Én mindig gondolok rád,
ha felkel a nap és este,
ha nézem a csillagokat.
Nagyon rossz az, hogy Te nem vagy itt velem,
Soha nem múlik el irántad a Szerelemem!
Én még várok Rád.
Nagyon hiányzik az amikor át ölelsz,
olyan sok az a többszáz kilóméter!
Most már inkább lehunyom szemem
és elképzelem,
fogod a két kezem,
Szeretlek éjjel!
Szeretlek nappal!
Szeretlek örökké boldog szerelemmel!

...

Sínpár, melyen zörögve robog a villamos
Úgy feszülünk te meg én, mint két párhuzamos
Végtelen közel vagy, mégis végtelen távol
Lelkünk összeér, félve reszketünk a vágytól
De találkozunk egykor, majd a végtelenben
Ebben er?sen hiszünk, akár az Istenben.

...

Szólnom kéne, de béna a szám
Pedig a szívemb?l mondanám.
Hamis az utad, amin haladsz
Féltlek, óvlak, magadra maradsz
Megcsal a szemed, téves a mérték
Nem látod tisztán mi is az érték
Eldobnál magadtól tiszta szíveket
Egy hamis gyöngyért? , nem, nem, azt nem lehet!
Ébredj már végre, nyisd ki szemedet!
Sokért a semmit odadni nem lehet
Vedd észre, sokan aggódnak érted
Nem akarod látni, vagy tényleg nem érted?!

...

?szbe hajló élet alkonyán csendesen mellém sodort a szél
Mikor már a szív h?lni készül, már szeretni nem is remél
Akkor jöttél te a messzi semmib?l, észre sem vettelek
Mikor életem egén már hullani kezdtek a levelek

Hogy is történt mindez meg velem, elmével fel nem foghatom
Hisz sosem lehetsz enyém, b?n szeretni téged, ezt jól tudom
Harcolt a józan ész, de az érzés oly er?s, könyörtelen
Átgázolt, mint vadul tomboló vihar szívemen, lelkemen

Más úton járok én, a tiéd egészen máshova vezet
Nincs er?, mely elmoshatná a köztünk feszül? éveket
Nem lehetsz soha enyém, másé vagy te, az Isten embere
Én is szavamat adtam egykor, feloldhatatlan esküre

Csalóka délibáb, ostoba, ábránd, de mégis jó nagyon
Rád gondolni minden este, s veled ébredni minden hajnalon
Ki is vagy te nékem? ? éltet? napom, ?rz?m és támaszom?
Koldulva lesem a viszonzást mosolytól ég? arcodon

De langyos ?sz után, majd jön a zord hideg, beköszönt a tél
Mint könny? levelet, úgy sodor t?lem majd messzire a szél
A hulló hó gyász fehér leple mindent, de mindent eltemet
Marad szívem jegesre fagyva, nekem már repülni nem lehet

...

Kis madarat fogtam, én a tenyeremben.
Öleltem csókoltam annyira szerettem.
Jöttek más madarak szárnyukkal repesve.
De csak ? érdekelt ott a tenyerembe.

Tudtam sok madár él, szerte a világon.
Én csak rá vigyáztam, hogy ? meg ne fázzon.
Aggódtam érte mindennap remegve.
És fogva tartottam itt a tenyerembe.

Azt hittem boldog, hogy mellettem élhet.
De sorsát tönkretettem talán szegénynek.
Mert ? szomorú volt, boldogtalan nagyon.
Hisz a madár léte az, hogy szárnyalhasson.

Ekkor kinyitottam végleg a tenyerem.
Hagytam, hogy repüljön szabadon fesztelen.
S mikor elrepült megnéztem a kezem.
Láttam, hogy sír könnyezik tenyerem.

De mégis boldog voltam, mélyen itt legbelül.
Mert láttam ? is boldog azért, hogy repül.
Mikor már fönt járt magasan az égbe.
Tenyerembe esett pici búcsú könnye.

Ezután bezártam végleg tenyeremet.
Hogy örökké ?rizzem azt a kis könnycseppet.
Mert emlékét itt hagyta mélyen a szívemben.
Nem lesz soha többé madár tenyeremben.

...

Erd?t láttam én és ház állt közepébe.
Ablakából látszott két kis gyertya fénye.
Homlokomat tettem az üveghez én.
S könnyeim lefolytak az üveg felszínén.
Asztalodnál ültél, fejed tenyeredbe.
Néztél a semmibe könnyez?n merengve.

Bekopogtam halkan, meg ne rémisszelek.
Odanéztél, s láttad könnyez? szememet.
Az ablaküveg ekkor óriásra n?tt.
Tenger választotta el t?lem az erd?t.
Szívem ekkor kiszállt, és szívedhez rohant.
S a szerelem oltárán én feláldoztam azt.

...