Vajh, vízióm van megint…?

A napkelte reggelre aranyfény kaftánt vett,
Ma is lesz egy új, tán' szép nap, de nem mindegy, hogy milyen.
Lesz szeretet és jólét is, de az bizony kicsinyen?
Megváltásunk… bűneinkből eredeztetett.

Telihold is ment aludni a fátyol-felhős égről,
Enni már nem kapunk lassan, csak tápos-zaftos semmisét,
Már a pap sem vigasztal, fásultan celebrálja misét.
Az ember lelke bizsereg a sok szép népmesétől.

Emberek! Vásároljunk be, legyen otthon, falazó homok,
Legyen sokféle szaloncukor, mert jövőre is lesz karácsony,
Meg legyen száraz kenyér, penésztelen, ez tanácsom, farácson.
Meg talán legyen sok gyolcskendő, vizes, ha izzad a homlok…

Majd ha megyünk nem hátszéllel, de szembe… jól összekapaszkodunk.
Ha minden rosszul sül el, akkor még megfagyhatunk a melegben,
De az biztos, hogy gyorsan kihűlhetünk, fájó szeretetlenben.
Ha nem akar mindenki arra menni, jól összeakaszkodunk!

A nap meg csak virít az aranyfény kaftánjában
Csak nálunk nem változott semmi sem, mert halljuk a mesét,
Főleg modernt erőltetik, benne a nekünk semmisét.
De reggel rácsodálva nézi, van ő már másban…

A szépséges-szép hajnalfényre, legott ideér az est-ború…
Nem vagyok és semmi.
Nem vagyok én senki!
Elrohant a nappal, elfutott, de… ezért, nem vagyok szomorú…

Érzem, hogy előírva a lépésemben a szent tánc nekem,
Gondoltam is, hogy ez a rituálé meg minek nekem?
Csak botladoztam meg toporogtam, és volt hányingerem!
Nem születtem buddhista szerzetesnek, nem is használt nekem…

Íme és lám, a mai nap sem különb, ilyen az emberi lét!
Pedig én is láttam, az aranyfény kaftán igen jót ígért,
De abból csak annyi jutott, amennyit a hajnal is megért…
Semmi nem változik, tömeg meg boldogan éli a semmisét!

Vecsés, 2014. december 21. - Kustra Ferenc József- önéletrajzi írás.

...

A Nagy Háborúban megtörtént eseményekről…

A hadtestparancsnokság megbízta az osztagot és pilótáit,
Készenlétbe is helyezte, hogy fényképezzék a Marne hidjait.

A feladat szép, rendkívül veszélyes volt.
Thélis kapitány legott úgy határozott,
Hogy a taubib kíséretében fogja Maury gépét kísérni…
Ők lesznek a hátvédek, elől majd a zászlós és Maury fog menni.
Egy biztató tekintet bőven elég volt, hogy ők hatan egy ütemre,
Érezzék dobogni az életterüket, ez küldetésük sikere.

A gépeknek, Dormanstól Chateau-Thierryig végig egyenletes magasságban,
Kellett repülni, állandó sebességgel, hogy felvételek legyenek kazettában.

A zászlós megfeszített figyelemmel végigpásztázott a láthatáron,
De nem látott ellenséget, Maury meg hamar túl volt az első fordulón…
A két hátvéd gép folyvást rajtuk volt, követte őket a mozdulatokon.

Jean lába alatt a kémlelő nyílásban megjelent a folyó kék szalagja,
A keze meg, mint egy gép, szabályos ütemben, a lemez rugóit csattogtatta….
Részben készültek a felvételek. A Marne hidjai, sorban siklottak hátra.

A zászlóson egy titokzatos érzés, hirtelen eluralkodott,
A gép meg váratlanul, egy gyors fordulással, lefelé iramlott.
Volt ott pár nem oly' nagy, leselkedő felhő,
Ezekből, sötét szikrák ugrottak elő.
Tizenkét német vadászgép volt,
De szerencsére mind messze volt.

A kapitány és a toubib is már észrevették,
De hátrább voltak, feladat volt, zászlósékat védték…
A tizenkét harci gép, vad rohanással száguldott feléjük,
És szándékuk szerint golyókat, mint esőt, ontották feléjük.
A két kísérő gép is a zászlósék után fordult délnek,
De a gyorsabb, modern monoplánok, már nagyon közeledtek.

Jean szívét a félő-iszonyat érzése uralta el,
A halálosztó darazsak támadó közeledésével…

Végigfutott benne, hogy ő szinte már kimenekült a veszélyből,
Ha most beavatkozik, nem szabadul a halálos ölelésből…
Először jutott tudatára, hogy nyomorultul fél e veszélytől.

A repülőkön, mindig a megfigyelő volt a parancsnok…
Maury hátrafordulva várta, hogy dönt gyorsan a parancsnok…
Jean Herbillon zászlós kezével a harcok színtere felé mutatott,
A gép, a magas felé siklott. Sok világító golyó utat mutatott.

A félelme elillant, az agya gépies lett,
Ellenőrizte a páncéltornyot, a gépfegyvert,
És már a szeme elé ugrott egy szárnyas test,
Majd rögtön mögötte, sok fekete, szárnyas test.
Ahogy tanították, tüzelt rögtön, szaggatott ütemben,
Sőt hallotta Maury fegyverét, szinte egy feleletben.

Csak később, otthon mikor biztonságban földet értek,
Jöttek az elő az átélt, feltörő, vad emlékek.

Az ellenség nagyon meglepődött, hogy váratlan támadás érte,
Ami elég volt, hogy Thélis kibontakozzék rohamukból végre…
Majd Maury szerencsés manővere hozta vissza őket... életbe.

Látta, hogy egy fekete-keresztes gép zuhant le élettelenül.
Ezt én lőttem le, gondolta Herbillon zászlós és nem véletlenül.
Aztán hazafelé, már szinte föld felett, alacsonyan siklottak,
Míg az ellenséges őrjárat gépei nyugat felé távoztak.

Maury kérdező tekintete ismét rajta nyugodott
Mert feladat még volt, a fényképek fele még hiányzott.
A gép sértetlen volt, a motor vidáman búgva zúgott,
Ismét a Marne felett voltak, fényképezni kellett ott.
De nem volt már hátvédjük, úton voltak, már hazamentek…
Láttak harci gépeket a légtérben, még el nem tűntek...

Jean kicserélte kilőtt tekercseit, újra töltötte a fegyverét,
Maury pedig, így hazafelé, Marne fölé irányította a gépét.

Herbillon már elkezdett fényképezni, közben felnézett,
Látta, az ellenséges őrjárat újra közeledett!
De már messze voltak, hozzájuk egy vadász sem érhetett…

A két francia előtt, csakhamar feltűntek a tábor sátrai,
Így ekkor már megnyugodtak Jean Herbillon zászlós idegei.
A kapitány boldogan, meghatottan ölelte őket,
Szívvel köszönte, hogy csak lefényképezték a hídfőket.

Vecsés, 2015. augusztus 16. –Kustra Ferenc József- Joseph Kessel: „A repülőtiszt” c. regénye ihletésével írtam.

...

A csend átölel és erős markával fogva tart,
Kizárja belőlem, mellőlem a vad csatazajt…
Fülembe sutyorog, nagy mocskosságokat,
Majd lesz itt még ordítás… csapkodásokat.

Markol és a lelkemben lehullott falevelet sepreget,
Én meg csak nézem a földig logó, sötétedő felleget.
A csend, mint a csendes eső, rám szitál, de szüntelen,
Én meg csak várom, hogy történjen valami hirtelen.

Lehetne ordítás, kiabálás, netán öröm sikoly!
Vagy lehetne más zaj, szokatlan és rettenetes, mégoly
Hatásos, hogy valami történjen, változzon?
Csend, mint pókmagány, vágyok, nehogy behálózzon!

Fülzúgás csendem, rájöttem, maga a mocsok!
Nincs, elöl- hátul semmi zaj, én meg hallgatok!
A csendem tam-tam dobon játszik, csak úgy veri...dallam bennem elmállik!
Kitörök, ki kell jutnom a zajba és akkor utunk végleg elválik.

Bízok benne, lesz még nóta, lesz még örömordítás!
Vagy ha nem, akkor ez is csak az… egy élet ámítás…

Vecsés, 2013. november 23. - Kustra Ferenc József

...

Nem tudom az élet miért olyan mint egy dzsungel?
Másnak nem? Én érdemeltem e jót? valamivel?
Folyton fába, bokorba, vadállatba ütközők,
Kerülném ezeket, de? csak beléjük ütközők.

Az élet tengerén nekem is van álomhajóm,
Mi kivezethet a viharos vízből, ezt szomjazom.
Mondják az élet üstökös, enyém csak trükkös,
Nekem már minden döfős, göcsörtösen tükrös.

Keresztre feszít a létem, ezzel kész?
Tekintetem mereng, sűrű ködbe vész.
A vérem majd belep és paplanként eltakar?
A jótékony lombfüggöny örökre betakar?

Ahogy a távolba merengek könnyeim peregnek,
Meditálok léten, belőlem síró szemek kinéznek.
Erőm lassan elhagy? miért hagysz el Istenem?
Már bizony csak szenvedek, megszakad szívem?

Óriás boa átölel, de nem kellek már,
Csontomat majd lerágcsálja a jaguár.
Nyíl méreg béka lassan átmászik rajtam,
Harcom véget ér s egyedül maradtam.

Még azt mondja a jaguár, látom, nem mozog az ajkad
És látom, hogy végigfut a félelem, borzongás rajtad.
Azt gondolom én, hogy igen jól látod bundás,
De az élet nem egyszerűen csak így sommás.

Elátkozott az én életem,
Mert közösségi ember lettem.
Nem születtem én falkavezérnek,
Rabszolgája lettem a létemnek!

Ha fáj a szó és lúdbőrös a hátad, vigaszt vársz,
Nem vágysz mesékre, törékenyen csak egyedül állsz.
Gyermekkori álmaim? olyan szépek,
Elmúlóan tündöklő álomképek?

Zúgva-bőgve robbant fel a láva? és hol még a vége,
Elsodorja erdőket, bujt állatot? mi ember léte.
A keserűség hatalmába kerít,
Valószerűség, hogy lelkem meg vonít.

Csöpörgő esőben ázok? de fázok!
Nincs esernyő, mi megvéd, hát átázok.
A halál a koronatanú a daloló múltjáról.
Mosolya, vidámsága, az öröme, eltűnt útjáról?

Jóm nem sok volt még ó, ezen a földön
Bár szivárvány ragyog, égen és földön
Alulról a lomboktól nem látom? Ó, de régen
Aprócska koromban volt ilyen, vágyó élményem.

Ez van? én így éltem életem zömét,
Nekem ez jutott, az örök félsötét,
Sőt, a tévedésből belém lőtt sörét!

Nem vagyok én szabó? álmot már nem varrok magamnak.
A vadállatok mik? belőlem harapni akarnak.
Tengerész sem vagyok, mégis kint vagyok az élet tengerén
És tán úgy végzem, mint hajótörött, lassan, jól elmerülvén?

Arcomat borítja a vér és a halálveríték,
Neszezés nélkül múlt az élet, dzsungel a teríték?
Itt csak döghalál van? itt sehol nincs senki,
A dögcédulámat? ki az, ki letépi?

Vecsés, 2012. május 26. ? Kustra Ferenc József

...

A dzsungelben vánszorgok…
Mindenhol csak liánok…
Hátamat kígyó farka simogatja,
Tarkómat ez a félsötét markolja.
Látom, óvatosan közeledik a jaguár,
Nyíl méreg béka is ugrik… egészen közel jár…

Még látom, van itt nagy mangrove mocsár is,
Kimehetnék oda… ott a krokodil is.
Nézem, no… de mindenütt csak az ellen van.
Ezt tán érdemlem? Bennem tán ennyi rossz van?

Ide hozzám kis fény is alig jut,
Fogom a használhatatlan adut,
Melyet elmos trópusi eső,
Mi az én nyakamba verdeső…

Nekem ez jutott az örök fél sötét,
Mint a tévedésből belém lőtt sörét…

Nem tudom, látom-e még a Napot,
Hozzám úgyis ritkán látogatott.
A Hold éjjel, ad e még ezüstös fényt?
Látom-e még az ezüstös varázsfényt?

Tengeri sirályok nekem integetnek?
Mangrove krokodilok velem éreznek?
A leszálló alkony nekem vörösödik?
Zizzenő vaksötét velem incselkedik?

Ez az egész élet igazi, jó vad pokoljárás,
Vagy tán a saját élet örök zarándokjárás?
Kullogok, vánszorgok magamba,
Pára, sírás feszül arcomra.

Ez van, én így élem életem zömét,
Nekem ez jutott az örök fél sötét…

Vecsés, 2011. november 28. – Kustra Ferenc József

...

Fényes, tüzes tekintete van a napnak,
Izzó lángsugarai megnyugtatnának,
De jaj, körbenézek ingatag, jó nagy víz az enyém,
Lélekvesztőben hánykolódok az élet tengerén

A dzsungelben kelek, járok,
Arcomba lógnak liánok.
Nekem ez jutott, az örök fél sötét,
Mint a tévedésből belém lőtt sörét.

Hátamat vastag kígyó farka csapkodja,
Tarkómat kilátástalanság markolja.
Hallom, nesztelenül jön a jaguár,
Nyílméreg béka is a nyomomba jár…

Csapdában élek, ide hozzám, fény alig jut,
Kezembe fogom a használhatatlan adut.
Könnyet elmossa trópusi eső,
Mi nyakamba zúdul, mint őserő.

Elsettenkednék, ha volna hova,
El nem futok, mert biz’ nincsen hova.
Így alakult, vegyem természetesnek?
Rabja vagyok a saját életemnek…

Vecsés, 2011. október 14. – Kustra Ferenc József

...