Versben és senrjúban.

Égjetek lángok!
Gyertyafény is, magányos…
Virághervadás…

*

Temetőkapu.
Belül sejtelmes a múlt!
Tűnt évszázadok.

*

Fájdalom bent, majd’
Leterít. Sírás segít.
Semmiből, sírba.

*

Halál lezárt mindent és így nincsen semmi félelem?
Így már ott más... megváltozott minden, összes érzelem?
A lezárt talány és valós magány lett a végzetem…

Őszi szellő lengedez a sírok felett,
Keresem én az arctalan csillagképet…
Bágyadtan nézem ezt a sok krizantémet.

Egy gyertyalángot szeretnék szeretettel körbevonni,
Hogy tartsa meg a szeretetet, megvédeni, megóvni…
Próbálom, ő segítsen életben, utamon haladni.

*

Mély a fájdalom,
Örökre ment szerettünk…
Távoli harang.

*

Egyszer a kis láng elalszik, a virág is elhervad,
A szeretetünk, ősök emléke mindig megmarad.
A sejtelmes gyertyaláng sárgán, jócskán nagyot lobban,
Játszott vele a fránya szél és el is aludt nyomban…

*

Sír már az este,
Ríni fog a hajnalpír.
Márványon avar.

*

Virágillatot sodor az őszi szellő,
Napot eltakarja a sok, őszi felhő.
Síremlékeken bucskázik a naplemente fénykévéje,
De innen már nincs kiút, ez itt a halálsor vaksötétje…

*

Égen csillagok.
Temetőt bevilágít.
Nem sötét az éj.

*

Lángvilágítás,
Szeretet erősítő.
Esti sötétben.

*

A gyászruhába beöltözött emlék-gondolatok…
A szívekben meg a mély érzések, az örök lakók…
Síroknál az előjött emlékezések, zokogók.

Letérdel az elmúlás, avarhegyet sepreget a szél,
Közben a fákról zizegve, halkan lehull a sok levél.

Az avarban a cipők alatt sok kavics csikorog.
Rozsdás sírkert kapu reggeli nyitáskor nyikorog…
A lakók csak jönnek, nincsen vége, halál vigyorog…

Sírkertben, a gyertya, emlékeket gyújtja,
Fehér mécsesnek, visszhangzó, tűz a lángja.
Bánatom viaszát csurgóra olvasztja,
Bánatomat, árva szívemre csurgatja.

*

A gyertyaláng a
Vágyódó lelkek fénye.
Sír! Véget érve…

*

Ha gyertyát gyújtunk,
Szívünkben ébred, múltunk.
Rokonság is él?!

*

Gyertyalángban szeretteink emléke még él,
Szívünkben az összes emlékünk életre kél.
Sírkert bánatos tömeggel van telve,
Orcájuk meg, könnytengerrel fürdetve.

Fájó szíveket megszorítja az emlékezés keze,
És mindenfélére emlékeztet november eleje.
Nekem még van vezeklés, neked van-e kárhozat?
Én még szaladok, tenálad már nincsen mozdulat…

A temetőben cikázva suhan a halál,
Élet nézi, csodálkozik, csak megy, meg nem áll…
Folyvást gyertyák lángja világítja az életteret,
És megvilágítja a már halványult emlékeket.

*

Hoznak virágot,
Beborítják sírokat.
Ősnek jólesik.

*

Későn ébredő
Emberek! Adóssággal.
Határidő nincs!

*

Körbenézek, szép a fényben úszó temető,
Kedves halottainkra meg vigyáz Teremtő!
Nehéz a lelkem, ha idelátogatok, itt vagyok.
Virág van a kezemben, viszek nektek, sokan vagytok.
Van veletek, sok régi emlék, bennem felidéződnek,
Könnypatakok az arcomon vad patakként csörgedeznek.

Mint élő a temetőben mindig, már szinte fázok,
Szinte reszketek, amikor sírotoknál megállok.
Jöttem hozzátok látogatni, mécsest és gyertyát gyújtok,
Kicsit maradok, de megyek vissza, ne haragudjatok.

Ti már nagy úton haladtok és ott már meg nem álltok.
Eszemben nem, szívem tudom, majd megyek utánatok.
Sírotoknál ücsörgők, a pillanat maga a végtelen,
Hogy mikor jövők hozzátok, az a jövőben még véletlen.

Sós könnyeim arcomon bőrmaróan égnek
Bánatom erősítik, halványuló fények,
Bennünk látogatókban, lángra gyúl az érzelem,
Feltárul a múlt sötét, mély, feneketlen verem.

Lassú lépteink az avarban csúszkálnak,
A barnás-színes levelek meg ropognak.
Ha vannak kísértetek, akik éjszaka vidáman élnek...
Nekik világítanak leégett gyertyák, sejtelmes fények.

A sírkertben meg jő az éj, megpihen a természetben.
Leég a sok mécses és gyertya, elvész az enyészetben.
Lágy szellő suhan, oly' halkan, csendesen,
Finom rezgés fut végig, leveleken.

*

Hallik reccsenés,
Végleges szerep, csendben…
Szélben lengedez…

*

Menetben még visszanézek, látom a mécsesem lángja fényében,
Anyámat, Apámat, rokonaimat, -emlékezve,- mint életben.

Vecsés, 2014. október 11. -Kustra Ferenc József

...

Filozofikusan keresem a választ… de akkor mit?

Jelzem, tudom, hogy valahogy élem a csendem.
Jelzem, tudom, kezdem élni hevesen… csendem.

Nem is zizeg a csendem…
Nem is zörög a csendem…
Nem is hörög a csendem…
Nem is röfög a csendem…
Nem is dünnyög a csendem…
Nem is hüppög a csendem…
Nem is nyivákol a csendem…
Nem is rikácsol a csendem…
Nem is duruzsol a csendem…
Nem is mormogol a csendem.
Nem is dübörög a csendem…
Nem is mennydörög a csendem…

Nem zötykölőg a csendem.
Nem lődörög a csendem.
Nem ücsörög a csendem
Nem sündörög a csendem.
Nem csatangol a csendem.
Nem barangol a csendem.
Nem leblokkol a csendem.
Nem bekrakkol a csendem.
Nem lubickol a csendem.
Nem bóbiskol a csendem.

Nem randizik a csendem.
Nem partizik a csendem.
Nem behatol a csendem.
Nem kamatyol a csendem.
Nem kufircol a csendem.
Nem ficánkol a csendem.
Nem befarol a csendem.
Nem rostokol a csendem.

Nem harácsol a csendem.
Nem kárpótol a csendem
Nem sumákol a csendem.
Nem istápol a csendem.

Nem háromszög a csendem.
Nem járomszög a csendem.

Minek is van csendem? Ha ily’ mint a leírtak szerint, lehet, hogy nem is szenvedhetem?
Lehetetlen-e csendem? Ha ily, mint a leírtak, vele a hátra lévőt élhetem?
Mégis én élvezem csendem! Ha ily', mint a leírtak, tartom vele együttélésem!


Vecsés, 2024. szeptember 29. -Kustra Ferenc József- írtam: mint kutatómunkát a csendem filozófiájáról, önéletrajzi írásként.

...

Keresem az utamat,
Hogy befolyásoljam a múltamat?
Keresem az átjárót,
Hogy megleljem a nagy Eldorádót…

Hol lelem az utamat,
Hogy befolyásoljam a múltamat?
Hol lelem az átjárót,
Hogy találom meg az Eldorádót?

Vecsés, 2002. szeptember 20. – Kustra Ferenc József- íródott: önéletrajzi írásként.

...

(Anaforás)
Hmm… ha nem függnék, uralkodó „összes” körülményemtől,
Még tán' jobb sorsom is lehetne -meg múltam- zsigerből.
Hmm… Születésemkor beborított egy nagy, matt fekete fátyol,
Még jobb is lehetett volna minden… ó, sorsom, mért elhagyol?
*
(Senrjú)
Nem is én döntök,
Körülményirányítás!
Sors, rég’ elhagyott…
*
Fekete fátyol
Megmaradt, csak az enyém!
Rég’ elhagyott sors…
*
Születésemkor
Borús égen, csillagok?
Elhagyott rég’… sors.

Pazar, ahogy meditálok, ezt tanácsolták nekem,
De nem használ, ez bizony ez, az én lehetetlenem.
A matt fekete fátylam, kitartóan kísért mindvégig,
Ez már marad! Születésem óra és most már a sírig…

(Anaforás, halmazrímes, belső rímes)
Kik kedvesek voltatok nekem, már mind régen elmentetek… végül,
Így aztán itt maradtam a fonton, ellenségek között, egyedül.
Kik kedvesek voltatok nekem, mind hiányoztok oly' végtelenül,
Így aztán majd megyek lélekúton… bizony elkerülhetetlenül.
*
Ó! Ha nem függnék
Mástól! Szeretet lengne…
Gonosz emberek!
*
Éjsötét fátyol,
Távoli erdőségbe…
Levélzizegés.
*
Adjatok éltet,
Fekete nélkül békét!
Csillagfény magány.
*
Szél dalolása,
Elrepítheti rossza?
Ez felnőtt mese…
*
Kihalt parkban rendszeresen meditálok,
Ez jó, mert ott idegen kutyákkal játszok…
Kihalt parkban, keresem elveszett életet,
Ez jó… mert ott érzem a sok bárgyú nézetet.

(Bokorrímes)
Van, hogy ott ér a sötét, holdvilágos este,
Én meg keresem a csillagokat, fűben heverve.
Hogyan tovább? Életrealitás, vággyal keverve…

Vecsés, 2015. május 5. – Kustra Ferenc József– tavaszi megújulás jegyében született gondolatok önéletrajzi írásként.

...

(leoninus csokor)
Húsvét! Mint katona a fegyverrel, itt flangálok kölnivízzel…
Keresem melyik házba kopogjak be, ott kit locsoljak kölnivel le?
Van nálam kétféle kölni is, hátha kell korosztályos locsolkodás is.

Egy ház nagyon szimpatikusnak tűnt, de egy veszett kutya előtűnt!
Vigasztaltam, ne dühöngjön, meglocsolásra készülődjön…
Közben megláttam, hogy kan, locsolástól elálltam haladóan…

De, kinyílt az ajtó, kicammogott egy idősebb hölgy bottal… fixírozott kritikával.
Ha már megálltam, kérdeztem is, hogy lehetne itt locsolkodnom is?
Mondta, ide rajtam kívül senki nem jön. Kapu nyitva, kért menjek be… szinte esdeklőn.
Mondta még: a kutya futóláncon, menjek bátran, bár nem a legjobb barátom!
Hozzátette, reméli kedvelem a vendéglátást, sonkát, tojást, kolbászt, pálinkázást!
Merthogy így tanulta, ő mindig készül és öröm neki, hogy egy férfit láthat vendégül…

Egyből kaptam egy kupicát, kávét, mi lefőtt, s mondta, ha kérek a végére van befőtt.
Persze közben minőségi illattal meglocsoltam, no, meg áldott húsvétot kívántam!
Mondta míg sonkáztam, neki nincs senkije. Reméli igy jövőre is lesz valakije…
Elmenőben a kutyussal jól elbeszélgettem, de azért a közelébe se mentem…

Vecsés, 2023. április 7. – Kustra Ferenc József – íródott: egy fenomenális húsvéti locsolkodásról, leoninusban.

...

Mese-mese mátka…

Mordult rám egy ijesztőn nagyot… sötét reggeli felleg,
Megijedtem és úgy felborzolódott bennem az ideg!
Messzire révedek, látok kénköves ménkű levágott.
Vihar borzolja, tó vize nem tükrözi képed, látszott!

Mellénk ment, pedig igyekezett nagyon, így megmaradok meg a mának,
Majd holnap keresem, sajnálatomat kifejezem az égett fának…
Néha hál’ Istennek az ellen is téved,
Szemem, most boldogan félre, másra réved…

Jelszavaink vannak: Tisztesség! Méltóság! Szabadság!
De egy hóvihar ezt mind elsodorja? Ez igazság?
Figyelem, de nem hallom, hogy időjárás lépked hangtalan,
Így azt sem látom meg, nincs napsütés, de hosszú árnyéka van.
Nincs nekem nyugalmam, ez biztos, mint a végtelen, oly' távoli messzeség,
Felettem, mint egy végtelen kék óceán, betakar és irányít az ég...

Esik, akkor is, ha nem akarom, és nekem esernyőt kellene nyitni!
Nyitnám, de az orkán legott széttépi, rongyát, meg messzi ég felé viszi!
Így én csak ázok és látom mások is, télen meg jég, sítalpam tőri,
Szomszéd gyerek meghógolyózott, majd elszaladt, ez ellen sem véd semmi.

Csak baj van tavasszal, mert a termés lefagy,
Nyáron a növényzet… mert nincs víz, kiszárad.
Ősszel az esőzésekben szánt és elakad a traktor,
Majd megint jő a hideg tél, az a legkeményebb faktor.

El kellene menni az Óperenciás tengeren túlra,
Mert ott lakik a hatalom és az bizony csak rajta múlna,
Hogy az időjárás javuljon, a kecskénk ne száraz füvet legeljen,
Szegény ember fia, valahogy… üres szénapadlásig emelkedjen.

Jelszavaink vannak és változatlan: Tisztesség! Méltóság! Szabadság!
Már ítélhetne, a mesebeli üveghegyi, emberi bíróság…
Verőfényes nap lesz ma, kéne is indulnom a parasztok nevében,
De még szereznem kell hamuba sült pogácsát és sikerül, remélem…

Csak akkor ehetünk, ha az időjárás megengedi, és csak akkor kirándulhatunk
Ha, az időjárás alkalmas, és a dzsungel özönvíz elmossa az új betonutunk!
Ki kint marad, azt villám veszély fenyegeti,
Olyan nagyon csattan, hogy lelkét remegtetni.
Mentség, csak ha lehasalsz a tíz centis sárba,
Az meg, jól befolyik a gyolcsgatyád korcába!

Ősembernek volt már menedéke, egy nagy-nagy masszív sziklabarlang,
Bejáratnál égett a tűz, védte őt… ez nem volt ópiumbarlang!

Nyáron izzadunk,
Télen meg fázunk.
Esőben ázunk,
Most mit csináljunk?

Király nem ígérte meg, ha eredménnyel járok, hozzám adja a lányát,
De majd meg is kell tennie, mert nem rúghatja föl eme mese világát!
Nők és gyermekek, férfiak, küzdjetek időjárással, ez égi harc!
Ne feledjétek, jön hóvihar, jön tornádó, ez mind… a nagy égi sarc.
Ti, meg mi, mind csak nézzük, hogy változnak meg a felhők, szél fújja leveleket,
És a fű kiszárad, meg éheztek is… már nem tudom sorolni egyebeket.

Szélroham, őseim gránit sírját forgatta, le is döntötte!
Az meg fed lapot, kis, apró miszlikbe majd' porrá feltördelte.
Ha így majd később, a sírhelyet a sírásók beszántják,
Aztán a maradt gödörbe a száraz avart behányják…

Egy kalpagom volt, tegnap azt is elvitte a szél,
Belül zsíros volt, de így már nincs ki múltról beszél.
Fázok, izzadok, esdek és köhögők!
Életben úgy maradok, ha röhögők…

Kor embere látja, az időjárás átok, oly’ mint egy szabadságharc!
Itt az ember csak akkor győzhet, ha győzhet, hogyha oly’ kemény, mint a kvarc!
Kénes eső ellen nem véd semmi, főleg nem az ámító ál-jogok,
Özönvízben, meg amit veszítünk, a sok élet... mind-mind áldozatok!

Hóviharban, tűző napon, buktak el már hős urak,
Sokan csak értelmetlenül, béke-földben nyugszanak.
Rossz idő nemcsak a fákat tépi, csavarja ki és tarolja a termést,
De emberi életeket sem kímél, ők már tán' nem hallják a dobpergést!

Aki a küldöttségbe velem akar jönni az, most jelentkezzen,
Hozzon biz’ viharkabátot, a nélkül elutazni lehetetlen.
Ha! Megjövünk, érkezünk, a királynál bízunk, hogy lesz dinom-dánom,
És értelmes üzenetet hozunk… és az, tán’ nem lesz ákombákom…

Vecsés, 2014. december 28. – Kustra Ferenc József

...