Egy régi név kiált az életemben,
egy régi lány, kir?l nem énekeltem,
kinek a szívem rég adósa volt,
ki rózsa volt s neve is Rózsa volt.

Diákkoromban mentem hozzá néha,
az árvalányhoz, én, kezd? poéta,
megbújtam nála a dívánsarokba,
és ámbratestét néztem szívdobogva.
Ó csipke-szoknya! Illat! Mézes esték!
Ó tükör! Ábránd! Méreg! Pillafesték!
Ó kisdiák, ki andalogva ballag,
s nyakkend?je egy vékony sárga szallag!
Üll?i-út! Bolondság! Régi tájak!
Elt?ntek egyszer! és most újra fájnak!
Ó lány, kinek sokkal vagyok adósa,
hadd zengem ?t most: rózsa, rózsa, rózsa.

Hol vagy ma kedves? Jaj, hiába nézem
az éjszakát, már eltakar egészen.
Vadmacska-szemed zöld deleje ég-e?
S nagy, furcsa szájad? Vagy már vége, vége?
Forró fejed bután födi a föld el,
s mint antik húgaid, repedt tükörrel
és koszorúkkal fekszel mély koporsón
a kásás elmúlás ágyában, olcsón?
Nem tudni soha, hova száll a tündér,
én sem tudom, hogy hova-merre t?ntél,
nem álltam ágyadnál ezüstkanállal,
míg verekedtél a sovány halállal.
Valahol messze, a poros vidéken
halnak meg ?k, egy tompa este, régen,
így mennek el, kik bennünket szeretnek,
csak a szívünk marad itt, vén eretnek.

De azt tudom, hogy jó volt, mint a t?zláng,
mely téli fagykor melegítve t?z ránk,
csak azt tudom, hogy puszta volt szobája,
akár egy cella, oly sz?zi és árva.

A hajsüt?vas égett szaga fojtón
szállott köröttünk, és ruhája folyton
száradt a székén meg az asztalán.
Az élete: két arckép volt talán.
Hogy mutogatta. Egyiken mereng?,
kislánykezében egy olcsó naperny?,
a másikon, mint síró, árva démon -
ki nem kap semmi gyöngyön, diadémon -
egy elhagyott padon ül, és mögötte
egy élet rémlik a távoli ködbe.

Ahányszor néztük, remegett a lelkünk,
múlt és jöv?, akik egymásra leltünk,
én, ki indultam, ?, ki lefelé ment,
pihenni vágyó, elalélt, szegény szent,
ki elvetette aranyát-ezüstjét,
csak szívta a rossz cigaretta füstjét,
tündökl? jáspis-karjait kitárta,
úgy vágyott innen egy regény-világba,
a messzeségbe, messze-messze ?rbe,
s kis pille, a szobáját átrepülte.

Mert táncosn? volt és Krakkóba táncolt,
s fehér nyakán egy halványlila lánc volt.

...

Leszállt az est, künn a mez?kön árny van,
és szénsötét már-már a tiszta ég,
és a gomolygó, g?zölg? homályban
bátortalanul egy kis csillag ég.

Ezüsterny?s lámpás süt asztalomra,
el?ttem áll a váró tinta, toll.
S én elmerengek, tollam messze dobva,
s egy könny remegve szempillámra foly.

Oly bús az est... A hold merengve kél fel,
távolból édesen szól a zene,
s néhány madár lefekv? éneke.

És záporozva hull a rózsa, csók...
Csak engemet fog által jégkezével
egy visszajáró hófehér halott.

...

Szeretlek. Ám el?tted nem kuszom.
Öblös mellemb?l boldogan - nyerítve -
zeng diadalmas, részeg himnuszom.

T?zvész lobog mereng? szemeimbe,
sokáig, oly sokáig vártalak,
hogy idejöjj az álmok kertjein te.

A cs?r teli, tej és méz a patak -
ó szenvedés, ó élet aratása! -
Dús fürt dagad a t?kén hallgatag.

Álom-menyasszony, fáklyás arcu mátka,
tejet hozol és nyugtató mosolyt,
s csókod kalászos álmomat megáldja.

Érzesz-e már? A homlokom borong,
mezítlen állok - én vagyok a férfi -
izmos kezembe reng? vas-dorong.

Utunk lármás madárcsapat kiséri,
a csillagos mindenség integet,
tüzünkkel a nap lángvihara ég ki.

Kezed kezembe markol reszketeg,
s én két melled, két táncos lábad áldom,
és áldom a két álmodó szemed.

S arany kalász nevet a nászi ágyon...

...

Már megbántam amit tettem
Már megváltoztam.
Nem is értem,Rám miért haragszol..
Mit vétettem,mondd meg Drága
Bármi legyen,én kiváltom:
Ha szerelmet akarsz
T?lem mindig kapsz!
Ha fogni szeretnéd kezem
Én mindig itt leszek.
Egy valamit nem teljesíthetek:
Hogy szerelmedet elveszítsem!

...

Még meg se láthattál,
még észre se vehetted,
hogy észrevettelek,
Marcelle,
pincérlány, a rövid fekete selyemszoknyádban
s a fehér kötényeddel,
már az ajtóban azonnal tizenöt különböz? kis mosoly
indult meg, habozva,
az orrodról, a homlokodról, a füledr?l,
a hajadról, az álladról,
a két halvány-rózsaszínre festett arcodról,
a szájad, a szájad,
a szájad felé:
s játszva remegtek, alig láthatóan,
türemkedve tusáztak egy darabig, majd hirtelen
egybefutottak, és te összefogtad
m?vészi kézzel,
egyetlen kecses, furcsa mosollyá,
és mikor odaértél a helyemhez,
mint egy kertészn?,
leejtetted elébem.

...

Én feleségem, jó és drága-drága,
eddig neked dalt alig-alig írtam,
mert nem bíztam tintában és papírban,
s féltem, hogy elhull a szavak virága.
Nem is vittelek tornyos frizurával
fényes parkettre, kart-a-karba-öltve,
ki csöndesen jöttél hozzám, e földre,
sok fogcsikorgatáson, könnyön által.

Külvárosokban jártunk, bús ebek közt,
mikor az ?sz nyugalmas, tiszta, síma
mosollyal vérzett - áldott heroina -
sírtunk a ködben, mélypiros sebek közt.
Mit tudta a kultúr, fekélyes, úri
népség, mi vagy te, s az a rongy, ki fennen
hordozza a fejét a bálteremben,
karján egy gyémánt-fül?, buta húri.

Én nem hiszek a n?be. Nem a kézbe,
mely ad-vesz, a szájba - kis piros ajtó,
most nevet?, most bánatos-sóhajtó -
a karba, amely integet igézve:
de hittem a te két jó-jó szemedben,
a két szemed mélyén horgonyt vetettem,
én mindig a lélekbe-szembe hittem,
most is hiszek, megálltam, várok itten.

Nekem a jóság, a jó szerelem vagy,
az életemmel járkálsz, ha velem vagy,
de ha távol vagy, olyan szomorú vagy,
akkor nekem a szenvedés, a bú vagy.
Most is megmozdul e polgári otthon,
olyan bitang már a költ? kabátja,
éjjel két nyomorék-karját kitárja,
s feléd ölel ? is - szegény - busongón.

Mert tett engem az élet h?si-vaddá,
adott nekem aranyat, mirrhát, lázat,
volt kenyerem a g?g meg az alázat,
de csak te tettél krisztusi lovaggá,
ki köntösét is megfelezi azzal,
akit szeret. Érted téptem le álcám.
A fájdalmat hoztad szépmívü tálcán,
a szegénységet, kinccsel és vigasszal.

Világok lázát mérik most a népek -
s én egy higany-pont rebbenését várom,
37,2... vagy 37,3...?
s a pesti utcán is remegve lépek.
Remegve nézek innen messze, hátra,
oda, hol hóban ível föl a Tátra
s betegek fekszenek, lágyan merengve
szájukban h?mér?vel, téli csendbe.

...