt érted
A szívem, nagyon,
Nagyon...
Tudtam, ennyit nem
Dolgozhat ember, ki
Élni még szeretne egy
Csöppet...
Megindult arcodon a
Forró verejték és egy
Csókkal levettem azt a
Csöppet...
Nem volt sós az íze,
Édes, furamód, mint
Egész magad, párologva,
Elkínozva, bántva, még
Jobban szerettelek,
Jobban akartalak...

Bennem dobolt, hogy
Nem foglak gonosz
Er?k karmaiba tenni,
Nem adlak vissza,
Vigyázok rád és könnyed,
Verejtéked én fogom
Eztán mindig törölni...
A sok, megkönnyebbült
Könnyedet, mit a kegyetlen
Élet után végre kiborít
Bel?led az örök jóság...
Altatlak - gondoltam,
Fürdetlek - gondoltam,
Etetlek - gondoltam,
Csakis együtt halunk meg,
Gondoltam...

Nem kellett neked,
A rosszba visszatértél,
Mint álságos, mazochista
Messiás, kit?l kínját
Számon nem kéri senki,
Mert akarattal tolakszik
A keresztfára menni...
Így elküldtelek és nem fáj.
Nem is fájhat, mert a nincs
Csakis nincset teremhet.
Amim van, el viszont soha,
Soha nem veheted...
Az átforrósodott ing édes
Illatát, a b?röd kedvességét,
Arcod ritkán ?szinte
Mosolyát...

Eltettem a fiókba, mi nincs
Bezárva, csak úgy betolva
Éppen, kihúzni balgaság,
Nem is értem, mit csodálnék
A halott kincseken...
A halott kincsek itt vannak
Velem, nem oszthatók, el
Nem vehet?k, vissza nem
Perelhet?k, mert azon az
Erdei ösvényen bennünket
Összeadott, maga a fiatal,
Sokat szenvedett isten és
Ha miránk gondol és f?leg
Terád, könnyes lesz édes
Arca, mert nem érti, még
? sem tudja, miért
Nem...

...