Szeretlek édes,
Szeretlek téged,
Szeretni foglak,
Amíg csak élek!
Kezem reszked,
Szívem nehéz,
Szeretlek téged,
Ennyi az egész!

...

Az élet sokszor oly megdöbbent?,
egyre többször oly meghökkent?.
De most mit tehetek én,
ha kezd elhagyni a remény?

Újra feljött ma a hold,
visszatért, mi régen volt.
Lecsuktam én a két szemem,
s szenderedni kezdtem.

Ismét visszatért az én álmom,
újfent az, kire vágyom.
Megint az a szép leány,
kit láttam már egyszer, talán.

Újra volt egy szerelem,
de rájöttem, csak ?t szeretem.
Ez most az én gondom,
kár, hogy ezt csak így mondom.

Azt értem én ez alatt,
mit a lány biz nem tudhat.
Nem értem mi az, mit ? mutat,
tán majd más kap szabad utat.

Miért is szenvedek most én,
miért ?rzöm ?t szívem rejtekén?
Mi lenne most talán, ha
? mindent tudna?

Ez jár most az agyamban,
gondolkodok magamban.
Lehet az élett?l egy tréfa,
s más ér majd el?ttem célba.

De vajon mi is az a cél,
amiért él bennem a remény?
Nagy dolog az bizony,
mert a szerelme kell nagyon.

Bárcsak már rég így lenne,
én lennék az, ki a kedvére tenne.
Hisz nekem nem kell most már más,
tán nem ér majd mélységes csalódás.

Legyen az, mit ? akar,
ha mást szeret sem lesz az baj.
Csak egy a lényeg nekem,
az, hogy boldog legyen.

Megérdemli már ? is bizony,
hogy szép legyen az élete nagyon.
Benne is élnek még remények,
nem csak velem kemény az élet.

Nem zárult le még most az álom,
csak jár az agyam a lányon.
Mára talán ennyi volt,
s holnap is feljön majd a hold.

...

Ne félj attól ha nem fogom a kezed
Belülröl a szívemmel érintelek.
Ne félj,ha jön az éj a sötétség
a holnap napsugarai minket ébresztenek.

Ne félj attól ha nem mondom ki...
a lelkemmel a lelked szeretem.
Ne félj hogy nem találsz rám
a hozzád vezet? utat én is keresem.

Ne félj attól ha messze vagyok töled
a távolság semmit nem jelent.
Ne félj attól hogy egyedül maradsz
er?s,tiszta szerelem az vagy te nekem.

...

Kandallód imbolygó fényénél, intim félhomály,
Kezed kezemben, reszket?n táncra jár.
A lágy tavaszi est csendben surran be ablakodon,
Hárman voltunk akkor, Te, én, és az alkalom.

Szemedben huncut mosoly, szádon a szó: Szeretlek!
Több sem kellet remeg?, szerelmes szívemnek.
Kezem simítva kereste tested bársonyát,
Vágytól ég? ajkad számmal frigyre járt.

És akkor ott, mint láva mely izzó mélyb?l tör fel,
Szerelmünk is így robbant bel?lünk az égig fel.
És repültünk, szálltunk, égtünk, és kívántunk,
Míg meghitten karomban beteljesült vágyunk.

Csókomra csók a válasz, nem egy, talán száz is,
Vágytól tikkadó ajkamnak így adtál oázist.
Testünk egybeforrott, szikrázott az éjben,
Míg meg nem pihentünk kisszobád csendjében.

És reggel együtt keltünk, szívünkben a lánggal,
Te csókkal ébresztettél, én pedig a vággyal.
Azóta is várom percét, mikor viszont látlak,
A valóra vált álom, csak téged kívánlak.

...

Titkos barátságot kötött velem a szerelem
nem kell hogy megtaláljam már nem is keresem.
Verejtéktöl gyöngyözö testem a hideg rázza
izgatott de boldog szivem a tiédet várja.
Add hát ide a két kezed,
érintsük meg együtt a kék eget.
Te vagy a ragyogás te vagy a fény nekem,
te vagy az ki diszited életem.


Titkos barátságot kötött velem a szerelem
csodás emlékeinket a szívemben viselem.
A szemeidben látom a reményt a világot,
szükségem van rád ezt te is látod.
Ébressz fel álmomból,nyugtass ha reszketek,
hiszen a valóságban is veled lehetek.
Te vagy a mindenem te vagy az életem
a titkos barátságból született szerelem.

...

\\\"Ecce, carissimi, dies illa judicii magna et terribilis instat. Praetereunt dies nostri, et velociter advenit praeclarus adventus Domini.\\\"

?Ha azonban valaki mind le akarná írni - azt hiszem -, annyi könyvet kellene írnia, hogy nem tudná az egész világ sem befogadni.?

Szeretem az éveket,
amikor életem része voltál és leszel.

Szerettem a füstös kocsmát,
ahol el?ször láttalak,
a félhomályt,
a billeg? kis asztalt,
a cigaretta maró ízét,
idétlen fekete b?rkabátodat,
annyira nem illett Hozzád!

Szeretem a nyíregyházi éjszakát,
amikor megismertelek,
még akkor is,
ha észre sem vettél.

Szeretem az er?t, ami Bel?led árad,
hogy nem tör meg az élet,
hogy van er?d mindig újrakezdeni.

Szeretem a megújulást:
amikor beléptél az ajtón,
fáradtan és megtörten,
de ahogy barátn?ddel csevegtél,
megfiatalodtál,
s t?ntek a nehéz évek,
a megtörettetés.
Gyermeki voltál megint,
tiszta, lelkes és fiatal.

Szeretem a pillanatot,
amikor rájöttem,
fontos vagy nekem.

Szeretem a napot,
a múltba visszanézve,
amikor megtudtam,
hogy a városba költözöl,
s szerettem a délutánt,
amikor bejöttél hozzánk,
bár láttam,
hogy rám nem nagyon emlékezel.

Szerettem a múlt órák sorát,
ahogy ott ültél,
s a munkát magyaráztam

Szerettem a régi utakat,
amikor az országot jártuk,
szeretem a téli esték emlékét,
a fagyott cigarettafüstöt,
messzi helyeken,
kiszakadva a napi robotból.

Szeretem,
hogy álmodban kimondtad nevem.

Szeretem a kis piros versenyautót,
amit fiamnak adtál,
meseautónak hívja mindig,
az örök Karácsony titka az.

Szeretem ?szinte szavaid,
szeretem lelked meztelenségét,
titkolt bölcsességedet.

Szeretem,
hogy jobbnak hiszel engem,
mint vagyok,
hogy ösztönzöl arra, hogy jobb legyek.

Szeretem, hogy mindig
mellettem voltál és vagy,
bármit tettem,
vad ?rültségeket.

Szeretem bölcsességedet,
hogy megérted gondolataim,
egy pillantás, egy szó elég.

Szerettem okosságodat,
hogy értetted, hogy
?minek egy zsidónak papagáj...?

Gy?löltelek és gy?löltem a szegedi éjszakát,
gy?lölöm, ahogy kérdésed bennem él,
gy?lölöm ezt a lelki rákot,
mit belém oltottál.

Szeretem az energiaital-íz?
ébredéseket.

...