Teljes világi életemben
szelíd a-mollban udvaroltam;
nem volt sosem merész frivolság,
pajzán enyelgés a dalomban.

A jourokon nem egy koros sz?z
érzelmesen szólott szivemhez,
bíztatva egyre, hogy maradjak
továbbra is jó, illedelmes.

Az ablakon át csókolóztam,
de akkor is nagyon szerényen:
álom-reményt, képzelt szerelmet
szívtam magamba holdas éjen.

Az ideál arany hajára
költ?i lázban verset írtam,
s más csókolgatta hamvas arcát,
míg ünnepeltem dalaimban.

Sóhajtozó nagy mélabúmért
a lánynép oldalamra pártolt;
dícsért is sok, de a szívében
azt mondta mind: "De nagy szamár volt!"

...

1

Nedves ködökbe gerjed
a csendes éjszaka,
s átlengi már a kertet
a hold sugárzata.

Szélcsendes a nagy éjjel,
nem mozdul a levél,
s a csend szelíd beszéddel
a múltakról regél.

Ma újólag szeretlek,
ma újra búsulok.
Eszembe jár szerelmed,
az édes búcsucsók.

S a néma messzeséget
vadul átszárnyalom.
Egy lázas álom éget,
s kitárom a karom.

2

Küzdtem sokáig ellened,
te gyászruhás, halvány leány,
te éjhajú, te reszketeg.

Szivem minden tehert lehány,
s vérezve szólok: gy?zelem,
amíg bilincset raksz reám.

Gy?ztél te rajtam, életem,
s most már tied vagyok, tied,
imám rebegve tördelem.

Csak hallgatom ver? szived,
sötét ruhádba szédülök,
és arcomat láz festi meg.

...

Emlékszel-e még erre? Lángoló fejjel,
lángoló karral, lángoló lábbal
rohantál az éjszakába, kigyújtva az eget,
gyalog és kocsikon, a találka helyére,
sokkal el?bb, mint ? jöhetett volna.
Mégis jobb volt ott. Égni, egyedül is,
mint eleven fáklya. Ott valami érzett
bel?le, igéret, az a jó jövend?,
mely majd eljön oda, s a semmiség, üresség,
minden, mi körülvett, az idegen világ is,
? volt már. Ott volt már az ? távolléte.

...

Egy régi név kiált az életemben,
egy régi lány, kir?l nem énekeltem,
kinek a szívem rég adósa volt,
ki rózsa volt s neve is Rózsa volt.

Diákkoromban mentem hozzá néha,
az árvalányhoz, én, kezd? poéta,
megbújtam nála a dívánsarokba,
és ámbratestét néztem szívdobogva.
Ó csipke-szoknya! Illat! Mézes esték!
Ó tükör! Ábránd! Méreg! Pillafesték!
Ó kisdiák, ki andalogva ballag,
s nyakkend?je egy vékony sárga szallag!
Üll?i-út! Bolondság! Régi tájak!
Elt?ntek egyszer! és most újra fájnak!
Ó lány, kinek sokkal vagyok adósa,
hadd zengem ?t most: rózsa, rózsa, rózsa.

Hol vagy ma kedves? Jaj, hiába nézem
az éjszakát, már eltakar egészen.
Vadmacska-szemed zöld deleje ég-e?
S nagy, furcsa szájad? Vagy már vége, vége?
Forró fejed bután födi a föld el,
s mint antik húgaid, repedt tükörrel
és koszorúkkal fekszel mély koporsón
a kásás elmúlás ágyában, olcsón?
Nem tudni soha, hova száll a tündér,
én sem tudom, hogy hova-merre t?ntél,
nem álltam ágyadnál ezüstkanállal,
míg verekedtél a sovány halállal.
Valahol messze, a poros vidéken
halnak meg ?k, egy tompa este, régen,
így mennek el, kik bennünket szeretnek,
csak a szívünk marad itt, vén eretnek.

De azt tudom, hogy jó volt, mint a t?zláng,
mely téli fagykor melegítve t?z ránk,
csak azt tudom, hogy puszta volt szobája,
akár egy cella, oly sz?zi és árva.

A hajsüt?vas égett szaga fojtón
szállott köröttünk, és ruhája folyton
száradt a székén meg az asztalán.
Az élete: két arckép volt talán.
Hogy mutogatta. Egyiken mereng?,
kislánykezében egy olcsó naperny?,
a másikon, mint síró, árva démon -
ki nem kap semmi gyöngyön, diadémon -
egy elhagyott padon ül, és mögötte
egy élet rémlik a távoli ködbe.

Ahányszor néztük, remegett a lelkünk,
múlt és jöv?, akik egymásra leltünk,
én, ki indultam, ?, ki lefelé ment,
pihenni vágyó, elalélt, szegény szent,
ki elvetette aranyát-ezüstjét,
csak szívta a rossz cigaretta füstjét,
tündökl? jáspis-karjait kitárta,
úgy vágyott innen egy regény-világba,
a messzeségbe, messze-messze ?rbe,
s kis pille, a szobáját átrepülte.

Mert táncosn? volt és Krakkóba táncolt,
s fehér nyakán egy halványlila lánc volt.

...

Nem kamasz-szerelem kis hevületében
beszélek.
Az élet közepén, megkoszorúzva n?i karoktól
vallok,
n?k, rokonaim.
Most már elmondhatom, hogy oly közel voltatok hozzám,
mint senki más,
s szeretlek is benneteket.

Zavarosak, mint én,
termékenyek, mint én,
zavaros források, melyekb?l aranyat mostam,
igazi aranyat.

Természet tündérei, szeszélyesek és kiszámíthatatlanok,
de igazabbak
a medd? gondolatnál,
a büszke hazugnál,
a csontos, ijeszt?, gyilkos férfinál.
Hová is futhatnék én,
kócos fejemmel,
költészetemmel,
rettenetesen cikázó tétovaságommal,
ha nem volnátok ti,
megért?k, megbocsátók,
elvtelen szentek,
jámbor pogányok,
bizonytalan jók,
valóság h? sáfárjai.

Ha varrtok, vagy vajat mértek,
kirakatot szemléltek komolykodó szakértelemmel,
s hócip?ben topogtok, kecsesen, de balogul is, mint az albatroszok,
fölkacagok az örömt?l, hogy vagytok,
és én is vagyok mellettetek.

Hozzátok kötözött engem a végzet,
örökkévalóan,
köldökzsinórral, azután a vágyak
eleven kötelével,
hogy mélyetekben keressem az utat az élet felé,
s öletekbe ejtsem le terhes koponyámat.

Nem egy, hanem mindegyik.
Mindegyik leányom, mindegyik feleségem,
mindegyik barátn?m, rejtélyes kedvesem.
Mindegyik anyám.

...

Szeretlek. Ám el?tted nem kuszom.
Öblös mellemb?l boldogan - nyerítve -
zeng diadalmas, részeg himnuszom.

T?zvész lobog mereng? szemeimbe,
sokáig, oly sokáig vártalak,
hogy idejöjj az álmok kertjein te.

A cs?r teli, tej és méz a patak -
ó szenvedés, ó élet aratása! -
Dús fürt dagad a t?kén hallgatag.

Álom-menyasszony, fáklyás arcu mátka,
tejet hozol és nyugtató mosolyt,
s csókod kalászos álmomat megáldja.

Érzesz-e már? A homlokom borong,
mezítlen állok - én vagyok a férfi -
izmos kezembe reng? vas-dorong.

Utunk lármás madárcsapat kiséri,
a csillagos mindenség integet,
tüzünkkel a nap lángvihara ég ki.

Kezed kezembe markol reszketeg,
s én két melled, két táncos lábad áldom,
és áldom a két álmodó szemed.

S arany kalász nevet a nászi ágyon...

...