A kormos égb?l lágy fehérség
szitálja le üres porát.
Didergve járok ablakodnál
a hófehér nagy úton át.
S amint megyek itt éji órán,
lépésem mégsem hallható,
mert zsongva, súgva, és zenélve
halkan szitál alá a hó.

S körülvesz engem, zordon árnyat
egy hófehér, szelíd világ:
angyalpárnáknak tollpihéje,
zeng?, szelíd melódiák,
habpárna selymén szunnyadó arc,
mit angyalok fényszárnya ó,
minek szelíded altatóul,
halkan zenél a tiszta hó.

Oly mély a csend, a város alszik,
mind járjatok lábujjhegyen!
Pihék, zenéljetek ti néki,
hogy álma rózsásabb legyen.
Egy hófehér hálószobává
változz át csendes utca, ó!
Fehér rózsákként hullj az éjben
reá, te szálló, tiszta hó!

...

1

Nedves ködökbe gerjed
a csendes éjszaka,
s átlengi már a kertet
a hold sugárzata.

Szélcsendes a nagy éjjel,
nem mozdul a levél,
s a csend szelíd beszéddel
a múltakról regél.

Ma újólag szeretlek,
ma újra búsulok.
Eszembe jár szerelmed,
az édes búcsucsók.

S a néma messzeséget
vadul átszárnyalom.
Egy lázas álom éget,
s kitárom a karom.

2

Küzdtem sokáig ellened,
te gyászruhás, halvány leány,
te éjhajú, te reszketeg.

Szivem minden tehert lehány,
s vérezve szólok: gy?zelem,
amíg bilincset raksz reám.

Gy?ztél te rajtam, életem,
s most már tied vagyok, tied,
imám rebegve tördelem.

Csak hallgatom ver? szived,
sötét ruhádba szédülök,
és arcomat láz festi meg.

...

Leszállt az est, künn a mez?kön árny van,
és szénsötét már-már a tiszta ég,
és a gomolygó, g?zölg? homályban
bátortalanul egy kis csillag ég.

Ezüsterny?s lámpás süt asztalomra,
el?ttem áll a váró tinta, toll.
S én elmerengek, tollam messze dobva,
s egy könny remegve szempillámra foly.

Oly bús az est... A hold merengve kél fel,
távolból édesen szól a zene,
s néhány madár lefekv? éneke.

És záporozva hull a rózsa, csók...
Csak engemet fog által jégkezével
egy visszajáró hófehér halott.

...

Én feleségem, jó és drága-drága,
eddig neked dalt alig-alig írtam,
mert nem bíztam tintában és papírban,
s féltem, hogy elhull a szavak virága.
Nem is vittelek tornyos frizurával
fényes parkettre, kart-a-karba-öltve,
ki csöndesen jöttél hozzám, e földre,
sok fogcsikorgatáson, könnyön által.

Külvárosokban jártunk, bús ebek közt,
mikor az ?sz nyugalmas, tiszta, síma
mosollyal vérzett - áldott heroina -
sírtunk a ködben, mélypiros sebek közt.
Mit tudta a kultúr, fekélyes, úri
népség, mi vagy te, s az a rongy, ki fennen
hordozza a fejét a bálteremben,
karján egy gyémánt-fül?, buta húri.

Én nem hiszek a n?be. Nem a kézbe,
mely ad-vesz, a szájba - kis piros ajtó,
most nevet?, most bánatos-sóhajtó -
a karba, amely integet igézve:
de hittem a te két jó-jó szemedben,
a két szemed mélyén horgonyt vetettem,
én mindig a lélekbe-szembe hittem,
most is hiszek, megálltam, várok itten.

Nekem a jóság, a jó szerelem vagy,
az életemmel járkálsz, ha velem vagy,
de ha távol vagy, olyan szomorú vagy,
akkor nekem a szenvedés, a bú vagy.
Most is megmozdul e polgári otthon,
olyan bitang már a költ? kabátja,
éjjel két nyomorék-karját kitárja,
s feléd ölel ? is - szegény - busongón.

Mert tett engem az élet h?si-vaddá,
adott nekem aranyat, mirrhát, lázat,
volt kenyerem a g?g meg az alázat,
de csak te tettél krisztusi lovaggá,
ki köntösét is megfelezi azzal,
akit szeret. Érted téptem le álcám.
A fájdalmat hoztad szépmívü tálcán,
a szegénységet, kinccsel és vigasszal.

Világok lázát mérik most a népek -
s én egy higany-pont rebbenését várom,
37,2... vagy 37,3...?
s a pesti utcán is remegve lépek.
Remegve nézek innen messze, hátra,
oda, hol hóban ível föl a Tátra
s betegek fekszenek, lágyan merengve
szájukban h?mér?vel, téli csendbe.

...

Annyi ábrándtól remegett a lelkem,
annyi könny? n? mosolyát imádtam,
most egy dalt neked, ki az éjek éjén
vélem aludtál.

Hitvesem, dajkám, szeret? cselédem,
élett?l nehéz, visel?s a bútól,
régi álmoktól komoly-ízü, furcsa,
mint a bor és tej.

Mert az életé a te ízed. Egy vagy
titkaimmal is, ki tudod a percet,
melyben angyal száll le kopott szobámba,
s rezzen a hárfám.

Sírva él? és mosolyogva játszó,
szörny? színpadon suhanó szinészn?,
mily szerep volt az, hogy a földre rogytunk
és a torokgyík

fojtogatta már csecsem?-fiunkat,
lázmér? ingott ideges kezünkben,
s összeforradtunk, keser? kötéssel,
egyet akarva.

Jaj, ki zeng rólad? Szemem ím körülnéz,
kisszer?en jársz a szegény lakásban,
látlak a konyhán, szomorú sziveddel
ülni szerényen.

T?vel, ollóval, kopogó gy?sz?vel,
összeszúrt ujjal, gyerek-inget öltve,
gombok-gondok közt, mosolyogni némán
arra, mi elment.

Arra, ami már sohasem nevet rád,
s arra, ami j?, az iszonytatóra.
Ámde én, költ?, az id?re dörgök,
hogy ne rohanjon,

s úgy láttatlak itt, a kigyúlt egekben,
klasszikus szóval, valamint a régi,
?rköd? anyát, szigorú szemölddel,
bús koszorúval,

aki áldottan megy el?re árnyak
és kígyók között, a gyerek a karján,
fölszegett f?vel, hihetetlen úton,
nagyszerü hittel.

...

Oly messze, messze, messze már,
Hol az öröm s madár se jár,
Hová a vágy is elhervadva ér el,
Oly messze, messze, messze vár.

Szerelem volt a neve régen,
Tavaszban, éjben vagy mesében,
Tegnap még szenvedés volt, kínos, kedves,
Ma emlék, holnap síromon kereszt lesz.

...