Néha úgy érzem, hogy nem is létezem,
Csak a földön lebeg szépen a lelkem...
Néha úgy érzem, hogy egyedül vagyok a világba,
Csak sötétség van körülöttem s ott állok mint egy elveszett lányka,
Senki nem nyújtja felém a kezét,hogy segítsen,
S így örökre ott maradok a sötétben...
A világ közepén állok mint egy angyal ki megbukott,
S még mindig vakul kergetek egy álmot...
A szívem vérzik s én sírok csak írok,
S nagyon szenvedek hiszen már haldoklok...
Napról napra nehezebben bírom,
De egyszer elmúlik a fájdalom...
Ha eljön értem a halál akkor meg sz?nök létezni,
De itt hagyom e verset, hogy tudjatok mire emlékezni...

...

Égre nézve látom, vonulnak a felh?k,
elindulok felkutatni a tavaszi erd?t.
Olvad már a hó is, lecsöpög az ágról,
magvak bújnak el? drága földanyából.

Nézem, egyre-másra virág nyílik sorba,
akad itt-ott köztük piros pöttyös gomba.
Kezét fogom nyomban minden földi n?nek,
kísérem így fák közé szembekötve ?ket.

Megérkeztünk nézzék, mind kik körül álltok,
néktek adom mindazt, amit itt Ti láttok.
Jácintok és ibolyák csak is azért nyílnak,
ne feledje senki ma van éppen N?nap.

...

Nejem balkezes.
Ez baromi eleve-
elrendelés. Teljesen más-
világiság. OLTÁRI BÉBI!
Hát így próbálnak egyesek
különcséggel kit?nni!
B?n & szégyen!

De ? bohém volt egész
életében... Sötét harisnyák,
megvetve a rendet. Ülök
t?r?n, próbálom megmondani,
mi a helyes: VEDD KI EZT AZ ÁTOK
PLAJBÁSZT EBB?L A KEZEDB?L. TE
VISSZAFELÉ ÍRSZ! stb. De
hasztalan. & ez ordít
tetteib?l is. Balkezes kávé,
balkéz tojás: ha megjön
éjjel, bal kezét nyújtja nekem
kézcsókra. ÁTOK!

& most a hasa lecsorog a székr?l.
Mondják: gyerek. De én
nem vagyok benne biztos.

...

De nem a vágy indítja el.
Megteremti
a maga idejét, éghajlatát,
forr
akár a hajók felszikrázó
nyomdokvize,
érzékeny tengert szétzaklató
titkos s?r?ség.

A vágy nem tudja
hogy járjuk be azt
a keserves, közös akarást,
a legszentebb utat,

ez a két
semmi test
m?ködik
általunk,
ezek az idegen, duzzadó, drága
hajlatok, ezek a red?k, vájatok,
a múlékony
vénül? felszínel
rejtett
szóváltása, ez az,
amib?l felidézhet?
a másikunkban
a Rozetta-k? -

Szerelmem, sose hallom
a céltalan, nyers utcazajt,
nem szívom be a dohos
kínt, amely az ?r nagy pléhkádjaiból
a városunkra árad,
de ?rízem, talizmánt romlás ellen,
a húsod emlékezetét,
az ujjaid, mohó csíp?d,
kiolthatatlan lámpád, alvó szájad.

...

Ezen az áprilisi napon
nagyvárosi líra csöpörög,
szegény és RENITER ül a parki padon,
s míg csöndben sétálunk körülöttünk
gyerek visít, autó robog illanón,
a munkás és a milliomos között
számok szolgáltatják a távolságokat,
ezerkilencszázharminchetet írunk,
sok nagy kincsünket elvették - vajon
bel?led és bel?lem mi lehet,
(Ez az iskola tanít meg...)
ami több, mint fénykép és emlékezet?
(... hogy az id? a t?z, mely elemészt minket.)

(Ez az iskola tanít meg...)
Mi az Én e lángokba dobva?
Múltamból mi vagyok ma is még?
mit t?rök el és teszek meg ismét?
Bölcs?t?l sírig az életet helyrehozta
gimnáziumban írt teodiceám,
lármás gyerekek ragyogva rohannak
(Ez az iskola tanítja meg ?ket...)
múló játékukba beleveszve!
(...hogy az id? a t?z, hol elemészt?dnek.)
Mohón rohan ez a pörg? lobogás!
Hol van apám és Eleanor?
Nem most, hiszen hét éve holtak,
de akkori lényük?
Sehol? Sehol?
Tizennégyt?l a mai napig
Bert Spira és Rhoda emészt?dve fogy,
nem ahol most van (vajon most hol van?),
de akkor lényük a gyönyör?szép;
az ég? szobában minden perc robban,
pörög a nagy gömb a szoláris t?zben
a köznapi s egyedi kipenderül.
(Hogy villog minden! Hogy vakít!)
Múltamból mi vagyok ma is még?
Helyrehozhatja az emlék ismét
a legkisebb nap csöpp árnyalatait?
Az id? iskolája tanít meg,
hogy az id? a t?z, mely elemészt minket.

...

Teste nem oly fehér, mint az
anemóna-szirmok, nem is oly sima - és
nem olyan távoli. Teste
vadmurok-föld mely a földet
er?vel vette be; a f?
nem növi be.
A fehérség itt szóba se jön,
fehér, mint lehet, bíbor anyajeggyel,
mindegyik virág közepén.
Mindegyik virág arasznyi
fehérség. Bárhová
teszi kezét, parányi
bíbor pecsétre lel. Minden íze
az érintést?l virág lesz,
mellyel létének rostjai
sorra tusáznak, halálukig,
míg az egész mez?ség fehér
vágy lesz, üres, egyetlen hajtás,
csomó, buja virágfürt,
kegyes óhaj újdonsült fehérségre -
vagy semmi.

...