Én szenvedek, s pedig miattad,
Miolta szívem elragadtad,
Édes kegyetlenem!
El-elhalok, mihelyt te jutsz eszembe,
S így kell talán e gyötrelembe
Örökre sínlenem.

Érted borong éltem tavassza.
Mert nincs nap, amely elfogyassza
A rám vonúlt ködöt.
Sír tisztel?d, ha kél, ha fekszik,
Miolta azzal nem dicsekszik,
Kiben gyönyörködött.

Sír tisztel?d, kétségbe esvén,
Miolta, t?led távol esvén,
Reményje füstbe szállt;
Holt álom ?l zsibbadt ölében,
S gyakran ijeszt? képzetében
Lilit, Lilit kiált.

E szóra karjaim kinyúlnak,
De csak sovány homályba húllnak
Nincs Lilla, nincs öröm!
Már nyugtom éjjel sem találom,
Mert ott is ébren tart az álom,
S fejem Lilin töröm. -

Óh, mely keserves annak élni,
Kinek tovább nincs mit remélni,
És mégis élni kell!
Él az, de nincsen benne lélek.
Az én tüd?m is, bátor élek,
Lelketlen?l lehell.

És tán te, szép szememvilága!
Úgy élsz, hogy életed virága
Virít, míg én halok.
Adná az ég! Azon ör?lnék.
Könnyemnek azzal eltör?lnék
Felét az angyalok.

De tán, Lilim! te is kesergesz?
Rab gerlicém, saskézbe hergesz
S kéred segédemet?
Hiába már, kincsem, hiába!
Csak a halál jégsátorába
Ölelsz meg engemet.

...

Már se hintó, már se szánka
Néked kér?t nem hoz, lám,
T?ke, t?ke, szép leányka
- - - - - - - - -
- és a férjhez nem men?ket.
T?két, húzzad a t?két,
F?köt?t már nem tevél,
Nékem társam nem levél.

Nem fogsz húzni többször - t?két,
Már lelsz a jöv? id?n
Vagy egy barnát, vagy egy sz?két,
Vajha én lennék az, én.
Vajha el tudnálak venni,
Kész volnék melletted lenni
Sz?ke, barna ordas is,
Csak szeretnél, gyöngy Julis.

Óh, de a kegyetlen Fátum
Már kincsemt?l elszakaszt.
És ha még egyszer meglátom,
Más karjában látom azt.
De sok kínnal edzesítnek,
Kik ilyen híven szeretnek,
Máris hullnak könnyeim,
T?ke, t?ke, szép Lilim!

...

Amott egy nyárfa hívesében,
A f?zfa közt,
Találni a sziget mentében
Egy tiszta közt.

Itt a vad faunok irtoványi
Megtetszenek:
Az ?sz Dunának szép leányi
Itt fördenek.

Gyakorta a habok tapsolnak
Játékokon,
S kör?ltök a pintyek danolnak
A bokrokon. -

Itt förde Lilla is magába,
S az istenek
Az égr?l e barlangocskába
Lenéztenek.

A szép halandó a vizekb?l
A gyepre szállt.
Bámúlja Zeus a fellegekb?l
És felkiált:

"Haj, istenek! mely szép halandó
Jön ott el?,
Mint amid?n a támadandó
Nap mosdva j?.

Hószin vállán miként lebegnek
Szeg-fürtjei,
Görögvén rólok a vizeknek
Sík gyöngyei.

Csak egy hibát remek tagjába
Lelhetni-é?
Nem szebb-é síma karja, lába,
Mint Vénusé?

Kár, hogy nem nézhetünk szemére -
De erre j? -
Mely szép! Most, most - egek! Citére!
Szebb nálad ?."

És nála minden szebbnek mondja
Az én tüzem:
Csak Vulkán, a Vénus bolondja,
És Mómus nem.

...

Énekeljünk Cipriának,
Drága kincs!
Mert ez élet-asszonyának
Párja nincs.
Rózsa nyíl ennek nyomában,
Bársony ennek birtokában
A bilincs.

Énekeljünk Cipriának
Egyaránt;
Engem is nyájas fiának
Tegze bánt,
Amiolta szép szemeddel,
Rózsaszín tekinteteddel
T?rbe hányt.

Énekeljük felsegít?
Karjait
S a szerelmek lelkesít?
Lángjait.
Vígadozzunk, és magunknak
Osszuk édes ajjakunknak
Csókjait.

Óh de kincsem! a te szíved
Ég-e még?
Úgy, miként ez a te híved
Szíve ég?
Látom ellobbant szemedr?l,
Lángoló tekintetedr?l...
Már elég.

Hátha engem sírom árka
Nyelne bé:
Boldog élted, szép madárka,
Lenne-é?
Ah, ha én elvesztenélek,
Mit csinálnék, drága lélek!
Óh - óh - jé?

Angyalocskám! csak te bírod
Szívemet,
Míg ölemb?l puszta sírod
Eltemet.
Addig is, míg csak lehellek,
Tégedet forrón ölellek,
Hívemet.

Csak te is hívedre nézzél,
Kedvesem.
Csókra új csókot tetézzél
Szívesen.
Így lehet h?ségbe lennünk,
Karjainkon megpihennünk
Csendesen.

H? galambom! k?lcsönözzünk
Szíveket,
Szíveinkre úgy kötözzünk
Lépeket.
Csókjaink közt egybefolyjunk,
Új szerelmünkr?l danoljunk
Verseket.

Szádra szám egy gerjedelmes
Csókot ád,
Mint igaz szívem szerelmes
Zálogát.
Jól tudom, hogy míg csak élek,
Hív leszel te 's, drága lélek;
Csócsi hát!

...

Nyúgodj csendességgel
Itten, szép nimfa!
Ládd, mely büszkeséggel
Véd e boldog fa;

Vágyva árnyékozza
Téjszín kebledet,
Mely duplán boltozza
Márvány szívedet.

Két szemed héjjában
Éltem s holtom áll.
Csendes árnyékában
Álom s Ámor hál;

Mindkett? szemedre
Rózsaláncot f?z;
Nyugodj csak kedvedre.
Nyugodj, drága sz?z!

Szép virágszálocska
Mind ter?lj alá!
Híves árnyékocska,
Szállj lebegve rá!

Édesítsd nyugalmát,
Tiszta csergeteg!
J?jjetek: jutalmát
Vénus adja meg.

Kis Zefir mellyére
Csendesen borúlj,
Félfedett csecsére
Gyenge szárnnyal fújj;

S?t ha tudsz, lelkébe
Bújj egészen bé
S tudd meg, hogy fektébe
Rólam álmod-é?

Nem! - Magam vizsgálom,
Mit gondol most ott,
Vonj szemére, álom!
Dupla kárpitot,

Játszodtasd altába
Kedves képekkel,
Vidd Idáliába,
Hogy ne keljen fel. -

Mennyi ösvényemben
A tövisk s haraszt!
Majd ropog mentemben:
Ámor! szedd fel azt...

Ah, mely édes ízzel
Alszik kincsem itt! -
Pinty, pacsirta, csízzel...
Majd felserken... Csitt!

...

Mért epeszted bánatokkal
Lelkedet?
Ah, ne rontsd, ne rontsd azokkal
Kedvedet!
Mért remegsz szerelmesedt?l?
Ah, ki ijjesztett el ett?l
Tégedet?

Drága kincsem! csak te bírod
Szívemet,
Míg örökre puszta sírod
Eltemet.
Addig is, míg csak lehellek,
Tégedet forrón öllelek,
Hívemet.

Csak te is hívedre nézzél
Kedvesen,
Csókra új csókot tetézzél
Szívesen.
Így lehet hívségbe lennünk,
Karjainkon megpihennünk
Csendesen!

Jer, tekintsd meg e virágos
Kerteket,
Hol bocsát a hold világos
Színeket.
Csókjaink közt egybefolyjunk,
Új szerelmünkr?l danoljunk
Verseket.

...