Hazudhatom, hogy jelentéktelen számomra már,
Rímek mögé bújva, egy sötét alagútban az érzés ketrecbe zár,
Emlékképek gyötörte valóságom vétek, de leplezném,
Szabadulást eme fogságból nem lelek, egy hang súgja "kellesz még".
Nekem, csalogató tekinteted életembe íródva, lágyan keresem.
Megfeszít egy érzés, intim a válasz, nincs mi ki támaszt,
Kérve-kérek édes egy utolsó, szívb?l szóló megértést!

...

Csak néha fáj, csak néha éget
A régi bu, - a fájdalom...
S érzem, ha vágyva széjjelnézek
Hogy lelkem lelkével rokon.

Csak néha hull ki egy-egy könnycsepp
Ha már csordultig telve van...
Csak néha várom, hogyha jönnek,
Hátha ? az, - ki messze van?

Csak néha hallom lágy zenének
A riadót, - csaták zaját...
Csak néha, hogyha áldást kérek,
S éj borítja rám fátyolát.

Csak néha fáj bús magányom,
A néma ?sz, - a hervadás...
Csak néha, hogyha vélni látom,
S h?s álom karja ölel át.

Csak néha ég ... de ki se látja
Eltitkolt könnyem, sóhajom...
S a reményt, mellyel rá gondolva
Dics?bb jöv?r?l álmodom!...

1914

...