Fényes, tüzes tekintete van a napnak,
Izzó lángsugarai megnyugtatnának,
De jaj, körbenézek ingatag, jó nagy víz az enyém,
Lélekvesztőben hánykolódok az élet tengerén

A dzsungelben kelek, járok,
Arcomba lógnak liánok.
Nekem ez jutott, az örök fél sötét,
Mint a tévedésből belém lőtt sörét.

Hátamat vastag kígyó farka csapkodja,
Tarkómat kilátástalanság markolja.
Hallom, nesztelenül jön a jaguár,
Nyílméreg béka is a nyomomba jár…

Csapdában élek, ide hozzám, fény alig jut,
Kezembe fogom a használhatatlan adut.
Könnyet elmossa trópusi eső,
Mi nyakamba zúdul, mint őserő.

Elsettenkednék, ha volna hova,
El nem futok, mert biz’ nincsen hova.
Így alakult, vegyem természetesnek?
Rabja vagyok a saját életemnek…

Vecsés, 2011. október 14. – Kustra Ferenc József

...

(Senrjon csokor)
Gondolsz-e még néha rám?
Jut-e még eszedbe múlt-részlet.
Sorsunk mivé lett?

Gondolsz-e még néha rám?
Eszedbe jut-e múlt, mint rege.
Élet, csak csendes.

Gondolsz-e még néha rám?
Nekem még zizegő lomb mesél.
Dal, bokorban kél.

Gondolsz-e még néha rám?
Éjjel, sötét felhő fönt lebeg.
Éjem… homályos.

Gondolsz-e még néha rám?
Merengve vár lelkem, új hírre.
Bús lelkem fonnyad...

Gondolsz-e még néha rám?
Mosolygó tubicám… holt vagyok.
Jöjj! Föltámadok!

Vecsés, 2022. június 11. – Kustra Ferenc József – íródott: Fliesz Henrik (1880 – 1912) azonos c. verse -romantikus- átirataként, fél haiku-lánc formátumban.

...

Volt idén is, meghalt a jó meleg nyár az őszben,
Jégtorlódás alakult ki a hajnali ködben.
Lépteim alatt a tócsa jege reccsen,
Kellene, de biz' meleg kabátom nincsen.

Fohászkodok, de nem jelennek meg csak, hamis árnyak,
Mint hajléktalan, nem vagyok senki, engem nem várnak.
Elmém csak vágyódik, vágytól nagyon megrészegült,
És ez az állapot nálam már réges-rég idült.

Örömöm annyi, hogy nézem a Dunán a sok szép, fehér táblát,
A természet úgy alkotta meg, mintha látnék, sok fehér márványt.
Ez a hideg és a szép látvány, fázósan nincsen szinkronban,
De nekem csak ez, és ennyi jutott a rám rótt, rossz sorsomban.

Vecsés, 2015. március 18. – Kustra Ferenc József – [Pályázati anyagnak készült, de annyit sem mondtak…]

...

Csak ülök és csendesen regélek
Csak magamnak, sok régi emléket.
Voltak napfényes pillanataim,
És valósak a borongásaim.

Kinézek, idő kint borús és esik,
Saját időjárásommal egyezik.
Ami nem megy, nem szabad erőltetni.
Igaz, ezt rám is lehet vetíteni.

Érdekes ellentmondása ennek,
Mit mondanak a sikeremberek.
Ők kivétel nélkül azt állítják,
Sikeresek, mert ők, kiharcolták.

Bizony a lecke, így már fel van adva,
Mit fogadjon el a Föld haladója.
Azt hiszem, már a megoldás megvan. Hó-hó!
Sikeresek véleménye nem mérvadó!

Én már bizony másféle vagyok, mint ők,
Mások a bánatok, mások... örömök.
Ahol, és amikor ők ott voltak,
Bizony ott legendákat csináltak.

Nekünk, csak sima földi halandóknak,
Mások nagy sikerei mutatóak.
Hiába, no, nem megy körülmény nélkül,
Öregségre élet marad, emlékül.

Idő homályosít, rosszra nem emlékszem,
Magamban fölemelem én-csekélységem.
Ha-ha nevetek is, ez fél megoldás,
De csak ez jutott, ez van és nincsen más.

Vecsés, 1998. október 25. – Kustra Ferenc József

...

(3 soros-zárttükrös)
Már régen fölismertem, hogy a koporsóm az életem ladikja,
Egyben a kalodám is, mert a láncokkal bele vagyok koncolva…
Már régen fölismertem, hogy a koporsóm az életem ladikja.

Úgy is érzem magamat, mint aki az életben föl van koncolva,
Szakíthatatlan láncokkal, hogy ne maradjon üres az ladikja…
Úgy is érzem magamat, mint aki az életben föl van koncolva.

A lélekfájdalomtól csak hörgök, mint kinek tüdőgyulladása van,
Erre orvos nincs, gyógyszer segítség nincs, csak változtatási vágyam van…
A lélekfájdalomtól csak hörgök, mint kinek tüdőgyulladása van.

(Senrjon)
Éltem saját koncában,
Éltem ladikjában utazok.
Szél fú’ ladiknak!

Éltem nagyon hullámzik,
A ladik meg dobál engemet.
Így hova jutok?

Éltem, már jó hosszúra
Sikerült, eddig is… Még mi lesz?
Ladik még bírja!

Könyörgők én kikötve is a kegyetlen sorsomnak,
Adjon már kegyelmet, az öreg, lassan elmúlónak!
Mért is jó ennek, hogy vele egy sorban csak szenvedek,
Holott tudom, nélküle, sokkal jobb ember lehetek…

(3 soros-zárttükrös)
Tudom, hogy ez a trágya élet, másoknak a mocskos hagyatéka,
Pedig én itt, nem is tehet semmiről, mondom múltba belelátva…
Tudom, hogy ez a trágya élet, másoknak a mocskos hagyatéka.

(Bokorrímes)
Átkozott lettem, így születésem óta elátkozott vagyok,
Le vagyok láncolva, pedig tán' jó lenne… ha arcomba marok…
Átok elől nincs menekülés… egy lehet! Élek vagy meghalok!

Vecsés, 2020. november 27. – Kustra Ferenc József – íródott: Alloiostrofikus versformában, ami azt jelenti, hogy a vers, téma-azonos, de, különféle szerkesztésű versszakokból áll össze! Önéletrajzi írás valós történésről.

...

Mikor megszülettem, nagy vár állott,
Megöregedtem, már majd' elmállott.
Nincsen már belőle, csak kőhalom,
Ahogy nincs menedék… csak fájdalom.

Komor, háborús éveket éltem meg,
Nem volt benne mese, csak élet… beteg.
Pedig váram oltalmat adhatott volna,
Ha hagyják, hogy éljek, mint a magam ura!

Már tudom, nekem csak kaloda jutott,
Meg pofon és elviseltem, mint kokott.
Nem lázadtam, azt hittem, ez így van jól,
Már tudom, együttműködtem, de nem jól.

Együttműködésből alávetettségem lett
És ez a mocskos élet nyakig eltemetett.
Így mindig alulról szemléltem a világot,
De ott lenn bizony nem osszák a boldogságot.

Korlátlanul együttműködni dőreség, hiba.
Más igazának alá vetni magad, balgaság.
Egyensúlyt keresni tudni kell, hogy kalyiba
Ne dőljön össze, ne legyen ez a csalfaság.

Még élek? Főm felett, ah, a sírhantom tornyosul?
Élet kérdésein merengek, filozofálok.
Élet zaját még hallom, ez látomásomul
Szolgál, ihlet, hogy még élek, s valaki vagyok?

Lelkemnek égő éhe kerget a térre,
Hogy ott tán’ hátha, friss levegőt kaphatok,
De sohasem… ott sem nézhetek az égre,
Mert így vagyok, levegőt sem igen kapok.

Kiégett lelkem, majd összerogy és vége,
De sorsom még van, életben, a mában tart.
Nekem a saját rom életem a kolonca, része,
Élettől jussot nem is kapok, csak folytonos vihart.

Még a téren sem nézhetek fel az égre
Én balga, itt sem nézek mélyen másoknak
Mert így alakult az én sorsom… a szemébe!
Nincs holnapom… megfelelek elvárásoknak.

Már tudom, nekem csak kaloda jutott,
Meg pofon és elviseltem, mint kokott.
De sorsom még van, életben a mában tart.
Bár jussot nem kapok, csak folytonos vihart.

Lelkemnek égő éhe kerget a térre…
Még a téren sem nézhetek fel az égre…

Vecsés, 2011. október 17. - Kustra Ferenc József

...