Estve jött a parancsolat
Viola-szín pecsét alatt,
Egy szép tavaszi éjszakán
Zörgettek Jancsim ablakán.

Éppen akkor vált el t?lem,
Vígan álmodott fel?lem,
Kedvére pihent ágyában,
Engem ölelvén álmában:

Mikor bús trombitaszóra
?lni kellett mindjárt lóra,
Elindúlván a törökre;
Jaj! talán elvált örökre!

Sírva mentem kvártélyjáig
S onnan a kertek aljáig.
Indúlt nyelvem bús nótára,
Árva gerlice módjára.

Csákóját könnyel öntöztem,
Gyász pántlikám rákötöztem;
Tíz rózsát hinték lovára,
Százannyi csókot magára.

A lelkem is sírt bel?lem,
Mikor búcsút veve t?lem:
"Isten hozzád!" többet nem szólt,
Nyakamba borúlt s megcsókolt.

...

Egész világ hódolt, leányka,
S te mindenkit kigúnyolál,
Azt hitted, ez adó megillet,
S nincs senki, aki ellenáll.

Bosszankodál, hogy egyed?l én
Maradtam néma és hideg.
Több-több kacérság bájaidra
Még több ragyogványt hintenek.

Er?sebb vért kellett nekem most,
Neked hegyesb nyíl kelletett
Így folyt köztünk, így folyt sokáig
A harcjáték, az ütközet.

De jaj, ki a szív érzetével
Szentségtör? játékot ?z!
Veszélyes az, mint a lepének,
Melyet körülrep?l, a t?z.

Addig hódítgatál cselekkel,
Hogy meghódoltál, kis hamis,
S ez nékem olyan jól esett, hogy
Tiéd vagyok most magam is.

...