Ó álmok, vágyak, illatok és árnyak,
körülöttem vad lidérctáncot járnak.
Ó ábránd, hiú ábránd, csalóka álom,
mi óta láttam őt helyem nem találom.

Nem találom őt reggel, délben sem este,
pedig szemem mindenűt csak őt kereste.
Ó teremtő minek adtál nekem érzékeket,
ha nem érezhetem őt, mert enyém nem lehet.

Szemem nem látja, keresi merően,
vágyam izzik bennem emelkedően.
Nem érzem testének finom illatát,
kisszobája árnyai tűnnek az éjjen át.

Oly távol van tőlem, de nincs okom panaszra,
marad a puszta csönd, s itt állok magamba.
Gondolatim, mint játszi szellő körülötte járnak,
a Nő, Ó álmok, vágyak, illatok és árnyak.

...

Miért nem jössz már, mitől félsz?
Mi kell még? Mire vársz oly rég?
Miért nem kell a segítség?
Fogd meg a kezem, mit adjak még a szívedért?

Mit tehetnék még, hisz már, rég mindenem a tiéd.
Miért nem látod ezt?
Miért nem nyitod ki a szemed?
Vedd már észre, csak te kellesz!

Első voltam az életedben,
Most meg beállítottál a sorba, hogy én is csak reménykedjek.
Miért teszed ezt velem?
Miért vagyok csak egy játékszered?


Látom csak a bosszú vezérel ismét tégedet
Ki az ki elvesz tőlem, ki az ki miatt elfordítod a fejed?
Adtam mindent, amit csak tudok,
Te meg csak a hátadat mutogatod.


Oly sok a kérdés, hát miért nem válaszolsz?
Ha nem kellek már, ne ránts vissza folyton.
Engedj, értem ne lángolj,
Mert ennél még a pokol tüze is kevésbé fájó.



Hibás vagyok belátom, de hidd el nekem kedvesem,
Csak a boldogságodat kerestem.
Keresem most is, de ki az aki neked nálam többet ad?
Mutasd meg és fejemet hajtom előtte majd.


Megköszönöm neki, mert megérdemled a legtöbbet,
Csak kérlek, ne sírva kelljen elmennem.
Melletted minden sokkal könnyebb,
Miattad még a reggeleim is sokkal szebbek.


Érted értelmet nyert, hogy felkeljek reggel,
Hát miért hagysz most cserben?
Ha szerinted én ezt érdemlem akkor súgd a fülembe,
Neked még ezt is elhiszem.

Mondj már valamit, mert megöl a sötétség csendje.
Ha nem vagyok elég,
Akkor lökj el, ne légy velem ennyire kemény.
Ennyi elég.

Ne kínozz tovább,
Mert lassan a várakozási idő lejár.
Olyan lassan bújtál belém, mint az első hópehely egy téli estén,
De olyan gyorsan elmész, mint a zivatar nyár közepén.


Ne menj még el!
Ne hagyj magamra!
Vigyél magaddal!
Csak te vagy aki szívemben van.

Sebet ejtesz lelkemen,
Bele vésed nevedet.
Mondd, hát mit akarsz?
Vége van ma, holnap,tán jövőre, mondd, meddig tart?


Meddig ejtesz fogva reménytelen várakozással?
Van még veled dolgom
valami ezt ordítja belülről,
De a távolság közöttünk csak egyre nő.

Látom a szépet,
A jót, mi volt, mi lehetne,
Látom benned azt is amit te csak keresel,
Hát vedd észre!

Be kell látnod neked is, hogy ez így nem mehet,
Csak mond már végre ki, hogy Menj el és vissza ne gyere!
Ne kínozz tovább azzal, hogy tartalékba elteszel.
Várok rád még, nem tudom meddig, de leszek.

Itt vagyok, akarlak, De látom téged ez nem izgat,
Akkor hazugság minden mi kettőnk közt elillant.
Hazugság minden, mit elképzeltem,
Hazug az összes szó és hazug az összes perc.

De legyen hát hazugság, gyötörjön fájdalom,
Csak akkor még utoljára adj egy hazug pillanatot.
Csak egyet és vége, többet nem látsz,
De a sok szép emlék akkor is örökre velünk száll.


Égő szívem még mindig vár,
Fájó lelkem csak téged lát.
Eszem azt súgja: maradj még,
A szívem is azt mondja, hogy engem kérsz.

...

Simulnék, ha hagynád... bele ajkad
vonalába, megbújnék csücskének
apró mosolyába, karodba ívelnék,
mint híd, mi hozzád vezet,
s kötném gúzsba engem ölelő kezed...
Ajkam melege keringné körbe
a szádat, hogy minden lélegzeteddel
ízemet kívánjad... felém tárt lelked
küszöbén járnám a táncom,
hogy rám-éhes szíved beinvitáljon...
S lennék éked mind-hajnalon,
hallgatnám dobbanásod dalát,
s fonnálak magam köré,
mint szeretőm íj-derekát...
Fedném hajammal meztelen vállad,
csak te lennél a kvártélyom,
és én a koszt... nálad.

...

Nem lép, felrepül,
Nem tép, végtelen.
Nem várt idegen,
Átjár legbelül.

Nem lát. Ismerem.
Nem vár, elterül.
Nem fél egyedül,
Megtért szerelem.

...

Fiatalok voltunk, mikor járni kezdtünk.
Sok jót s rosszat átvészeltünk.
Sokszor fájt, sokszor volt keserű.
De a mi szerelmünk soha nem enyhült.
Sokszor hibáztam, de te mindíg megbocsátottál.
Nem tudom, megérdemellek-e egyáltalán.
Teltek a napok, a hónapok, az évek.
S a szerelmem feléd mindíg csak újra éled.
Lehet zápor, eső, zivatar.
De én mindíg itt leszek neked bármi baj akad.
Az évek során énis felnőttem hozzád.
És tudom hogy nekem az életben nem kell más.
Ezzel a pár sorral remélem elnyerem tetszésed.
S újra érezhetem szerelmes ölelésed.
Nagyon szeretlek, tudom sokszor mondtam már.
De az én szívem mindíg csak rád vár.
Tudom, hogy ez a pár sor kevés, hogy helyre hozzam minden hibám.
De szeretném ha látnád, hogy egy új ember vár rád.
Egy új ember, akiben talán majd megbízol,
Egy új ember, akinek a szíve csak hozzád szól.
Egy új ember, akinek te vagy a minden.
Egy új ember aki nagyon szeret téged.

...

Te és én
a folyó két partja,
életünk - ég :
vízen tündöklő,
izzó napfény.

Szerelmünk
duzzadó...
medréből kilép,
de fegyelmezett,
visszatér útjára még.

Széltől
hullámzó habja
érzéseink
visszhangja,
egy-egy kavargó örvény
karja feldobja.

Átívelő hídján
szurkolók és
ellendrukkerek...

Ne számold meg...
Édesem!
Messze az ár,
vész nem fenyeget...

...