(3 soros-zárttükrös)
Ücsörgők már vaksötétben a teraszomon,
Az éjszakai felhőtlen eget bámulom…
Ücsörgők már vaksötétben a teraszomon.
*

(Leoninus csokor)
Sötét égbolton bogozom kifelé a csillagképeket, Igy keresem a lényeget.
A Hold olyan, mintha egy fotós tette volna föl és ma nagyon szépen tündököl.
Csak nézek a sötétben és elemzem, hogy a jövőben, várhatóan mi lesz velem…
A rongy életemben bízhatok... hogy változik? Vagy lesz mellé egy jobb, második?
Hmm… nem is hiszek, hogy más lesz, minthogy az sem, télen majd köd lesz?
Várom is, hogy sötét égbolton jelenjen meg fény, mint bizalom-szerű tünemény.
*

(Senrjon trió)
Azonban az a helyzet
Ez a vágy csak mesék részese.
Lassan fáradok…
*
Az én szerepem folyvást
Ugyanaz és éltem romhalmaz!
Lassan fáradok…
*
Álmaimban minden szép,
De ez az élethez nem elég…
Belefáradok…
*

(Leoninus csokor)
Az élet bizony nem csak egy tollvonás, de nem is egy szó aláhúzás.
Ráadásul nem én irányítom, mert nekem, a sorsom az örök gardedámom.
Egyet tehetek, holnap folytatom a poéta életet, abban látok életet…

Vecsés, 2015. július 26. –Kustra Ferenc József- Csak úgy meditáltam… magamról, magamban írtam: önéletrajzi írásként, alloiostrofikus versformában!

...

Még csak hideget
Érzek! Melegíthetnél.
Lélekmelegség.
*
Még csak hideget
Látok! Zúzmarás létem.
Boldogság kutja?
*
Még csak hideget
Érzek! Szerelem meleg.
Egyveleg: csókod.
*

Hiányom van belőled, Etus!
Komolyan vágylak, itt nincs suskus.
Hiányzol léleknek,
Hiányzol testemnek.
Mond, hogy tudnálak bírni Etus?
**
Nélküled, élet üres vödör,
Hiányolom, hogy nem izzad bőr!
Hiányod lelohaszt,
Hiányod nem fakaszt…
Mond, hogy tudnálak? Ó, mély gyönyör...
**
Bizton boldog lennék Teveled,
Minek élek én Te nélküled?
Boldogságom Tied…
Szerelmem is Tied…
Én bizalmam lenne, hiteled.
**

Elmondtam, hogy tudd!
Ez így nem mehet tovább.
Vággyal jöjj... siess.
*
Elmondtam, hogy tudd!
Boldogságom keresem!
Bízásom… folyvást.
*
Elmondtam, hogy tudd!
Szerelmemet átadom.
Hitem: bizalmam.

Vecsés, 2020. július 29. – Kustra Ferenc József – íródott; romantikus LIMERIK csokorban, valamint romantikus, anaforás fél haiku láncban, senrjú csokorban.

...

Versben és senrjúban…

Az időm erős karja szorításában vagyok,
Szabadulnék, ezért én lobbanó tűzet, szítok…
Pardon! Szítanék én, de hogyan is kell? Nem tudok...

Magamnak én tartozok… így a múltamért fizetnem kell?
De, sajnos harcban állok a vörös szőnyegem szélével…
A lelkiismeretemmel intézzem… éljek békével?

Sétálok magamban a sáros betonúton,
Csúszkálok, és csak merengek a rég elmúlton.
*
Rejtőzik a múlt,
Sírástól, fátylat látok…
Érzelemsodrás…
*
Mérgezett a múlt?
Fakuló nappali fény!
Boldog… ízetlen.
*
Vágyak eltűntek,
De feltűnnek emlékben.
Lélekdarabok.
*
Rájöttem már, múltban nincs benne a felejtés!
A múlt maga a dicsőséges emlékezés.
Keresem önön magamat és ez nem kevés.

A múlt szavai talán bántóak?
A válaszok tán’ meggyalázóak?
*
A lét világa,
Tán' lehet meggyalázó?
Világ színtelen…
*
Múlt kutatásban
Percek csak vánszorognak.
Kevés a jó hír!
*
A múlt való' szépsége, miért akarnánk, hogy eltűnt legyen,
Nem lehet, nem kívánhatjuk, hogy a múlt feledésbe menjen…
*
Régről álmodunk,
De valósan megtudni?
Rettegés ural?
*
A múlt adata
Mint zsarátnok, csak éget?
Múlt az alapod!
*
Kiáltani a
Múltnak nem-e lehet? És?
Ott úgysem hallják…

Sors-utunk még nem vezetett soha sima utakon,
Soha nem volt, hogy csak túl lettünk volna fájdalmakon…
Folyt már biztos mindenki a szeméből fájón a sok könny,
Akik meg nézték, csak mutatták az érzést, ami közöny.

Már sokszor futottak vakvágányon a remények,
Aztán nem lett semmi és csak a múltba süllyedtek.
Ahogy melankóliába estünk, ők öleltek…
*
A múlt lakása
Árnyékvölgyekben ásott!
Valónk határa.
*
Az élő világunk a múlt ellen nem nyújt védelmet,
Ezért ne utasítsd el a reménykedő vélelmet,
Hogy múltban találsz finom, építő lelki élelmet…

Vecsés, 2015. november 30. – Kustra Ferenc József

...

Semmi-lét meditáció

Állok a vakablakomnál, nézem a semmiséget,
Fáj. hogy sírok… életem nem ad több lehetőséget…

Vak a sötétség,
Egy csillag se gyúl éjben.
Hideg az ablaküveg.

Vak ablaküveg?
Hideg, mint fénytelenség
a csillagtalan éjben.
*

Ablakon keresztül, bambán nézem a tájat,
Látom, hogy a hóvihar belepte a fákat.
Keresem magamban a sok kiürült vágyat.

Csendes már a táj.
Vágytalan az alázat,
Szűz a takaró alatt.

Táj takarózik.
Szűzi érintetlenség,
Alázat csendesedik.
*

Szenvedek én a már régen elmúlt életemtől
Szenvedek a megtörtént múlt… ósdi meséitől.
Lehet, hogy nekem is csak a köpönyeget kéne forgatnom már,
De, ilyen öregen? Nekem ezt már nem engedi, falinaptár…

Öregszik a test,
A tiszta szívű lélek.
Szenvedés mesél nekik.

Lélek mesét vár,
Szívtől vagy szenvedéstől?
Mindegy, csak tiszta legyen.
*

Érzem, hogy máig is harcban állok,
A saját harcteremen kószálok,
De célom nincs… tétován bóklászok!

Kies a harctér.
Ártatlan kard önvéres.
Fáj a háborús aktus.

Véres háború,
Aktus fájdalmat kardoz.
Kietlen az önharctér.
*

Engemet már hajnalban a csönd is, mint harsona ébreszt,
Ez az oly’ váratlan hevesség, reggelente elképeszt...

Reggellik békén,
Csend zengve fúj ébresztőt.
Döbbenetes a világ.

Megdöbben a csend,
Mikor ébred a világ.
Békétlen zajos reggel.
*

Már annyira bele vagyok döngölődve az életem posványába,
Hogy már újat kezdeni sem tudok, csak majd talán, egy másik világba…

Nehéz a kezdés.
Tavasszal semmi rügy'zik.
Ez most a vég is egyben.

Tavasz nehézkes.
Egyben semmis a kezdet,
Lám, már rügyezik a vég.
*

Semmi volt ez az egész rongy élet,
Sehogy sem segítette a létet.
Kaszás majd, kidobja az egészet!

Rongyos a szirom
napsugár kaszájától.
Dobandó lett az élet.

Rongyolt az élet.
Napsugár szirmot dob ki…
Megcsorbult a kaszája.
*

Nézek ki a vakablakomon, nézem a semmiségemet,
Közel az életvégem, sorsom nem ad több lehetőséget…

Vecsés, 2017. december 13. – Mórahalom, 2018. február 1. -Kustra Ferenc József– a verset én írtam, hozzá a sedoka –kat, szerző és poéta társam, Farkas Tekla.

...

Versben és európai stílusú haikuban, valamint 10 szavasokban meditáltunk

Fény kikandikál
A hajnali felhőkből.
Sugara, villog.

Arcomon vesztegel, enyhén melenget,
Nyárnak nyoma veszett, ősz búcsút rebesget.
*
Kinézek az ablakon, rögvest látom a havat.
Jobban nézem, keresem, de nem látom a nyarat.
Már, itt a tél és a nyárból emlékem sem maradt...
*
Színes avar-szín
Keveredik fehérrel.
Lassan, teret nyer…

A hajam barna színét már elvesztette,
Az ősz ezüstösre színezte.
*
Éjszaka sötét…
Éjfél vagy hajnal, mindegy.
Reggel erős fagy.

Gyengeségem érzem... Ha jön is kikelet,
Lehetetlen kijátszani a végzetet.

Vecsés, 2014. december 3. – Szabadka, 2017. július 25. –Kustra Ferenc József – íródott alloiostrofikus versformában. A bokorrímes és a 3 haikut én írtam, alájuk a 10 szavasokat, szerző-, és poétatársam Jurisin (Szőke) Margit. A 10 szavasok címe: „Már nem táplál életet...

...

Képzeletem…

Csak egyedül voltam, jól elvoltam a kertben,
Az éjszaka körül ölelt a sötétségben…
A fénytelensége, benne volt a lelkemben.

Most, este lefeküdtem fűágyamban, a csillagos eget bámultam,
És eszembe ötlött egy gondolat: ez a plafon? Csak néztem, ámultam!
Ahogy besötétedik, a csönd is elhallgat… miért? Erre gondoltam…

Az ég, kékjében tükörként keresem a saját arcom,
És keresem légben... kergetőző kusza gondolatom…
A csendes estét, üde sötétség hasítja szét… hallom.

Éreztem én, hogy ezen estét a kertben kint kell töltenem,
Láttam, a csillagfény-koszorúnak is kell a jelenlétem.
A lelki mindenható rám borult… rendben a lelkiségem.

A fűcsomók között, már nem csíptek, nem voltak vörös hangyák sem,
Sötétségben, elveszetten álmodoztam… világ, én, semmi sem…
Beleolvadtam az éjbe… én voltam a lehetetlenségem…

Éltem egyes, de átélt részletei… olyan régen volt…
Ebben a vaksötét nyári éjben emlékezni? Fényfolt…
Egy halknyi, pici fényt nekem, csillagok kórusa dalolt.

Eszembe jutott, sok minden, de a sötétségbe burkolózott…
Egy hullócsillag, meg a nagy kanyarban utolsót rugdalózott…
Az agyam meg változatosan, felületesen vagdalkozott…

Oly’ szép volt a kertem mennyezete, tágra nyílt szemmel bámultam…
Bármerre néztem, mindenfelé oly' sok csillag volt… csak ámultam.
Közben agyam rájött, hogy a sötétben vagyok… összerándultam.

Néztem a sokmilliónyi fényes pontot, egy-egy csillagot,
Azt véltem, hogy eleink, a sok igaz magyar ott vágtatott
És némely csillag mostan azért porzik, mert épp’ ott vágtatott…

Csendes, derűs alkonyra ereszkedett le az este,
Szél a fák között… messziről hallik a patak nesze…
Hangosan kongó tehénkolomp, állat nyakát verte.

Az esti hőségben, mereven, mozdulatlanul lógtak a levelek,
Csak néztem, ahogy rám sötétedik, már nem láttam, milyenek az erek.
Azt sem tudtam kivenni, ami a kisebb levél az náluk a gyerek?

Szél nem fújt, nem törte meg a nyáladzó, vibráló fényeket,
Olyan volt, mintha mennyezetbe szúrnánk csillagfény kévéket.
A hajlongó fűben, csillagok borzolják a kedélyeket.

Szívem csak lassan andalog a sötét éjben,
És beleütközik a sok-sok emlékképbe,
Amik ott vannak a távoli homály-fénybe.

A sötét égbolton, csak nekem ragyognak a csillagok,
És úgy tűnnek, mint a végeláthatatlan lámpasorok.
Beborítanak, úgy érzem, rám ragyogó pillantások…

Az éjszaka lampionjai, örökön villódzó csillagok képében,
Szórják rám a vaksötétség szűrt fényét, mindenhonnan, és összességében.
Így a láthatatlanul vaksötét éjszakát jól látom, terjedelmében.

Láttam egy nagyon, kirívóan fényes csillagot… a sarkcsillag lehetett.
Lehet, Petőfiék amikor választottak, kocsijuk erre mehetett?
Itt fönt az égben, olyan sok csillag van… választani eleget, nem lehet.

A természet lágy ölén, harmóniában csillagfényes éggel, világgal,
A diszharmóniától eltávolodunk, begyűjtött égi sugárzással,
És az élet megy tovább szépen, idő is megy időleges megnyugvással.

Idővonaton érkezett a vaksötét este
Bebocsáttatása, természet örök törvénye.
Majd a reggeli pirkadat, az élet reménye…

Talán, jó egy órát relaxáltam, gyönyörködtem, pihengettem,
Ettől a mély-levegőt, kapkodva szaporáztam… piheggettem,
Majd a füvet markolászva felkeltem, lakásba belibegtem.

Vecsés, 2015. június 27. – Kustra Ferenc József

...