Én a tükör vagyok! Meglátod bennem önmagad,
A képem nem torzít, nem nagyít, de nem is tagad.
Nem hazudhatok neked, mint megannyi "jó barát",
Érdekb?l fényezve fejedre rozsdás glóriát.

Úgy lásd, amint van, habár nem túl szép a kép, tudom,
Amit te ott látsz, neked is, nekem is fájdalom.
Hazug ajakkal hirdetsz szent igét, szent erkölcsöket,
Felrúgva esküt, Istennek szánt tiszta életet.

Megpróbálod hamis alkuba vonni Uradat!
Hát tenéked nem szent törvény a TÍZPARANCSOLAT!?
Hova lett hited, szép szavad meggy?z? ereje,
Ha a szíved hazugsággal, hamissággal tele?

Hirdeted a jót, és mégis megteszed a rosszat.
Hajszolod a sátán ócska kincseit naphosszat.
A hatalom, pénz és pompa, ez nálad az érték?
Önzésed ködében valahol elveszett a mérték.

Jó neked a mocsok, posványos erkölcsi fert?.
A sötétben már nem látszik a fától az erd?.
Hova lett bel?led a hit, égi szent akarat?
Miért dobod el Istent, s az igaz barátokat?

Én a tükör vagyok! Meglátod bennem önmagad.
A képem nem torzít, nem nagyít, de nem is tagad.
Én még itt vagyok! Összetörheted a lelkemet,
Cserepeiben ezerszer látod majd vétkedet...

...

Örök nyár van a szívembe\',
mert a lakója, te
itt élsz benne.
Néma ima,\'mely az égbe száll,
meghallgatásra ott talál!

Tavaszt rügyez? hajnal,
tenyérbe rejtett mustármagot
ágyazott be kósza szell?k
szárította víztócsák gödreibe.

Vakító nyár hozott arcunkra
rikítón pírt, s karmolta körmeivel
homlokunkba sötét vonalát,
hisz vakvágányra tettük
életünk vonatát!

A nyári zápor kimosta
sorsunk szennyesét.
Szárító kötélen függött,
mígnem elfújta az ?szi szél.

Gyümölcsillat szédít?
erejét?l, mint köd
oszlott szét a mámor-ittas,
alig szunnyadó szenvedés!

...

Köd takarja be
Az ?szi tájat,
Fákon a levelek
Már nagyon fáznak.

Elsárgulva várják
Életük végét,
Gyengülve hullnak
Út porába vég kép.

...

Partot ér? álmok hullámverésben
s a tikkasztó napsugár perzsel? hevében...
Jéghideg mindkét karom - fogd!
Melegítsd Édesem, neked - hagyom!
Egy pillantásod elég ahhoz,
H?mér?ddé én változom.
Zord viharfelh? lopná el a napot,
A tóhíd aranyló boltívén még ég...
Tükrén fénye szóródik szerteszét.

...

Te és én
a folyó két partja,
életünk - ég :
vízen tündökl?,
izzó napfény.

Szerelmünk
duzzadó...
medréb?l kilép,
de fegyelmezett,
visszatér útjára még.

Szélt?l
hullámzó habja
érzéseink
visszhangja,
egy-egy kavargó örvény
karja feldobja.

Átível? hídján
szurkolók és
ellendrukkerek...

Ne számold meg...
Édesem!
Messze az ár,
vész nem fenyeget...

...

Patyolat hálóingem szennyesbe dobom.
Az öregségen csüggedni lenne okom.
Szívbéli társam sebeit pátyolgatom.
Örömódákért az éjt nem hibáztatom.
Pirkadattájt karjaid fészke; honom,
s mint hitvesed, fényharmatom hullatom.

...