Messze fújt, túl messze,
Az élet tőled.
De minden gondolatomba,
Minden mondatomba,
Minden egyes szavaimban,
Ott vagy, elrejtőzve.
Hiányzol, talán néha,
Talán csak a világ,
Vagy a sors ily kegyetlen.
Kedvesen mosolygok,
Csak a napfelkeltét várom,
De hiányod, akkor sem feledem.

...

Figyelem az arcod.
Lesem két szemed.
Köszönöm az égnek.
Hogy melletted lehetek.
Álmodat vigyázom.
Amíg csak élek.
Hunyd le hát a szemed.
Jó éjt kedvesem.

...

Néha sír a szívem
Hirtelen megdobban,
Oly messze húz a vágy
Minden seb felszakad.
Nem láthatom őt,
Csak mélyen titokban.
Nem foghatom kezét,
Valahogy ez oly furcsa.
Hogy teremtett bennünket
Egymásnak az ég,
Ha nem foghatom kedvesem
Remegő kezét.
Vagy talán a sors űz fura játékot velem?
Néha sír a szívem, néha meg remeg.

...

Miért nem jössz már, mitől félsz?
Mi kell még? Mire vársz oly rég?
Miért nem kell a segítség?
Fogd meg a kezem, mit adjak még a szívedért?

Mit tehetnék még, hisz már, rég mindenem a tiéd.
Miért nem látod ezt?
Miért nem nyitod ki a szemed?
Vedd már észre, csak te kellesz!

Első voltam az életedben,
Most meg beállítottál a sorba, hogy én is csak reménykedjek.
Miért teszed ezt velem?
Miért vagyok csak egy játékszered?


Látom csak a bosszú vezérel ismét tégedet
Ki az ki elvesz tőlem, ki az ki miatt elfordítod a fejed?
Adtam mindent, amit csak tudok,
Te meg csak a hátadat mutogatod.


Oly sok a kérdés, hát miért nem válaszolsz?
Ha nem kellek már, ne ránts vissza folyton.
Engedj, értem ne lángolj,
Mert ennél még a pokol tüze is kevésbé fájó.



Hibás vagyok belátom, de hidd el nekem kedvesem,
Csak a boldogságodat kerestem.
Keresem most is, de ki az aki neked nálam többet ad?
Mutasd meg és fejemet hajtom előtte majd.


Megköszönöm neki, mert megérdemled a legtöbbet,
Csak kérlek, ne sírva kelljen elmennem.
Melletted minden sokkal könnyebb,
Miattad még a reggeleim is sokkal szebbek.


Érted értelmet nyert, hogy felkeljek reggel,
Hát miért hagysz most cserben?
Ha szerinted én ezt érdemlem akkor súgd a fülembe,
Neked még ezt is elhiszem.

Mondj már valamit, mert megöl a sötétség csendje.
Ha nem vagyok elég,
Akkor lökj el, ne légy velem ennyire kemény.
Ennyi elég.

Ne kínozz tovább,
Mert lassan a várakozási idő lejár.
Olyan lassan bújtál belém, mint az első hópehely egy téli estén,
De olyan gyorsan elmész, mint a zivatar nyár közepén.


Ne menj még el!
Ne hagyj magamra!
Vigyél magaddal!
Csak te vagy aki szívemben van.

Sebet ejtesz lelkemen,
Bele vésed nevedet.
Mondd, hát mit akarsz?
Vége van ma, holnap,tán jövőre, mondd, meddig tart?


Meddig ejtesz fogva reménytelen várakozással?
Van még veled dolgom
valami ezt ordítja belülről,
De a távolság közöttünk csak egyre nő.

Látom a szépet,
A jót, mi volt, mi lehetne,
Látom benned azt is amit te csak keresel,
Hát vedd észre!

Be kell látnod neked is, hogy ez így nem mehet,
Csak mond már végre ki, hogy Menj el és vissza ne gyere!
Ne kínozz tovább azzal, hogy tartalékba elteszel.
Várok rád még, nem tudom meddig, de leszek.

Itt vagyok, akarlak, De látom téged ez nem izgat,
Akkor hazugság minden mi kettőnk közt elillant.
Hazugság minden, mit elképzeltem,
Hazug az összes szó és hazug az összes perc.

De legyen hát hazugság, gyötörjön fájdalom,
Csak akkor még utoljára adj egy hazug pillanatot.
Csak egyet és vége, többet nem látsz,
De a sok szép emlék akkor is örökre velünk száll.


Égő szívem még mindig vár,
Fájó lelkem csak téged lát.
Eszem azt súgja: maradj még,
A szívem is azt mondja, hogy engem kérsz.

...

Mekkora köd, micsoda homály vesz körül.
A sűrű bizonytalanság nyálkás, iszapos szaga valósággal átitat.
Mit keresek? Kit keresek? Hogy fogok rálelni az én kedvesemre?
Tán magától megjelenik majd szívem sötét, ködbe burkolózott,
és a kétségbeeséstől fonnyadt dombjain, hogy az éjt nappallá varázsolja?

Hihetetlen, de így történt ez velem is.
Meglátni és megszeretni. Megszeretni, mint azelőtt senkit.
A haja fekete volt, mint a holló, a ruhája piros, mint a tűz,
mely lángra lobbantotta szívemet, a kétségbeesést reménnyé,
a korom sötétséget világossá varázsolva.

Ott állt előttem. Ott állt előttem,
és én szégyenlős kisfiúként sétáltam fel, s alá izgatottan.
Hát tényleg létezik? Ez tényleg valóság?
A szívem az első pillanatban elhitte, a szemem azt hitte: tündérmese.
Tündérmese, de, hogy lehet, hogy a valóság szebb, mint az álom?

Hirtelen reménnyel telinek, erősnek, bátornak, hódítónak éreztem magam.
Aztán a szemébe néztem. Egy addig nem ismert érzés lett úrrá rajtam.
Azt hiszem a gyönyör itt kezdődik. Azt hiszem, hogy a gyönyör megfogható.
Az erős érzés szinte kitöltötte a levegőt, szinte fizikailag érintett.
Minden álom, minden szerelem, minden vágy, amit ember érezhet, megtestesült előttem.

Te voltál az, édes szerelmem.
Lényeddel megtisztítottad a szívemet, erőt adtál nekem.
Bátorságot kölcsönöztél, legyőzhetetlen vagyok veled.
Te vagy, ki mellettem állt mindig, te vagy, ki támogat, bármit is teszek.
Te vagy az odaadás, te vagy a kedvesség, te vagy a szerelem.

Te vagy szerelmem az életem, te vagy a kihívásom, te vagy a győzelmem.
Te vagy a vetésem, de te vagy az aratásom is.
Te vagy a gyengeségem, de te vagy az erősségem is.
Nélküled üres, de legfőképpen elveszett vagyok.
Nélküled hideg vagyok, akár a tél, sötét, akár egy dohos pince.

Édesem, kincsem, kicsikém, hercegnőm, királynőm!
Te teszel engem érdekessé, tőled vagyok színes, tőled vagyok igazi.
Te teszel engem férfivá, s te teszel engem emberré.
Miattad akarok élni, bizonyítani, szeretni és szeretve lenni.
A te bőröd illatát, a te leheletedet és szeretetedet akarom érezni örökké.

Nem kérek egyebet, csak, hogy viszont szeress engem úgy,
ahogyan csak én tudlak. Téged úgy, ahogyan én,
még nem szeretett senki, és nem is fog.
Nem kérek egyebet, csak, hogy őrizz meg engem és az emlékemet örökké.
Ne feledd nevemet soha, mert az én szívem soha nem fog feledni téged, Fanni!

...

Kedves emlék amit őrzök
Szívem mélyéről előtör
Ki tudja mikor és miért
Nem adnám oda semmiért.

Könnycsepp fut végig arcomon
Néha egy emlék fáj nagyon
Merengve élem újra át
Gyász elhamvadt sűrű porát.

Az érzések szüntelenül
keringőznek lelketlenül
játékot űznek szívemben
Átélt múltam a jelenben

...