Az ajtóhoz menni nehéz,
oly sz?kre van vájva a falba, hol
a magányt visszhangzó látomás
erdei vadvirág illatát hozza.

Értem még, amit megértettem.
Gyötr?dik néha a lelkem,
néha jó és csupa elevenség
és érzi a földet.

De látom az ajtót,
s kell az erd? s a falat ismerem rég,
ha tudnék odamennék
lábbal és kézzel és ésszel.

Hölgyem, e csapongásért
ne szám?zz. Tétova
vallomások mocsara
a lényem. Követlek, Hölgyem.

Elsétáltam magamtól,
ki a szobából, megleltem a kertet,
ismertem benne
a n?t, együtt lefekszünk.

Holt éj emlékszik. Változunk
decemberben: nem sokasodva,
szétszórtan kúsztunk ki gyerekkorunkból,
megcsonkítás rítusa.

Pompás varázslat egy anya,
benne másfajta rögzítettség,
ismételt forma, falmegújítás,
a parancsnoklás terhe.

Visszhangzik a szobában a kert.
A falon függ mint tükör,
mely mögötted az ablakra néz
s visszaveri az árnyakat.

Most szabad?
Legörnyedhetek a megújítás
nevetséges pózába,
amelyhez erényb?l ragaszkodom?

Számodra semmi sem alkalmatlan.
Belül is nagyszer? volnál,
nagyszer?, gyönyör?.
Jöjj felém a faltól, hogy veled lehessek.

Ezt sikoltottam neked neked,
ki szélként hallasz, s a változások
sokasodnak változatlan,
a lélek változásai.

Az ajtóhoz rohantam, megálltam,
mint egy óra. Botladozva
bokáztam vissza, leültem
keservesen a padlóra a falnál.

Hol voltál.
Mily képtelen, mily galád
Mi mást tehetnék, felkelek.
Térdem sas volt, berozsdásodott, úgy imádtalak.

Mert ez énekel, az
megírja a tavaszi ódát, amaz sétál.
A Hölgy folyvást a szomszéd városba költözik,
s te utána támolyogsz.

A falbeli ajtó a kertbe visz,
hol hosszú viktoriánus ruhákban
ülnek a napon a Gráciák,
akikr?l nagyanyám beszélt.

Arcukon a történelem dalol.
Fiatalok és elérhet?k
s te is követed ?ket
Isten és igazság szolgálatában.

De a Hölgy meghatározhatatlan,
? lesz a napfényes kertbe
nyíló ajtó a falban.
Megindulok beszélve örökkön.

Sosem érek oda.
Ó, Hölgyem, emlékezz rám,
szolgálatodban, akárcsak régen,
vénülök, de nem okoskodom.

Hogy halhatnék meg egyedül.
Hol leszek akkor ha most egyedül,
mily nyöszörög oly szánalmasan
e szobában, hol várok egyedül?

A kertbe akarok menni.
Romantikus akarok lenni.
Eladom magam a pokolban,
a mennybe is eljutok.

Lelkemmel látom ajtóm,
látom a napfényt el?ttem a padlón
int nekem, amint a Hölgy szoknyája
meglibben mögötte.

...

Tavasz és nyár, ?sz és tél és tavasz
úszik egymás után, úszik az ablakom el?tt!
Éveken át feküdtem és néztem, ahogy elúsznak és számoltam
az éveket, a szívem néha összecsomózta
a rettegés, hogy örökké fogok élni! egyszer csak
százéves lettem és még mindig feküdtem az óra-
ketyegésében, a tehénb?gésben, a szállongó
leveleken átcsapó seregély sikolyában,
nap nap után, magányosan, öregségbe beleszürkült
menyem házába csukva-
és éjszakánként, de nappal is, mikor az ablakon kinéztem,
a gondolatom mintha visszafele nyargalna a határtalan
id?ben Észak-Karolinába, a lánykoromba,
és Johnhoz, a kedves Johnhoz, aki elment a britekkel háborúzni,
és mennyi gyerek és halál és szenvedés,
úgy elnyúltak az évek, mint az illinoisi préri
amin óriások t?nnek át, száguldó lovasokként,
Washington, Jefferson, Jackson, Webster, Clay!
Szép, fiatal Köztársaság, amiért John meg én
minden er?nk és szerelmünk odaadtuk!
Ó, kedves John!
Nézd, mikor évekig nyomtam az ágyat, magamtehetetlen,
és csak azon imádkoztam, hogy eljöjj, hol késlekedtél?
hiszen tudod, hogy úgy, azzal az elragadott sírással,
ami Ó-Virginiában is elfogott, mikor rám találtál a háború után,
úgy sírtam, mikor az ágyamnál megláttalak,
és a mélyreszállt nyugati napfényt apróra gyöngítette
arcod lámpavilága!

...

Lassan jöjj, Éden!
Próbálatlan ajak
- mint a félénk, gyenge méh -
szívja jázminodat.

Hogy kehelyre ér,
lassan döngi körül -
beléhatol,
balzsamában elmerül.

...

Itt van az ?sz, hullnak a falevelek,
Csak a test didereg, a szív melegebb.
Fázom, jöjj közelebb - hadd ölellek át,
Szorosan ölelj, hogy érezzük egymást.

Szeretlek én mindig - csakis Te veled!
Ahogy én Téged, úgy szeress Te engem.
Nagyon szeress engem, ahogy én Téged.
Így lesz majd köztünk forróbb a szerelem.

...

Gyere hozzám, szeress engemet,
Aranyozd meg szegénységemet.
Alacsony házamba jöjj be napvilágnak,
Sötét éjjelembe arany fénybogárnak.

Szegény vagyok - nem tagadhatom,
Nem osztoztam földi javakon:
De én tudom, hogy ha szeretnél te engem,
Valamivel mégis birnánk mindaketten.

A napot majd avval töltjük el,
Várjuk a szép éjt, hogy jöjjön el;
Oh, a nappal minden valóságával
Föl nem ér egy csöndes éjre gondolással!

Álmodol majd, mint a liliom
Forróságról - nyári hajnalon,
Mely a szomjúságtól meghajolva, lankad
S érezi, hogy száll az éltet? mézharmat.

...

Szeretlek. Ám el?tted nem kuszom.
Öblös mellemb?l boldogan - nyerítve -
zeng diadalmas, részeg himnuszom.

T?zvész lobog mereng? szemeimbe,
sokáig, oly sokáig vártalak,
hogy idejöjj az álmok kertjein te.

A cs?r teli, tej és méz a patak -
ó szenvedés, ó élet aratása! -
Dús fürt dagad a t?kén hallgatag.

Álom-menyasszony, fáklyás arcu mátka,
tejet hozol és nyugtató mosolyt,
s csókod kalászos álmomat megáldja.

Érzesz-e már? A homlokom borong,
mezítlen állok - én vagyok a férfi -
izmos kezembe reng? vas-dorong.

Utunk lármás madárcsapat kiséri,
a csillagos mindenség integet,
tüzünkkel a nap lángvihara ég ki.

Kezed kezembe markol reszketeg,
s én két melled, két táncos lábad áldom,
és áldom a két álmodó szemed.

S arany kalász nevet a nászi ágyon...

...