Hervadsz, hervadsz
Szerelem rózsája,
Isten hozzád
Keblem h? lyánykája!
Omlik a hab,
Omlik könyhullásom;
Kél a szell?,
S költi sohajtásom.

Partot a hab,
Bút mos könyhullásod;
Enyh a szell?,
S enyh?l sohajtásod;
Hagyd hervadjon
Szerelem rózsája,
Nyíl hajnalkor
Remény violája.

Hervadsz, hervadsz.
Szerelem rózsája!
Nem kell nékem
Remény violája;
Újjaim csak
Nefelejcset szednek
Bús estvéjén
Bús emlékezetnek.

...

Igy zengi berke bájos éjjelében
A nimfa dalait,
Ha megjelenni látja kellemében
Májust s virágait,

Örvendve f?zi sz?ke homlokára
A rózsalombokat,
És hallja mint zúg a visszhang, dalára
Tördelve hangokat.

Szelid csenddel zúg a dal hurjaimról,
Miként az esti szél,
Kerengve lengvén rózsabokraimról,
Hesper szép fényinél.

A naisok nedves barlangjaikban
Andalgva hallanak,
Mid?n a berkek öblös hangjaikban
Utánam hangzanak. -

Leányka! még nem érzed, szenderegve
Anyád lágy kebliben,
Nem még dalom, mely zeng, puhán lebegve
Feletted édesen,

Nem olvad öszve szíved szent hevére
Melyet reád lehell:
Mint pásztorának a hölgy énekére,
Ha róla énekel.

Némán örülve hallja rejtekében
Kell? nyögéseit,
Merengve éli álma tengerében
Korának kényeit.

Pirúlva, mint Auróra, nyilt kecsekkel
Száll majd onnét el?;
Miként mid?n a táncoló Kegyekkel
Cypris mosolygva j?.

Szent láng hevítve szívét olvadozva
Szétomlik karjain,
És eltéveszti létét gyúladozva
Kedvellett csókjain. -

De boldog vagy leányka! szenderegve
Anyád lágy kebliben,
Hü géniusz szállong feléd lebegve,
Mosolygván csendesen,

Szép sz?ke fürteit mirtusz köríti
Mint Eros fürteit,
Ki kedvelt kínokkal csalfán vegyíti
Létünk kellemeit.

Kör?lte rózsafénnyel elborítja
A kell? halmokat
S szavával édesen elandalítja
Zengvén szent hangokat:

"Viríts majd, mint a rózsa bíborának
Virít szép színivel,
Mely kebliben id?vel Cypriának
Mosolygva hervad el.

Leng? zefir fog majd feléd kerengni
Sóhajtván tégedet,
De vond be, látván ?t feléje lengni,
El?tte kelyhedet!"

...

Óh Lotti! Lotti, higgyed,
Édes szeretni!
Hát mért ker?löd Ámor
Rózsaláncait?
Nem messze egy patakhoz
Űltem a minap,
A nimfák énekeltek,
Lopva hallgatám -
Mosolygva énekelték
Ámor hatalmát,
Ámornak élnek ?k is,
S hordják láncait.
Óh a szelíd kis istent
Ki nem szeretné?
Nélk?le életünket
Ki boldogítná?
Gyötr?dni édesen, és
Égni édesen,
Gond nélkül sírni, lánc közt
Nem lenni rabnak,
Ez sorsa annak, aki
Ámor barátja -
Ó Lotti, Lotti higgyed,
Édes szeretni!
Hát mért ker?löd Ámor
Rózsaláncait?

...

Semmi kedvem reggel felkelni,
Mert tudom, hogy nem vár engem senki.
Egyedül ébredem, egyedül fekszem le,
Mondd! Miért teszed ezt velem?

Nem akarsz már látni sem engem.
Mért? Úgy megbántottam a szívedet?
Kérlek ne haragudj, tudom vétkeztem, de
Mondd! Miért teszed ezt velem?

Fáj a magány, hogy nem vagy velem,
Szépen kérlek maradj velem!
Ha már Te sem vársz minek legyek?
Mondd! Miért teszed ezt velem?

...

Bús látományok, nagy, fehér n?k
lengik körül az ágyamat,
s csiklandozó gyermekmosollyal
szemembe néznek bágyatag.

Csókolják ólomszínü arcom
ringatva elfáradt fejem,
lefektetnek mint egy halottat,
meredten és szerelmesen.

Hideg kezükkel simogatnak
e holt-fehér, nagy asszonyok,
néznek reám nyugodt szemekkel
s forró szemembe könny csorog.

...

Egy régi név kiált az életemben,
egy régi lány, kir?l nem énekeltem,
kinek a szívem rég adósa volt,
ki rózsa volt s neve is Rózsa volt.

Diákkoromban mentem hozzá néha,
az árvalányhoz, én, kezd? poéta,
megbújtam nála a dívánsarokba,
és ámbratestét néztem szívdobogva.
Ó csipke-szoknya! Illat! Mézes esték!
Ó tükör! Ábránd! Méreg! Pillafesték!
Ó kisdiák, ki andalogva ballag,
s nyakkend?je egy vékony sárga szallag!
Üll?i-út! Bolondság! Régi tájak!
Elt?ntek egyszer! és most újra fájnak!
Ó lány, kinek sokkal vagyok adósa,
hadd zengem ?t most: rózsa, rózsa, rózsa.

Hol vagy ma kedves? Jaj, hiába nézem
az éjszakát, már eltakar egészen.
Vadmacska-szemed zöld deleje ég-e?
S nagy, furcsa szájad? Vagy már vége, vége?
Forró fejed bután födi a föld el,
s mint antik húgaid, repedt tükörrel
és koszorúkkal fekszel mély koporsón
a kásás elmúlás ágyában, olcsón?
Nem tudni soha, hova száll a tündér,
én sem tudom, hogy hova-merre t?ntél,
nem álltam ágyadnál ezüstkanállal,
míg verekedtél a sovány halállal.
Valahol messze, a poros vidéken
halnak meg ?k, egy tompa este, régen,
így mennek el, kik bennünket szeretnek,
csak a szívünk marad itt, vén eretnek.

De azt tudom, hogy jó volt, mint a t?zláng,
mely téli fagykor melegítve t?z ránk,
csak azt tudom, hogy puszta volt szobája,
akár egy cella, oly sz?zi és árva.

A hajsüt?vas égett szaga fojtón
szállott köröttünk, és ruhája folyton
száradt a székén meg az asztalán.
Az élete: két arckép volt talán.
Hogy mutogatta. Egyiken mereng?,
kislánykezében egy olcsó naperny?,
a másikon, mint síró, árva démon -
ki nem kap semmi gyöngyön, diadémon -
egy elhagyott padon ül, és mögötte
egy élet rémlik a távoli ködbe.

Ahányszor néztük, remegett a lelkünk,
múlt és jöv?, akik egymásra leltünk,
én, ki indultam, ?, ki lefelé ment,
pihenni vágyó, elalélt, szegény szent,
ki elvetette aranyát-ezüstjét,
csak szívta a rossz cigaretta füstjét,
tündökl? jáspis-karjait kitárta,
úgy vágyott innen egy regény-világba,
a messzeségbe, messze-messze ?rbe,
s kis pille, a szobáját átrepülte.

Mert táncosn? volt és Krakkóba táncolt,
s fehér nyakán egy halványlila lánc volt.

...