Úgy szeretem a tél els? lehét! a tarka
tarlót, mely nem törik, ha setteng a vadász:
szénától illatos réten leszáll a szarka,
a tüzet éleszt ölén a régi úriház.

Városi évszak ez . . . még emlékszem tavalyra
mikor megjöttem és láttam megint száz
tornyú dómot, a Louvre-t, Párizst, füstt?l takarva,
(és hallom még, amint a postakürt traráz).

E szürke napokat szerettem és a Szajnát,
ezer lámpás alatt fekv? királyi szajhát!
A télhez jöttem én. És hozzád életem!

Hogy megfürösztve bús lelkem tekintetedben
köszöntsem falaid. Mert szinte hihetetlen,
hogy szíve, asszonyom, kih?lt ily hirtelen.

...

Egy közös égbolt alatt élhettem véled, egy bolygón;
gyors felh?k úsztak, bús es?k hulltak naptól aranylón,

hegyi-frissen ég kéklett és fénylett jégcsapu csillag,
ág kivirágzott, f?b?l font fészken madárkák sírtak.

Egy bolygón éltünk, egy közös égbolt alatt mi ketten,
az ételemet, az italomat véled feleztem.

S jött a vad, vak nap, a robbanás, mely egünk cafatra,
tépte üdvünket s véle életünket két más darabra.

Szakadék szelte ketté a házat, az asztalt, ételt,
a fölibénk n?tt falak helyébe viharos ég kelt.

S úszik most egymás mellett két tömb, mely rég együtt volt jó,
igen, egy ház volt hajdan a kett?, igen, egy bolygó...

De két világban is elél: elteng úgy is az ember,
hogy az a régi csodás egy föld csak álmában leng fel,-

hol felh?k úsztak, b? es?k hulltak naptól aranylón,
hol közös égbolt alatt élhettem véled, egy bolygón.

...

Ádámnak mondott valaki,
s egyedül éltem édenemben.
Fels? virágok százai
dícsértek illatukkal engem,
és az ?si állat-sereg
mind sz?kebb körben körülöttem,
még b?n nélküli testemet
bámulta szertelen gyönyörben.
Csobogó patak sietett
csókolni mezítelen lábam,
és tükrében szemeimet
boldogan mosolyogni láttam.
S a hegyek lépcs?fokait
mid?n öntözte esti harmat,
eljött a boszorkány, Lilit,
útján azurkék alkonyatnak.
Mint csendes álom, b?ntelen,
oly könnyed, lenge volt a lénye,
mint gyógyító kacaj, nekem
oly édes volt szava zenéje.
Boldogabb már ne is legyek !...
Ám az átkozott fának árnyán
elszunnyadtam..., s hogy ébredek,
csendes mosollyal Éva vár rám...
Mire a kék hajnal megint
reáhajolt a tengerekre,
az én Lilitem messze t?nt,
akár az árnyék - mindörökre.

...

Aludj, bús kedvesem! A rózsás este már
mindjobban elvegyül a közelg? homállyal;
megjött, bégetve, és pihen és hallgat a nyáj;
utat s visszaült port éj és köd barnája árnyal.

Szálljon le a szender szép, szárnyas angyala, s
vigyen magával egy más életbe! Kegyetlen
napjaimban barát ? már rég és vígasz -
aludj, aludj: t?le nem féltelek, szerelmem:

feledést csöpögtet a szív sebeibe,
tovarebbenti mind, ami jaj, ami emlék,
ami csak gyötör, és láthatatlan keze
átveszi reggelig lelked szomorú terhét.

Ellenséges szavak s szemek csaptak feléd,
kimerített a nap, bels? harc, sok galád vád...
Aludj el, gyermekem; az álom majd közéd
s közéjük engedi irgalma tiszta fátylát.

...

Elfelejteni, mikor augusztus végén
Megadja magát a nap,
Kettétör minden forró sugarat,
Teret ad a közelg? ?sznek.
Ilyenkor bordós - lilák az estek.
Tapintható a bársonyos szell?,
Kellemes, mint kend?, a meleg.
Sosem fogom elfelejteni:
Ilyenkor sétáltam veled.
Léptünk után csöndben
Ballagott a béke.
Nem gondoltad te sem, hogy
Egyszer ennek örökre vége.
Ölelted a derekamat, én
Bíztatóan simogattam kezed.
Éreztem, el sosem engedlek téged...
Aztán jöttek rémes nappalok,
Jöttek álmatlan éjszakák,
Nyomunkba szeg?dött a halál.
Ezt nem bírtad tovább.
Hiába lett volna erre szó,
Becsukódott lelkedet nem érhette.
El kellett engedjelek,
Földrésznyi messze, mi
Pár utca csupán, nekünk az életünk.
Pedig azt hittük, lelkünk örökre
Szerz?dtette a biztonságot:
Neked engem, nekem tégedet.
Elvitte, mint h?tlenné vált
Augusztust a méla szeptember.
A mi körutunkon ? a beteg ember,
Ki sepreget a síró fák alatt.
Nagyon akartalak, megtartani, védeni.
Nem lehetett. Nem tudom, most éppen
Mi lehet veled.
Azt tudom, hogy a bordó-lila este
Annyira miénk lesz, mint a kett?nk
Igenje, mit a sors nem-re változtatott.
Csak remélem, hogy nem vagy még
Halott...

...

...megbántott életemet,
mint egy tarka sz?nyeget.
Ne a keservek foltját lássad,
feledkezz bele a színek,
árnyalatok, csodákat
ígér?, puha bolyhok
sokaságába, ne gondolj
most már semmi, semmi
másra, kit?l mit kaptunk
és mennyit...
El?szoba volt az életünk,
eddig, s most kiléptünk
egy napfényes teraszra,
omlik a millió virág rajta,
minket ünnepel minden
kis bimbó, s levél...



Elkezdtünk élni, ne sajnáld
a fölösen lefutó id?ket, most,
épp csak most markolj meg
minden szépet, akár a
könnyet is, mely a boldogságtól
az arcomon végig lepereg...
Sósan is édes, hisz minden
tiéd már, tündökl? mosoly,
mely csak téged talál, s az
öröm könnye, mely miattad
hull le, mint barna levél,
?sszel a fáról, sz?nyeget
terítve boldogságból
eléd...



Megleltük egymást, mint
fájón, véletlenül, bután
elvesztett, kedves holmit,
mit pótolni nem lehet,
mert csak egy van bel?le,
az az egyetlen egy...
Értéke az egyetlensége,
semmivel nem váltható ki,
semmi nem adható érte
cserébe, helyette valami
más nem nyugtat,nem
vigasztal...


Minket, egymás mellett,
tér, s id? marasztal, mert
másik felünk nélkül bénán,
félszegen, iránya vesztett,
képtelen, élet nélküli lét
jutna nekünk...
Együtt, egészek, mi leszünk
a nyom a éji sétányon, mibe,
ha jót akar magának, mindenki
beléphet, hogy varázsunk
által megigézett, teljes létezést
kapjon ? is, ki még ma
boldogtalan...


Mindenkinek szívesen adjuk
a stafétát tovább, hiszen mire
lenne jó egy boldogtalan
világ, szomorú, lehajtott
fej? emberekkel telten...
Mi egy felütéssel zenére
hangoljuk a néma szíveket,
mert ilyen, mint nekünk,
másnak is bizton lehet,
ha tiszta a szíve, s él benne
ezernyi, r?zselángos vágy...


Megmutatjuk, hogyan épül
téglánként a boldogság, ha
megszenvedetten, méltón
felkészülve várunk rá, mint
karácsonyfára, nagy szem?
gyerek...


Többé soha nem engedem el
a kezed, ha te is
engeded...

...