Versben és senrjúban…

Az időm erős karja szorításában vagyok,
Szabadulnék, ezért én lobbanó tűzet, szítok…
Pardon! Szítanék én, de hogyan is kell? Nem tudok...

Magamnak én tartozok… így a múltamért fizetnem kell?
De, sajnos harcban állok a vörös szőnyegem szélével…
A lelkiismeretemmel intézzem… éljek békével?

Sétálok magamban a sáros betonúton,
Csúszkálok, és csak merengek a rég elmúlton.
*
Rejtőzik a múlt,
Sírástól, fátylat látok…
Érzelemsodrás…
*
Mérgezett a múlt?
Fakuló nappali fény!
Boldog… ízetlen.
*
Vágyak eltűntek,
De feltűnnek emlékben.
Lélekdarabok.
*
Rájöttem már, múltban nincs benne a felejtés!
A múlt maga a dicsőséges emlékezés.
Keresem önön magamat és ez nem kevés.

A múlt szavai talán bántóak?
A válaszok tán’ meggyalázóak?
*
A lét világa,
Tán' lehet meggyalázó?
Világ színtelen…
*
Múlt kutatásban
Percek csak vánszorognak.
Kevés a jó hír!
*
A múlt való' szépsége, miért akarnánk, hogy eltűnt legyen,
Nem lehet, nem kívánhatjuk, hogy a múlt feledésbe menjen…
*
Régről álmodunk,
De valósan megtudni?
Rettegés ural?
*
A múlt adata
Mint zsarátnok, csak éget?
Múlt az alapod!
*
Kiáltani a
Múltnak nem-e lehet? És?
Ott úgysem hallják…

Sors-utunk még nem vezetett soha sima utakon,
Soha nem volt, hogy csak túl lettünk volna fájdalmakon…
Folyt már biztos mindenki a szeméből fájón a sok könny,
Akik meg nézték, csak mutatták az érzést, ami közöny.

Már sokszor futottak vakvágányon a remények,
Aztán nem lett semmi és csak a múltba süllyedtek.
Ahogy melankóliába estünk, ők öleltek…
*
A múlt lakása
Árnyékvölgyekben ásott!
Valónk határa.
*
Az élő világunk a múlt ellen nem nyújt védelmet,
Ezért ne utasítsd el a reménykedő vélelmet,
Hogy múltban találsz finom, építő lelki élelmet…

Vecsés, 2015. november 30. – Kustra Ferenc József

...

Semmi-lét meditáció

Állok a vakablakomnál, nézem a semmiséget,
Fáj. hogy sírok… életem nem ad több lehetőséget…

Vak a sötétség,
Egy csillag se gyúl éjben.
Hideg az ablaküveg.

Vak ablaküveg?
Hideg, mint fénytelenség
a csillagtalan éjben.
*

Ablakon keresztül, bambán nézem a tájat,
Látom, hogy a hóvihar belepte a fákat.
Keresem magamban a sok kiürült vágyat.

Csendes már a táj.
Vágytalan az alázat,
Szűz a takaró alatt.

Táj takarózik.
Szűzi érintetlenség,
Alázat csendesedik.
*

Szenvedek én a már régen elmúlt életemtől
Szenvedek a megtörtént múlt… ósdi meséitől.
Lehet, hogy nekem is csak a köpönyeget kéne forgatnom már,
De, ilyen öregen? Nekem ezt már nem engedi, falinaptár…

Öregszik a test,
A tiszta szívű lélek.
Szenvedés mesél nekik.

Lélek mesét vár,
Szívtől vagy szenvedéstől?
Mindegy, csak tiszta legyen.
*

Érzem, hogy máig is harcban állok,
A saját harcteremen kószálok,
De célom nincs… tétován bóklászok!

Kies a harctér.
Ártatlan kard önvéres.
Fáj a háborús aktus.

Véres háború,
Aktus fájdalmat kardoz.
Kietlen az önharctér.
*

Engemet már hajnalban a csönd is, mint harsona ébreszt,
Ez az oly’ váratlan hevesség, reggelente elképeszt...

Reggellik békén,
Csend zengve fúj ébresztőt.
Döbbenetes a világ.

Megdöbben a csend,
Mikor ébred a világ.
Békétlen zajos reggel.
*

Már annyira bele vagyok döngölődve az életem posványába,
Hogy már újat kezdeni sem tudok, csak majd talán, egy másik világba…

Nehéz a kezdés.
Tavasszal semmi rügy'zik.
Ez most a vég is egyben.

Tavasz nehézkes.
Egyben semmis a kezdet,
Lám, már rügyezik a vég.
*

Semmi volt ez az egész rongy élet,
Sehogy sem segítette a létet.
Kaszás majd, kidobja az egészet!

Rongyos a szirom
napsugár kaszájától.
Dobandó lett az élet.

Rongyolt az élet.
Napsugár szirmot dob ki…
Megcsorbult a kaszája.
*

Nézek ki a vakablakomon, nézem a semmiségemet,
Közel az életvégem, sorsom nem ad több lehetőséget…

Vecsés, 2017. december 13. – Mórahalom, 2018. február 1. -Kustra Ferenc József– a verset én írtam, hozzá a sedoka –kat, szerző és poéta társam, Farkas Tekla.

...

Versben és európai stílusú haikuban, valamint 10 szavasokban meditáltunk

Fény kikandikál
A hajnali felhőkből.
Sugara, villog.

Arcomon vesztegel, enyhén melenget,
Nyárnak nyoma veszett, ősz búcsút rebesget.
*
Kinézek az ablakon, rögvest látom a havat.
Jobban nézem, keresem, de nem látom a nyarat.
Már, itt a tél és a nyárból emlékem sem maradt...
*
Színes avar-szín
Keveredik fehérrel.
Lassan, teret nyer…

A hajam barna színét már elvesztette,
Az ősz ezüstösre színezte.
*
Éjszaka sötét…
Éjfél vagy hajnal, mindegy.
Reggel erős fagy.

Gyengeségem érzem... Ha jön is kikelet,
Lehetetlen kijátszani a végzetet.

Vecsés, 2014. december 3. – Szabadka, 2017. július 25. –Kustra Ferenc József – íródott alloiostrofikus versformában. A bokorrímes és a 3 haikut én írtam, alájuk a 10 szavasokat, szerző-, és poétatársam Jurisin (Szőke) Margit. A 10 szavasok címe: „Már nem táplál életet...

...

Képzeletem…

Csak egyedül voltam, jól elvoltam a kertben,
Az éjszaka körül ölelt a sötétségben…
A fénytelensége, benne volt a lelkemben.

Most, este lefeküdtem fűágyamban, a csillagos eget bámultam,
És eszembe ötlött egy gondolat: ez a plafon? Csak néztem, ámultam!
Ahogy besötétedik, a csönd is elhallgat… miért? Erre gondoltam…

Az ég, kékjében tükörként keresem a saját arcom,
És keresem légben... kergetőző kusza gondolatom…
A csendes estét, üde sötétség hasítja szét… hallom.

Éreztem én, hogy ezen estét a kertben kint kell töltenem,
Láttam, a csillagfény-koszorúnak is kell a jelenlétem.
A lelki mindenható rám borult… rendben a lelkiségem.

A fűcsomók között, már nem csíptek, nem voltak vörös hangyák sem,
Sötétségben, elveszetten álmodoztam… világ, én, semmi sem…
Beleolvadtam az éjbe… én voltam a lehetetlenségem…

Éltem egyes, de átélt részletei… olyan régen volt…
Ebben a vaksötét nyári éjben emlékezni? Fényfolt…
Egy halknyi, pici fényt nekem, csillagok kórusa dalolt.

Eszembe jutott, sok minden, de a sötétségbe burkolózott…
Egy hullócsillag, meg a nagy kanyarban utolsót rugdalózott…
Az agyam meg változatosan, felületesen vagdalkozott…

Oly’ szép volt a kertem mennyezete, tágra nyílt szemmel bámultam…
Bármerre néztem, mindenfelé oly' sok csillag volt… csak ámultam.
Közben agyam rájött, hogy a sötétben vagyok… összerándultam.

Néztem a sokmilliónyi fényes pontot, egy-egy csillagot,
Azt véltem, hogy eleink, a sok igaz magyar ott vágtatott
És némely csillag mostan azért porzik, mert épp’ ott vágtatott…

Csendes, derűs alkonyra ereszkedett le az este,
Szél a fák között… messziről hallik a patak nesze…
Hangosan kongó tehénkolomp, állat nyakát verte.

Az esti hőségben, mereven, mozdulatlanul lógtak a levelek,
Csak néztem, ahogy rám sötétedik, már nem láttam, milyenek az erek.
Azt sem tudtam kivenni, ami a kisebb levél az náluk a gyerek?

Szél nem fújt, nem törte meg a nyáladzó, vibráló fényeket,
Olyan volt, mintha mennyezetbe szúrnánk csillagfény kévéket.
A hajlongó fűben, csillagok borzolják a kedélyeket.

Szívem csak lassan andalog a sötét éjben,
És beleütközik a sok-sok emlékképbe,
Amik ott vannak a távoli homály-fénybe.

A sötét égbolton, csak nekem ragyognak a csillagok,
És úgy tűnnek, mint a végeláthatatlan lámpasorok.
Beborítanak, úgy érzem, rám ragyogó pillantások…

Az éjszaka lampionjai, örökön villódzó csillagok képében,
Szórják rám a vaksötétség szűrt fényét, mindenhonnan, és összességében.
Így a láthatatlanul vaksötét éjszakát jól látom, terjedelmében.

Láttam egy nagyon, kirívóan fényes csillagot… a sarkcsillag lehetett.
Lehet, Petőfiék amikor választottak, kocsijuk erre mehetett?
Itt fönt az égben, olyan sok csillag van… választani eleget, nem lehet.

A természet lágy ölén, harmóniában csillagfényes éggel, világgal,
A diszharmóniától eltávolodunk, begyűjtött égi sugárzással,
És az élet megy tovább szépen, idő is megy időleges megnyugvással.

Idővonaton érkezett a vaksötét este
Bebocsáttatása, természet örök törvénye.
Majd a reggeli pirkadat, az élet reménye…

Talán, jó egy órát relaxáltam, gyönyörködtem, pihengettem,
Ettől a mély-levegőt, kapkodva szaporáztam… piheggettem,
Majd a füvet markolászva felkeltem, lakásba belibegtem.

Vecsés, 2015. június 27. – Kustra Ferenc József

...

A poéta meditál…

Életperc, végleg belefagyott a párnámba,
Én meg aztán belestem az életármányba…
Most nem is tudom, hol vagyok, mely tartományba?

Lélekhullámaim csapkodják a partomat,
Ilyen párás zajban, nem hallom a hangomat…
Nézek körbe... keresem üldöző vadakat.

Mit ér a poéta ma,
Ha nincs neki holnapja?
Vagy feledett a múltja…

Mit ér a költő, itten és ma,
Ha lélekből, nem is tőr dala?
Enélkül nincsen mesés csoda!

Két-három gondolat megfogan-e
És jövőbe, előre mutat-e?
Toll, leírni nagyon akarja-e?

Volt már olyan, hogy az ihlet bőszen meglátogatott.
Szikrát szórt, a lelkem ettől lobogó lángra kapott.
Tollam meg suhant a papíron, maradandót hagyott!

Lelkemben, szelem kavara,
Tüzem, így nagyon lángola…
Agyam, szavakat kiontja.

Leülök és leírom a sötéten merengő sorokat,
Percek múlva, gyorsan írom viccesre sikerült sorokat…
Életpercek telnek, gondolat-sodrásnak… hagyom magamat!

Lelkem, egyenesen sugárzik, amikor nektek írok,
Lehet, hogy akkor egyben, az Úr kegyeltje is én vagyok?
Most múlik pontosan az életperc… amiben még lakok…

Vecsés, 2015. május 5. – Kustra Ferenc József

...

Felnézek, szememmel kutatom az eltekergőket,
Nem találok sehol sem, eső vagy bárányfelhőket.

Nézem és látom, felhők nem vándorolnak az égen,
De ha majd erre jönnek, úszva siklanak a kéken.
Lassan úsznak a nagy simaságba, bele sötétbe…
Szemmel láthatóan lelépnek a rohanó éjbe.

Vannak súlyosak és olyan... Juj, nagyon sötétek,
Fél is állat és ember… ezek ilyen lelkűek.
Vannak nagyok, és mint egy gólya, méltósággal úsznak,
Meg a közepesek, mik nem rejtve, csak lassan kúsznak.

Hohó, a kis bárányfelhők, olyan aranyosak
És a naplementében meg bearanyozottak.
Szinte hallom, hogy mendegélnek, egymásnak bégetnek,
Kedves szavaik jól esnek a bámuló léleknek.

A zivatarfelhők, amikor kéretlenül ránk törnek,
Akkor bizony jobb, ha a mezőn dolgozók rákészülnek.
Aztán amikor megnyílnak az ég csatornái,
Vizes lesz ember, állat, a rét és liget fái.
Közben lehet, hogy villámlik is fényeset, nagyokat,
Utána dörren, ezzel minden élőlényt riogat.

Télen a hófelhők vastagok és szürkék,
Mindent beborítanak, itt nincs semmi kék.
Ebből aztán lehet rettenetes nagy hóesés
Meg, ha van szélvihar, akkor hófúvásos esés.

Vannak helyes aranyos kis felhők, amik napozáskor
Eltakarják a nap, éltető sugarát, haladáskor…

Sivatagi vándor pihegve küzd a tűző napon,
Neki már a forró homoktól hólyagok a talpon.
Ez az elviselhetetlen hőség visszahatása
És bizony legalább egy pirinyó felhő hiánya.

Az őszi felhők, azok fölöttébb érdekesek,
Mert ezek alacsonyan laknak, csak szemerkélnek.
Itt ne várjunk nagy és koppanós esőcseppeket,
Még elmehetünk gyümölcsöt szedni, de nedveset.

Felhők vannak és lesznek,
Felhők jönnek és mennek…
Lesz még derű, borultság,
Létezik itt kiváltság?

Mikor múlik a délután, közeledik az est
Akkor nézzük vöröses naplementét, fellegest,
Bizony hamarabb eljön az alvás ideje,
Mert előbb borít be az éjszaka sötétje.

A felhők miért olyanok, mint a vízhordó lányok?
Vajon sikeresek-e a modern esőcsinálók?
Vízgőz, tengerpára, árok tócsa mind-mind felhő lesz
És jó esőben sétálni, hátad kissé vizes lesz.

A rózsaszín felhők, az esti fényben
Csodásak... sötétedő mindenségben.
Ha közben jönnek mégis csak a bárányfelhők
Az már nem olyan rossz... nézem, a kis csellengők…

Láttam én már, amikor az esőfelhők a földig értek,
Olyanok voltak, mint a stikában életre kelt lidércek.
Voltam már úgy, hogy nem is vártam, de csak leszakadt az ég,
Majd ahogy jött elment, szél elült és lett végtelen kékség.

Amikor meg az esőfelhőből lecsap a villám,
Az nem olyan, mint patronos pisztoly hangja, mi méltán
Kelt félelmet emberben és állatban,
Meg nagy riadalmat, lakott ólakban.

De volt olyan is, hogy egy télen, egy zúzmarás reggelen
A hóförgeteg lecsapott, felhők rohantak esztelen…
Aztán meg a sűrű fekete felhő szoknyát vett már délután,
Tudta a vihar majd házibulit rendez, keményet, nem sután.

A kemény felhőkben van eső és kitartás bőven,
A végtelen kőszívűségük kinyilvánul bőszen.
Az ily' felhőkben, mint olasz vándor zsoldosé a mentalitás,
Kegyetlen, kíméletlen, erőszakos és nincs szeretetosztás.

Sötét felhőkön ülnek talán a lelketlen gengszterek,
Míg a földön bőrig áznak a kint lévő jó emberek?
Mikor az égbolt riadó kolompja a semmiben megkondul,
Ijedtem keresem szememmel, a sok felhő merre tornyosul…

Eső után, igazán maga a szépség
Ha kilátszik, felhőből szivárvány ívség…
Majd ég kiderül, a vihar után, mintha nem lett volna soha,
Láthatod a szivárványt, csoda, a víz és napfény nászmámora.
Van, vízszintes szivárvány, ami akkor alakulhat,
De akár holdfénynél éjszaka is kialakulhat,
Ha magas szintű, jégkristályos felhőkön törik meg a fény.
Ez a jelenség az, amihez nem kell feltétlen a napfény.

Vannak már UFO felhők, amik a természet csodái,
Ezek olyanok, mint csészealj, felhősödéskor látni.

Vannak még a Mammatus felhők, tán a világvégét hordozzák?
Felhődudorok, a zivatarfelhő aljához ragasztották.

Gyöngyház fényű felhők, este-éjjel látni, kell hideg légköre.
Leginkább Északi és a Déli-sark környékén jönnek létre.

„Undulatus asperatus” ígérem, utolsó felhőm nékem,
Globális felmelegedés hatása, új felhőtípus lészen
Ami mint mérgesen hullámzó tenger költözött az égboltra.
Látszik, hullámot vet, vihart arat, az egész égboltozatra.
Érdekessége, hogy ijesztően néz ki, embert ijesztgetik…
De nem kíséri vihar: egyszerűen, békésen csak szétoszlik.

Megúszni szárazon egy vizes-jeges égi háborút,
Olyan élmény, mint napsütésben füvészkerti vándorút.
Bajtalanul átélni egy zuhét és villámlást,
Nagy öröm… meg felhők alatti kényszer-sátrazást.

Látom, ott fenn még kis fátyolfelhősödés készül,
Elveszi a napsugárzást, ettől kielégül.
Én meg picit kevésbé izzadok,
De már újabb sorokat nem írok…

Először apró gondfelhők jelentek meg a homlokomon,
Utána meg várakozásban, befelhősödött az arcom.
Vártam egy kicsit, de fátyolok elmaradtak… mi a kórság!
Akkor még ezt leírom nektek; ez a felhőtlen boldogság!

Vecsés, 2014. július 7. - Kustra Ferenc József

...