Nem, nem hiszek! Mért ?zzem én a lelkem
Eped? vággyal bolygó fény után?...
Minden reményem megtört a keserven,
Hisz balga, ?rült ábránd volt csupán.

Ne hívj, ne csalj, szerelem szép világa!
Az én világom irdatlan, sötét,
Ezer tavasz s ezer tavasz virága
El nem zavarja fullasztó ködét.

Ne hívj, ne csalj, én nem tudok szeretni,
Lelkem kifosztott, nyomorult, szegény.
Elkárhozástól meg nem váltja semmi
S a te sugárod: ?rjöng? remény.

T?nt ifjuságnak visszajáró árnya, -
Az lettem én... a mult után futok...
Isten hozzád, szerelem szép világa!
Ne hívj, ne csalj, szeretni nem tudok...

...

Te, akinek annyi szived van,
Ahányat lelked megteremt,
Aki színes kaméleonként
Varázsolsz multat és jelent,
Kinek a szín fényes világod,
Melyet lánglelked áthevít -
Ki tudnád-e vajon nevetni
Egy bús poéta könnyeit?...

Ki tudnád-e vajon nevetni,
Mert úgy imád, mert úgy szeret,
Ahogy nem a színpadon szoktak,
Vagy az életben - emberek;
Hogy szép lelked teremt? lángját
Úgy nem áhítja senki más;
Hogy szerelmét el nem rabolná
Sem távolság, sem megszokás.

Te, aki már ezer élet közt
Osztottad szét a lelkedet,
Elképzeled, hogy egy egész szív
Mást nem, csak tégedet szeret.
Hogy azt, ki a festett világban
Elvesztette önnönmagát -
Egy bús poéta úgy imádja,
Mint az igazság angyalát...

Elhiszed-e egy ismeretlen,
Álmot szöv? költ? szavát?
Elolvasod szivéb?l vérz?,
Szerelmes, bánatos dalát?
Meg fogod-e szived kérdezni,
Vajon szeretni tud-e még,
Vagy trubadurod megsajnálni
Lelkednek kegy gyanánt elég?...

Szivem szorul a félelemt?l
S megrendül a kétség alatt,
Hogy szeretni csak szinpadon tudsz
S magadnak élned nem szabad.
Hogy szíved e rajongó álmon
Csak gúnyolódik, csak nevet...
- Még nem érzéd szivem szerelmét,
Már itt a vég... Isten veled!...

...

Emlékednek végs? foszlányát,
Ledöntött bálvány, eldobom,
Egy sóhaj és Isten hozzátok
Szerelmes, lázas, balga álmok,
Lelkem továbbszáll szabadon.

A szerelem szép világától
Megtörve, fájón búcsuzom.
Elrablá t?lem ifjuságom,
De elhagyott tündér-világom
Búcsuzva meg nem átkozom.

Búcsuzom. - A szerelem lángja
Addig tart, míg az ifjuság.
Sírján a meghalt ifjuságnak
Letörtem egy édes leánynak
Meghalt szerelmünk ciprusát.

E cipruság utolsó dalom,
Elzengem ezt is még neked,
Benne sír lelkem régi álma
S drágán megváltott szabadsága
Bezárult édenkert felett.

Lelkem szabad. Fakó világban
Repülhet, szállhat szabadon.
Nem kötik már a régi vágyak,
Romjain egy let?nt világnak
Elzengtem utolsó dalom.

Lelkem szabad. Feloldva minden,
Mi szárnyait leszegezé.
Repülhet már a magas égig
Vagy egy kopár temet?n végig -
Most ásott, néma sír felé...

Emlékednek végs? foszlányát,
Ledöntött bálvány, eldobom,
Egy sóhaj... óh, bár véle szállna
Egy üres élet végs? lángja,
Míg elcseng utolsó dalom!...

...

I.

Vége!
Nem reszket a kezem,
Míg leírom e szót,
Úgy áldom az órát,
A szép találkozót,
Mint most a búcsuzót.

Álom,
Gyönyör? álom volt,
A Te kezed sz?tte,
Áldjon meg az Isten
Százezerszer érte,
Milliószor érte!...

II.

Ha fölcsendül egy hang a multból:
A Te ezüst hangod repül felém
S én úgy foglak áldani újból,
Mint szerelmünknek édes reggelén;
Ha eped? dal száll föl szivemb?l,
Teneked legyen szentelve dalom,
Hiszen Te voltál, aki szeretni,
Aki dalolni
Megtanitottál, édes angyalom!

III.

Majd, ha a »Hymen« rovatában
Olvasni fogom a neved,
Még egyszer fog a szívem fájni
S aztán végképpen elfeled!...

El?szedek egy csomó verset,
Mind szépen a t?zbe dobom
S megírom - a gratulációt
Egy négyszög? papiroson.

...

Eltagadom, hogyha kérdik:
»Elmult minden, nem szeretlek!«
Úgy fáj ez a képmutatás,
Úgy fáj ez az én szivemnek.

De mit tegyek? Hivalkodjam
Bánatommal a világnak?
Vagy lenézve, kinevetve
Siránkozzam még utánad?...

Rejtegetem szivem mélyén,
Féltve, fájón a nagy titkot:
Hogy feledni el nem tudlak,
Hogy nem leszek soha boldog!

...

Szerettem volna, hogyha untat
Bolondulása a Földnek,
Ez a nagy vér-lakodalom,
Cifra sz?römmel betakarni
Vihar el?l magunkat.

Be jónak indult ez a játék,
De közben szinte mi kedvünkért
Kitört az égi háború,
Fájva, sivítva és cikkázva:
Átok ez, vagy ajándék?

Küldöm a szívemet szivedre
Óráiban borzalomnak,
Hátha mégis odatalál,
Ahol egyetlen helyet kaphat,
Hol tán mégis pihenne.

Be nagyon rettent ez a várás,
Be méltatlan is a mi sorsunk:
Tépett és véres milliók,
Két szép ember, kiket rosszkor vett
El? a megkivánás.

...