Fényes, tüzes tekintete van a napnak,
Izzó lángsugarai megnyugtatnának,
De jaj, körbenézek ingatag, jó nagy víz az enyém,
Lélekvesztőben hánykolódok az élet tengerén

A dzsungelben kelek, járok,
Arcomba lógnak liánok.
Nekem ez jutott, az örök fél sötét,
Mint a tévedésből belém lőtt sörét.

Hátamat vastag kígyó farka csapkodja,
Tarkómat kilátástalanság markolja.
Hallom, nesztelenül jön a jaguár,
Nyílméreg béka is a nyomomba jár…

Csapdában élek, ide hozzám, fény alig jut,
Kezembe fogom a használhatatlan adut.
Könnyet elmossa trópusi eső,
Mi nyakamba zúdul, mint őserő.

Elsettenkednék, ha volna hova,
El nem futok, mert biz’ nincsen hova.
Így alakult, vegyem természetesnek?
Rabja vagyok a saját életemnek…

Vecsés, 2011. október 14. – Kustra Ferenc József

...

Hosszú út pora ráült a cipőmre,
Sajna, nem vagyok büszke életemre.
Nagy utat bejártam, zarándokoltam,
Utóbb kiderült, semmit nem csináltam.

Ötvenkét év alatt bizony ez történt
Senki nem pártolt, sem hosszan, sem tüstént.
Így csak vergődtem, szétdobált az élet,
Nem is tudom az életem mivé lett.

Mire születni? Kínlódás az élet,
Küzdünk, birkózunk mindennel. Mi végett?
Ha becsülne család és társadalom,
Sikeres lehetnék, és ezt akarom.

Életem fanyar, furcsa sors-fintora,
Hogy nincs kezemben a siker záloga.
Ötvenkét évet már vissza nem lehet
Forgatni, mert az már történelem lett.

Tán rossz helyre születtem és nősültem,
Eleve elkárhozott a sikerem?
Már tudom, hogy így van és így is marad.
Nem számít, hogy szívem bánattól szakad.

Magamban: jobb sorsra volnék érdemes,
De életem múlik, már nem érdekes.
Jövő hónapban földönfutó leszek,
Vagyok a legpechesebb fenegyerek.

Törvény: semmivé foszlik, mihez nyúlok,
Ha újat kezdek, élettől kikapok.
Tudom: Peches ember nem kacérkodjon
Se a jégen, se sikerre áhítón.

Sose kacérkodtam, élni akartam,
De a sorsom büszke:” ezt én nem hagytam”.
A harcnak lassan vége, zaj elcsitul,
Én meg eltűnők, sikerre vágyastul.

Budapest, 2000. május 6. – Kustra Ferenc József

...

Közeleg a tél és annak az estéjén csak fázok, Johanna,
Pedig ha itt volnál és fognád a kezem, micóka-cicóka?
Lelkem melegedne,
Eszem heveskedne.
Nyugalom? a fázás okán, legyél itt ma este, nekem, máma.

Közeleg a tél és annak az estéjén csak fázok, Johanna,
Kezeddel fölkapcsolhatnád vágyam, estére, kettőnknek mára.
Fázok, gondolatok,
Gondolatok? lakók.
Jól bújnál, ölelnél, melegítenél? lennék este császára!

Közeleg a tél és annak az estéjén csak fázok, Johanna,
Szívem jég borította szeretetét, föl is oldhatnád, máma.
Innánk egy forralt bort?
Emlékeznénk? csókolt!
Várlak és igyekezve gyere, ne legyek este fagyott pára.

Vecsés, 2021. február 29. ? Kustra Ferenc József ? íródott: anaforás, romantikus, LIMERIK-szerű csokorban.

...

Míg, kezem- vezette toll sercegve dudorász a papíron,
Addig örömöm, bánatom magamból, tollammal kiírom.
Fehér, famentes papírra vetem a dolgokat,
Írok bele sok mindent, szépeket és gondokat.

Kalamárisomban a sok tenta, az maga a tudás,
Lúdtollammal hordom papírra, maga a boldogulás!
Jó, frissen metszett a lúdtollam, egészségesen sercegve hagy tentát a papíron,
A gyertyáim is súgják, hogy írjak, hagyjak tenta nyomot, lépjek át saját tudáson.

Három gyertyát is egyszerre égetek asztalon, hogy lássak,
Melegítik a lelkemet, hogy kiadjam lényegét, mának!
Egy ég szemben, középen,
Egy-egy meg asztalszélen…

A falról, körben mindenhol lelógó láng-árnyak egymásnak vibráló játéka,
Kölcsönözte azt, mitől kísérteties a csendes szobának a hangulata.

Az újonnan beállított gyertyám pislákolgat lágyan,
Lángja lassan lobog, gyengéden táncot is lejt magában.
Csak úgy mélázva nézem, közben merengek pár, múlt percen,
A láng meg lassan lobog, mintha értené, néha sercen.

Lelki egészségemhez írni kell, mindent mi eszembe jut,
Ez aztán a lelki kényszer, ebből biz' nincsen semmi kiút.
Kalamárisban a tinta, melyet használni kell betűket leírni,
Őszintén, gondosan fogalmazva, a lényeget nagyon beleszőni...

A három gyertya fényénél látszik, meddig van tele a kalamáris,
Ahogy fogy a tenta, lúdtoll sercegve előjelzi... tölteni máris!

Kalamáris a tenta, a lúdtoll és papír,
Ez az egyensúly és ne kelljen tintaradír!
A három gyertya fényénél, látszik, hogy tenta fényes,
Majd matt lesz, de addig hozzányúlni fölöttébb kényes.

Vecsés, 2016. június 25. – Kustra Ferenc József

...

Hol vagy már, kedvesem?

Vágyam irányít, nagyon rejtelmes eme világ.
Hiányzol, régen voltál, testemben, vajon, mi rág?
Gyere már, várlak, remegek érted, csillagvirág.

Élek én tökéletes, reális vágyakkal,
De nem bírok az üres konyhaasztalokkal,
Várlak már én tégedet… tele tányérokkal…

Agyam és a testem már annyira vár…
Sőt, szerelem ösvénye is miránk vár…
Közelséged old fel a bűnben, immár.

Hiszek benned, szerető hitem nem hagyhat cserben
Nálam bizsergésnek semmi netovábbja nincsen…
Kívánom a közeledet, sorsom… már segítsen!

Ha nem vagy itt, akkor éjjel beszélgetek a magánnyal,
Magammal, reszkető, vágyón remegő, esdő vagánnyal.
Én már úgy találkoznék legott, az istennőm leánnyal.

Ölelném én a burkodat, beszívnám fáradt lélegzetedet,
Letörölném én az izzadt hátadat és a forró öledet.
Bizseregnék, ha itt lennél... Állandósítsd az ölelésedet!

Már nagyon elfásultam, unom a mámortalan szótlanságot,
Várakozásban álom a szememre szállt, kissé elringatott.
Azt álmodtam melletted ébredtem, de megéltem valóságot.

Most már egyfolytában üvölt a lelkem! Szerető lenge leple
Az udvari faágak levélhegyét is kínjában belepte…
Hol vagy már, mért nem jössz? Bizsergek, kívánlak, még érdekellek-e?

Szívzörejem dübörög, az ortopédus mankóval látná el,
De nekem nem kell, én csak vágyódva remegek, izzadó testtel…
Ha a bús, borús esőfelhő beszorít a házba,
Kínomba belekapaszkodok a drapériába.
Remegve ordít a lelkem is, hol vagy Te, mikor is jössz mán?
Megőrülök, úgy vágyom látni, hogy felfúj a szél a szoknyán.

Ha a rossz idő a lakásba bizseregve beszorít,
A lelkem ott bent bizseregve, fájósan, folyton ordít,
Lelkem bizseregve, már olyan nagy bánatot alakít.

Ha köd borítja a kertem virágait,
Én könnytől, nem látom a jövőnk árnyait.
Balsorsom, hogy nem vagy velem csak, ácsingózok,
Remegésem érted nem múlik… most nem fázok.

Minek a kezem, ha nem tudlak simogatni?
Minek a lábam, ha nem tudok eléd menni?
Minek a szemem, ha nem tudlak itt látni?
Minek az ágy, ha nincs kivel belemászni?

Ha nem vagy itt, én remegve téged csak, várlak,
Ha egyedül alszok, akkor álmomban látlak.
Ha, majd itt vagy, akkor kimondom, hogy imádlak.

Szerencséd, hogy nem vagy itt?! Egész éjjel, vadultan ölelnélek,
Vágyódásom rád teríteném, téged kicsit sem fékeznélek.
Verejtékben szeretnélek, totál vizesen üdvözölnélek.

Ha, nem vagy itt csak, fájón hüppögők egész éjjel,
Folyton rád gondolok, megfékezhetetlen kéjjel.
Este, ha megágyazok, csak lefekszem, sötéttel.

Annyira vágyódok, hogy háztetőmre borult az este...
Kínomban csak csúszok-csúszok, bánat-gödrömbe lefele.
Pedig nagyon készültem... Ma izzadságban fürdök vele…

Érzem, testemben megvadult szikra lobban,
Csókod égethetne, nem fájna, a lázban…

A szeretetem, vágyódásom lépre csalt, ott tartani nehéz,
A lelkem és a testem téged akar… nem jössz? Belep a penész!
Üvöltök, hogy gyere, már mindenem fáj... ennyi volna az egész.

Rájöttem, hogy az ember egyedül semmit nem ér,
Ezért legalább egy vágyódó nőt, magának kér…
Ha meg már megadatott a nő, legyen ő bő-vér.

Éjszaka a balkonom falai között ülök,
Ha volna hegedűm, mondanám, hogy hegedülök,
De nincs! Így csak, egyedül lefeküdni készülök.

Ma este már csak magamban… elvegyülök,
Vele ma közösen, ágy szélén nem ülök...
Remegek, vágyódok... talán lázban fülök…

Vecsés, 2016. július 22. – Kustra Ferenc József

...

A nagy kérdéseim…

A nagy kérdés: akkor írni vagy nem írni?
Lefeküdni, vagy íróasztalhoz menni?
Gondolatot kiírni, vagy eltemetni?

Harceszköz lett poéta kezemben a penna?
Induljak, mártsam be? Legyen végén kis tenta?
Kérdezzem meg a papírt, hogy ő mit akar ma?

Legyek én virágzó mezőn mélyen gondolkodó?
Vagy legyek őserőmben csak, éberen szunnyadó?
Lehetek-e írás közben, mint kezdő pacázó?

Legyek én, örök fény saját sötétemben?
Legyek menedéketek a szenvedésben?
Legyek én sötét erdő, vagy menekülő vad a vadászatban?
Legyek, vagy vagyok, saját félelmemben, énemben űzött vadban?

De, tenta oly’ nagyon a papírra kívánkozik,
Kalamáris kacsint, bele penna kívánkozik…
Betűk már tolulnak a fejemben,
Lélegzetem beszorul részemben…

Az újonnan beállított gyertyám pislákol lágyan,
Lángja lassan lobog, gyengéden táncot lejt magában.
Én mélázva nézem, közben merengek pár, múlt percen,
Láng lassan lobog, de mintha értené... néha sercen.

Eddig is mindig mutattam, de többet kell mutatnom, milyen az ember,
Gondolatok tobzódnak a fejemben, annyi van benne, mint a tenger.

Ha nem írok, akkor ráng a csont, hergelődik a tudat,
Rémülten megáll a csend, mereven, sikítva csak matat!
Ez nem kell nekem… minek is, az ilyen sárgás virradat?

A lábam alatt a mosatlan padló, mint húsban a porc reccsen,
Lenézek, hogy mi ez, körben a függönynek a szeme se rebben.
Megyek tovább, már ahogy elértem az íróasztalom
Leülök és észlelem, a székem a saját nyikorgóm!

Gondolataim buján tobzódnak az agyamba.
Szerintem, ennyi biztosan nincs élő-halottba…
Kezemben a penna, belevágom a kalamárisba.
Aztán rögvest lecsöppen, egy kerek-szögletes pacuska…

Mikor végeztem és verítékesen megírtam a végszót, meghajlok,
Csak úgy magam előtt, hogy milyen jól megírtam, magamnak meg tapsolok.
Aztán magamba zuhanva gondolkodok... Parnasszus felém haladok?

Vecsés, 2016. október 1. - Kustra Ferenc József- íródott: alloiostrofikus versformában.

...