Ugyanegy csillagzat jegyében
születtünk szent hitem szerint,
egy ösvényen jártunk mi régen,
közösek voltak álmaink.
De jaj, a szenvedély kegyetlen
vihara messze ragadott,
medd? harcokban elfeledtem,
amit az ifjúkor hagyott.
Örökös válást sejt a lélek,
ó, szív, maradj hát néma csak!
Áruló hangra bízni félek
a hasztalan ábrándokat.

Így rohan együtt két igátlan
hullám, mikor a déli szél
sodrában útjuk összeér
a tenger kék sivatagában,
míg szét nem válnak egy komor
szirt szikla-szügyén valahol,
s hidegen, külön útrakelnek
nem éreznek szánást, szerelmet,
és más-más part iránt viszik
eped?, édes csobogásuk,
morajuk, lopott lobogásuk
s vágyuk id?tlen álmait.

...

Miközben a tiszta eufória állapotához közeledem
szükségét érzem egy nagyobb írógép-toknak
melyben elférnek alsónem?im
az önvádam hegei
sebek b?röm radír-
gumiján mely mindig
önmagát radírozza
Miközben a tiszta eufória állapotához közeledem
a hold tüzes arcát kínai festmény
h?s rizses?jébe rejti
s nem alhatok a dörgés miatt
e nyári délutánon
melyben egy lány lemezt tesz föl
mesterkélt szörny? röhejjel aláfestett
?rült szaxofon-kísérletet
a másik szobában
Miközben a tiszta eufória állapotához közeledem
minden várost az utca
féloldalára építenek csak
és cip?m az épületszárnyakon fölsétálva
ablaknyomokat hagy
repedezni vágyó párkányokkal
s felgöngyölhet? red?nyök cip?nyelvével, jaj,
felgöngyölhet? nyelvem zsinegen látom
és arcom valami ingán
leng a spárgaszáron
gúzsbakötött lábú játékkártya-kép
lábánál fogva felakasztott Villon
És a mama fényképpé halványul kezemben
És a papa neve Ludwig
elveszett valódi ingatlanterven (elnyelte a víz)
Hajób?rönd Yonkers Avenue
ahol most lengek és lógok
a végs? fán mely vedelve bólong
s ahol kórusm?veket dalolnék
az önkívület mezején
de egy angyal elcsípte heréimet
és kasztrált hangom túl vékonyan ugrál
a lánnyal ki nevet? lemezt tesz föl
a másik szobában
Miközben a tiszta eufória állapotához közeledem
a szemem árgus kém és madárrá
változtathat bármikor engem
egy id?t lebíró tunguz robbanás
de nem vagyok apokaliptikus srác
és nem alhatok a dörgés miatt
e nyári délutánon
és néma madaram szeme
kiszáll a fejemb?l
röpdös a világ körül
melyben egy lány fölteszi
húslemezét
És ruhátlan állatsereglet vagyok
pucér összhangra vágyva
de országokra osztottak fel
Tibetben krumplilábakon állok
vagyok különös bohócfajta
lisztes az arcom hajam leragasztva
s nem alhatok a dörgés miatt
húsom lejár a t? alatt
A lány forgatja
megfordítja
megfordít engem
hogy lejátssza másik oldalam
Melle virágzik
fügék hasadnak
fehér a nap
Sohasem térek vissza
egyiptomi ruhába bújtam.

...

Milyen mánia idézgetni teljes
éjen át hét vagy hetven akár
tízezer szóval Istent, ?t, a kedves
szemét? Oh, ha anyanyelvem madár-
rajjá változna, tengernyivé, én meg
Prosperóvá, s kiengedném s e friss
szárnyakkal az eget födném - a lényeg
megfoghatatlan maradna úgy is:
kimondhatatlan! Mint mindig: a fontos.
Szerelem! Legyek szület? világ,
n?jjek Id?b?l Id?tlenbe át,
csengjen csillagszineimmel a Kozmosz,
jaj, lenne szavam bár Vég s a Kezdet,
mást úgyse tudnék mondani: Szeretlek!

...

Direkt kérésedre

Jaj, közénk állt a többé-már-nem-lehet,
a szüntelen-veled-mégis-nélküled,
az örök-sóvárgás-mégis-gy?lölet,
a minden-reménytelen-szent-?rület.

...

Lehajolt hozzám
az Éjszaka
és átölelt, mint hajdan
az ifjúság,
miel?tt
csontig lecsupaszított,
véremben megfürösztött,
hajamat kitépte,
majd kövek közé rakva
ízzé-porrá zúzott,
hogy éleszt?f? se
rakhasson össze többet
olyanná, amilyen voltam.

Jaj, te voltál az
az Éjszaka,
jaj, te voltál az az
Éjszaka,
aki lehajolt hozzám
és átölelt.

...

I

Oh kedves az élet, szép a világ;
Itt hagyni nehéz nyarad, ifjuság...
De szép Ida nélkül nem élhetek...
Világom, éltem, isten veletek!

Pokol az éden is pár ne'kül;
Le a sírba, le, csak ne egyedül!
Kevély, dacos Ida ott lesz velem;
Egyszer halok, egyszer megölelem.

Kértem, könyörögtem; kinevetett.
A halállal szóltam; megegyezett.
Csak vigyem el, ugymond, majd összeád;
Öleljem örökké sz?z derekát.

"Ölelni fogom sz?z hóderekát,
Csókolni tüzes parázsajakát.
Rongy életemet így jól eladom.
A halált, a rondát, kikacagom."

II

A sírbolt zárva, a kulcs kihajítva.
"Ketten valahára, ketten Ída!"

"»De isten a harmadik, tudd meg, pór!«"
"S mi mindaketten csak hamu, por!"

"»Itt esküszöm, ?seim hamvaira,
Hogy meghalok inkább!«" - "Hahaha!

Hisz magam is épen úgy akarom.
Szerelmet ad ajkam, halált karom.

Ragyogó szép tested ugy égetett;
Ki nem állhatom már; legyen hideg!

És lelkedet, azt magamba szivom,
Hogy el még a halál se válasszon."

Sírmécs odafönn, aludj ki hamar;
Hóváll, ne remegj, az éj betakar.

III

Tizenkett?t ver az óra,
Vigyázzatok házatokra.
Atya, fiu és szent lélek!
Mondja minden jótét-lélek!

Dúl, ful a szél, szaggat fákat,
Mint valami dühödt állat.
Ablak, ajtó zörg; a sírbolt
Egyszerre csak nagyot sikolt.

Hirtelen megállapodék
A szél, mintha hallgatóznék.
Még egyet nyög, egyet sóhajt.
Mit jelenthet!? kéjt-e vagy jajt?

IV

Szivében a t?r, de az ajk meleg
Egy percig: ez Ártor, ez a tied!

Csak percig, ugyan minek is tovább?
Több kéjt az öröklét maga sem ád!

S gyult ajka halóéhoz közelít;
De holtat a holtak nem engedik!

Egyszerre, holott mi zörej se volt,
Valamennyi el?tte áll, a holt.

A lányra eresztik pókkarjokat;
Nem húzza ki száz ló egy ujjokat.

Rángatja el Ártor, sehogy se megy.
Megkondul azonban fölötte: egy!

Elt?nnek a vázak, de már mit ér?
Még tüzel az agy, de már fagy a vér.

És üthet az óra akár hatot,
Mindegy nekiök: az utolsó volt.

V

Hova lett a kisasszony s a vadász?
Túrt hangyaboly, zúg, forr a grófi ház.

Egyházfi le-föl lót-fut; mi baja?
Orsó a szeme, gereben a haja.

Házát keresi, nem tudja melyik.
Hebeg sokat is: nem érteni, mit.

Kezében a kriptakulcs: oda hát!
Le a baktert, a szolgált katonát.

Lemegy az, föl is ér; beszélne már;
De néma örökre, szegény; mi kár!

A diák, pedig olyan jó feje volt,
Esze nélkül jött föl: tébolyodott!

Megy harmadik is, nagy igéretért;
De mi haszna, az meg már föl sem ért.

Ne senki be többet! Hívnak papot,
Beszenteli újra a templomot.

A kriptagarádot befalazák.
Azóta, kié volt, kiholt az ág.

Halasztva a pör, temetve titok,
Úgy várja be a vég itéletnapot.

S csak sejti, ki hallja, mit beszél,
Mely szökdös az ablakon át, a szél.

...